2016 az arany éve?

Az aranynak és más nemesfémeknek nincs más útjuk, mint az, hogy dráguljanak. Ezt a véleményt képviseli a dániai székhelyű Saxo Bank vezető közgazdásza. Steen Jakobsen a gyengülő amerikai dollárral, az elbizonytalanodó nemzetközi bankrendszerrel, a jegybanki beavatkozások mindenhatóságába vetett hit elpárolgásával és a hozamot produkálni képes alternatív befektetési eszközök teljes hiányával támasztja alá üzenetét. Szerinte az euró és a jen egyaránt komoly erősödést fog mutatni a következő egy-három évben. Azt is állítja az interjúalany, hogy pénzügyi stabilitás szempontjából Olaszország ma Európa legbetegebb állama, a menekültválságot Európa ugyanakkor ki fogja heverni. Mindemellett az olaj ára a viharok ellenére stabilizálódni fog az idén – állítja Jakobsen.

Zentai Péter: Az idén az eddigihez képest is zűrzavarosabbá válhat az olajár mozgása. Irán bojkottál minden megegyezési kísérletet, a hétvégén zajlott dohai tárgyalások az olajtermelők között összeomlottak. Oroszország és Szaúd-Arábia hiába mutat valamiféle kompromisszumkészséget, valójában kibékíthetetlen politikai ellenfelek… Ön mit szól mindehhez?
Steen JakobsenSteen Jakobsen: Kitartok amellett, hogy a következő hónapokban lenyugszik a helyzet a nyersolaj kapcsán. Azt merem prognosztizálni, hogy a következő néhány évben folyamatosan 50 dollár körül lesz az átlagár. Ezt diktálja mind az exportőrök, mind az importőrök érdeke. Ha ugyanis 60-70 dollárig drágul az olaj, az szédületes túlkínálatot produkál, felfuttatja megint a palaolaj piaci jelentőségét. Ha viszont lemegyünk 30 dollárig, akkor az komoly gazdasági krízist szül előbb a termelők, exportőrök körében, majd az egész világon. A húsz dolláros szint pedig a pénzpiacok összeomlásához, adósságválsághoz vezetne.
Legutóbbi, januári beszélgetésünk óta annyi változott, hogy – szerintünk – most már nem az olaj árának az alakulása diktálja a piaci fejleményeket…

Hanem?
A dollár árfolyama és a jegybankok befolyásának leépülése bír ma jelentőséggel. Az Alapblognak adott korábbi interjúmban már kétségbe vontam a Fed elnökének jelzéseit, hogy az idén legalább négy kamatemelés következik be. Nos, március elejére tisztázódott is, hogy abból az állítólagos négyből jó, ha kettő bejön. Most pedig már ott tartunk, hogy a Fed jó eséllyel egyáltalán nem emel kamatot –legalábbis az idén.
Annak vagyunk tanúi világszerte, hogy a jegybankok szuperhatalmába vetett hit és bizalom elpárolgóban van. Először fordult elő az amerikai szövetségi jegybank történetében, hogy annak elnöke nem az ország belső gazdasági, pénzügyi helyzetére (mert azt megnyugtatónak találta – bár ezzel én egyáltalán nem értek egyet), hanem külső körülményekre hivatkozott, hogy miért is nem kívánnak változtatni a kamatokon. A globális helyzet alakulása még soha korábban nem szerepelt kamatdöntés indoklásául Amerikában.

Mely külső körülményekre célozhatott Janet Yellen?
Arra, hogy a világgazdaság nem képes tolerálni az erős dollárt. Arra, hogy ha az erősödés folytatódna, akkor annak akár katasztrofális vége is lehet. Ha csak az elmúlt egy-másfél esztendőt nézzük, tényleg megállapítható, hogy egyetlen olyan szegmense sincs az utóbbi idők igazán kiemelkedő gazdasági-pénzügyi folyamatainak, amelyekben pozitív szerepet játszott volna, hogy a dollár árfolyama 10-20-30 százalékkal vagy még nagyobb mértékben emelkedett a világ más devizáival szemben. Yellen asszony azt üzente a külső körülményekre való hivatkozásával, hogy az Egyesült Államok a dollár gyengülésében érdekelt. Nem mellesleg abban, hogy az utóbbi egy hónapban drágult a nyersolaj, meghatározó szerepe volt a dollárgyengülés beindulásának.

Mit vár a következő időszakban a dollár és az euró kapcsolatára és mit a dollár–jen viszonylatra?
Két-három éves távlatban az euró 1,50 dolláros szintre kell, erősödjön. Az idén látni fogjuk az 1,20-as szintet. Sok évtizedes devizakereskedői tevékenységem során alaposan megtanultam, hogy egy devizapár közötti viszonyban a mögöttes nemzetgazdaságok inflációs rátája illetőleg folyó fizetési mérlegük helyzete bír meghatározó jelentőséggel. Ez utóbbi kapcsán Európa, az Eurózóna országai sokkalta jobb bőrben vannak, mint az Egyesült Államok: míg Amerika kórosan deficites, addig az Euróövezet országai kezdenek egyértelműen tartós többletet felmutatni. Európában nincs, és aligha lesz a közeli jövőben infláció, Amerikában viszont van és lesz is.
Kétségem sincs afelől, hogy a dollárnak gyengülnie kell az euróval szemben. De a jennel szemben úgyszintén.
Sőt, a lényeg a dollár és a jen kapcsolatában rejlik. Az képezi le leginkább a globális likviditás aktuális helyzetét, továbbá azt, hogy mennyire nagy vagy csekély a rizikó vállalási kedvünk nekünk, intézményi befektetőknek, és hogy mennyire bízunk a nemzetközi bankrendszerben.

Mit jelez az Ön számára e devizapár kapcsolata?
Azt, hogy csak és kizárólag oldalazgatás megy végbe a piacokon, továbbá hogy elszállt a jegybankok mindenhatóságára épített mítosz. A QE-k (mennyiségi lazítások) elvesztették vonzerejüket. Ahogy százöt-százhárom jenig fog szerintünk erősödni a japán pénz a dollár ellenében, úgy foszlik szerte a szemünk előtt a jen gyengítését szolgáló közös kormányzati és jegybanki QE-politika, amelyet a japánok mindenkinél hatalmasabb mértékben űztek.
A dollár–jen viszony alakulásán keresztül látjuk be azt is, hogy mennyire esendőkké tették a QE-k a bankrendszert. A bankindexek történelmi mélységben vannak Amerikában, Európában és Japánban egyaránt.

Mindezzel van összefüggésben az arany és a többi nemesfém reneszánsza?
Az aranynak tovább kell erősödnie. A dollár gyengülése, továbbá a jegybankok mozgásterének totális beszűkülése, a mindenhatóságuk körül felépített mítosz aktuális leépülése, aztán a kereskedelmi bankok siralmas helyzete és homályos jövője miatt esetleg kitörő világválságtól való félelem, az alternatív és hozamot produkálni képes befektetési eszközök hiányának felismerése és a geopolitikai gondok mélyülése, a Brexit ismeretlen következményei – ezek mind olyan komoly tényezők, amelyek miatt drágulnia kell az aranynak.
Nagy bajok várnak a kereskedelmi bankokra világszerte. Egyedül Olaszországban 370 milliárd euróra taksálható az az adósságállomány, amelyet a bankok nem tudnak behajtani. Ehhez képest a római kormány nevetséges összeget: ötmilliárd eurót különített el a probléma kezelésére.

Olaszország helyzete jelentené ezek szerint a legsúlyosabb pénzügyi fenyegetést Európában?
Olaszország, aztán Görögország. Majd a sorban az a probléma következik, amit Nagy-Britannia esetleges távozása okozhat az Unióból.

A menekültválság nincs a legsúlyosabbnak ítélt gazdasági-pénzügyi gondok sorában?
Egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a válságként ábrázolt jelenség inkább belpolitikai tematizálás tárgya az európai uniós tagországokban, mintsem, hogy reális gazdasági-pénzügyi kihívást jelentene. Az IMF és az OECD meglehetősen alaposan és meggyőzően támasztotta alá friss tanulmányaival, amit mi már a múlt év végén jeleztünk: noha a menekültek integrálásának sikeréért alaposan meg kell dolgozni, s ez verejtékes munkának ígérkezik egy-egy társadalmon belül, ámde mindent egybevetve, a közel-keleti bevándorlók, különösképpen a szíriaiak, belátható időn belül két-három százalékos GDP-növekedéshez járulnak hozzá Európa-szerte. Nem szólva arról, hogy ezek az emberek – amint ez is kitűnik az IMF jelentéséből – a legtöbb befogadó országban komoly hozzájárulást jelentenek a tragikus demográfiai helyzet komoly enyhítéséhez, e nemzetgazdaságok fenntarthatóságához.