Az ideális pénzrendszer 9. – Kétszintű alapjövedelem

Az előző részben kifejtettem (és az időközben az Alapblogon megjelent interjúban John Muellbauer is ezt a megoldást javasolja), hogy kötvényvásárlás vagy a hitelezés felpörgetése helyett sokkal eredményesebben kerülnénk el a deflációt és stimulálnánk a gazdaságot frissen nyomott pénzből finanszírozott monetáris alapjövedelemmel.

Akkor viszont felmerül a kérdés, vajon lehet-e normál időkben is monetáris alapjövedelemre alapozni az inflációs célkövetés rendszerét? Végezzük el a gondolatkísérletet: a monetáris tanács tehát kamat helyett alapjövedelmet határozna meg úgy, hogy az inflációt kordában tartsa.
Az elképzeléssel két elvi probléma van. Az egyik az, hogy a működésébe bezavarna a jelenlegi, kereskedelmi bankokra alapozott pénzteremtési mechanizmus. Elüzemelne ezzel együtt is, de egy teljes tartalékolású bankrendszerbenműködne igazán hatékonyan, vagyis jelenlegi formájukban jobb lenne bezárni a bankokat. Ezzel amúgy nem veszítenénk sokat, hiszen a bankrendszer rosszul funkcionál, lásd a történelem számos bankválságát, például a néhány évvel ezelőttit.
A másik probléma sokkal nagyobb. Nincs eszközünk a gazdaság túlhevülésével járó inflációt kezelni. Bizonyára előfordulna olyan eset, amikor a pénzmennyiség szűkítésére lenne szükség, de pénzt elvonni, vagyis negatív monetáris alapjövedelmet nem lehet adni.
Egészen más lenne a helyzet, ha a rendszer tartalmazna egy másik, költségvetésből fizetett alapjövedelmet is. Amit nem frissen nyomott pénzből a jegybank, hanem adóbevételből az állam finanszíroz, így nincs hatással a pénzmennyiségre. Hívjuk ezért fiskális alapjövedelemnek.
Amikor alapjövedelemről hallunk, akkor általában erről van szó. Nemrég a munkanélküliség-alapú társadalomról elmélkedve én is írtam róla itt az Alapblogon, illetve az A lap legutóbbi számában. Túlságosan nem részletezném újra a leírtakat. A lényeg, hogy társadalmunk értékrendje ma úgy tartja helyénvalónak, ha az ember munkával keresi meg a kenyerét. Azonban látni kell, hogy néhány gazdag és fejlett országban ez már kizárólag csak erkölcsi kérdés. Ők gazdaságilag akár már ma is képesek lennének (fiskális) alapjövedelem bevezetésével állampolgári joggá tenni az alapszintű megélhetést. Azonban később talán nem lesz választásunk. Az intelligens gépek, robotok és szoftverek fejlődésével egyre kevesebb emberi munkára lesz szükségünk. A világ automatizálásával várhatóan megugró munkanélküliekkel pedig kezdenünk kell valamit, például adhatunk nekik (fiskális) alapjövedelmet.
Ha ez így történik, akkor az tálcán kínálja az inflációkövetés rendszerét kétszintű alapjövedelemmel. Az állam adóból finanszírozott fiskális alapjövedelmet állapít meg, amit a monetáris tanács akár felfelé, akár lefelé monetáris alapjövedelemmel finomhangol. Tehát frissen nyomott pénzből hozzád, vagy elvesz belőle és azt a pénzt kivonja a forgalomból. Mégpedig azt szem előtt tartva, hogy az árak változatlanok maradjanak.
Habár manapság a pénzmennyiség szabályozásán alapuló inflációkövetés nem működik, de ezt a pénz durván egyenlőtlen eloszlása okozza. Ha a ma használatos módszerekkel újabb adag pénzt pumpálunk a rendszerbe, az a gazdagokhoz kerül, akik megtakarítják, nem fogyasztanak belőle, nem gerjesztenek inflációt, nincs növekedési hatás.
Egészen más lenne a helyzet, ha a rendszerbe pumpált újabb adag pénz mindenkihez kerül. Az átlagos ember nem gazdag, vagyis azt fogyasztásra költi. Recessziós időszakban a monetáris alapjövedelem megemelésével felpörgethetjük a gazdaságot és elkerülhetjük a deflációt. Akkor segítünk a munkanélkülieken és közvetve a költségvetésen, amikor erre szükség van. A versenyképes, és nem a hitelképes vállalatokat támogatjuk vele. A hatás fordított, ha negatív monetáris alapjövedelemmel pénzt vonunk ki a túlhevült gazdaságból, amikor amúgy is mindenki jól él.
Az utóbbi években kiderült, hogy a kamattal vezérelt monetáris rendszer beleeshet a likviditási csapdába, vagyis olyan reménytelen helyzetbe lavírozhatja magát, amiből a saját eszközeivel nem tud kikecmeregni. Mint láthatjuk, a kétszintű alapjövedelem rendszerében ez nem fordulhatna elő, inflációt és deflációt is hatékonyan tudunk generálni vele minden körülmények között.
Így egészen lerövidülne a monetáris politika időhorizontja. A tanácsnak nem kellene éveket várnia arra, hogy a hitelezésen keresztül hatást gyakoroljon az árszínvonalra. Monetáris alapjövedelemmel a hatás gyakorlatilag azonnali.
Nem csábít arra, hogy mesterségesen alacsony kamatokkal és túlzott hitelezéssel ösztönözzük a gazdaságot, vagyis nem alakulna ki hitelválság (megtakarítási válság). A kamatszintek meghatározását a piacra bízhatnánk, véget vethetnénk a monetáris szocializmusnak. Bízhatnánk a hitelkockázat megfelelő beárazásában, hiszen egy teljes tartalékolású bankrendszerben nem kell kimenteni a bankokat. Aki rosszul áraz, az nyugodtan elbukhat.
Az alapjövedelmeket teljesen le kell választani a hitelezésről. Ami azt jelenti, hogy nem lehet hitel fedezetére felhasználni, kvázi ma nem fogyaszthatom el a jövőbeli alapjövedelmemet. Így ha nem tudom fizetni a hitelem törlesztését, akkor sincs baj. Az alapjövedelem biztosítja a túlélésemet, ami minden esetben szigorúan az enyém marad. Ebben a világban nem kellene megmenteni a devizahiteleseket. Ugyanez igaz arra, aki (vagy a bankja) felelőtlenül adott kölcsön, és elbukja a teljes megtakarítását. Őket se kell megmenteni, nincs piacidegen betétbiztosítás (amiben végső soron a felelős bankok fizetik ki a felelőtlenek betéteseit), és a könnyelmű nagybankokat sem, nincs too big to fail.
Persze lehet, hogy ami elméletben olyan szépen működik, az a gyakorlatban nem megy. Esetleg a mellékhatások súlyosabb problémát generálnak, mint amiket megoldanak, láttunk már ilyet a világtörténelem folyamán. Mégis, az alternatívákról nem árt gondolkozni, mert a pénzügyi rendszerünkben kódolva vannak a súlyos gondok. Néhány dolog azonban még hiányzik az ideális pénzrendszerünkből. Ezekről lesz szó a következő részekben.
www.superposition.hu