Forrás: petercasey.ie/advice/

A balsors akit régen tép 2.

A pénzügyi szektorban éppencsak lezajlott botrányok kapcsán talán arra a kérdésre tértek ki a legkevesebbet, hogy mire figyeljen a befektető, amikor ilyen-olyan kecsegtető kamat/hozamígéretekkel találkozik. Az alábbiakban próbálok néhány jó tanáccsal szolgálni, hogy a csalást hogyan tudjuk „megérezni” és elkerülni.

Azt javaslom, hogy próbáljunk józanok maradni, mindig legyen bennünk kételkedés. Tudom, hogy a tett halála a túlzott okoskodás, és a folyamatos mérlegelés jelentősen lassíthatja a döntést és kifáraszthatja a döntéshozót, de valójában ez az az út, ami megóvhat.

Az alábbi három tanácsot feltétlenül javaslom megfogadni:

1. Soha ne mondjon azonnal igent semmire, és ne is írjon alá semmit! Jegelje a döntését akár hetekig, míg megérik az elhatározás. Ha óvatlanul mégis túl gyorsan igent mondott, nyugodtan visszakozzon. Ez persze arcvesztés egy becsületes embernél, de inkább égjen (maga előtt) egy kicsit, minthogy a családját hozza nehéz helyzetbe rosszul értelmezett becsületessége miatt.

2. Muszáj megérteni azt, hogy mire költi el a pénzét. Járja alaposan körül a témát, gondoljon mindig a legrosszabb kimenetelre és mindig kételkedjen. Feltétlenül kérdezzen meg másokat is, érdeklődjön szakemberektől. Ne járjuk a magányos harcos útját, nem kell szégyellni, hogy valamit nem ismer vagy nem ért. Ebben is legyen kitartó, ne csak a pénz felhalmozásában.

3. Nem kötelező befektetni, kockázatot vállalni. Inkább legyen alacsony kamatozású bankbetétben a pénz vagy állampapírban, de így nyugodtan aludhat.

+1 Ne higgyen az unos-untalan emlegetett szlogennek, hogy minden ilyen gond oka az, hogy „itthon nincs pénzügyi kultúra meg tudás” és mivel önnek sincs pénzügyi kultúrája, mint mindenki, aki ilyen, ön is megérdemli a sorsát. Megóvni magunkat nem a misztifikált pénzügyi kultúra kérdése, hanem az általános józanész, a józan gondolkodás, és a józan cselekvés kérdése. (Meg az életösztöné!).

 

Sokszor gondolkodom azon, hogy mi lett volna „ha”: ha időben meg tudnak állni még kisebb károk okozásánál, amit még könnyebb visszacsinálni, megtéríteni, vagy ha időben elkapják őket. Az a helyzet, hogy szerintem azért nem lehet a megmenteni a csalókat a sorsuktól, mert vannak társaik mindhárom oldalon.

Társaik azok, akik a rossz úton velük tartanak az átverői oldalon és az államigazgatási oldalon, és társaik azok is, akik odaadják nekik a pénzüket, azt a pénzt, amit többnyire rengeteg munkával, idő- és energiaráfordítással szereztek meg. Szóval, a rossz fiúk önmagukban nem sokat érnének el, ha nem lennének a játékhoz játékostársak is.

Az állam konkrét belépésével ebben a játékban már három oldalon vannak játékosok. Egyik oldalon vannak a befektetők, egy másik oldalon vannak a csalók, a harmadik oldalon van a helyesen működő pénzügyi szektor (utóbbinak eredetileg nem volt közvetlen köze az első kettő kapcsolatához). Az állam a vesztes befektetőket segíteni próbálja azzal, hogy belekényszeríti a pénzügyi szektort a fizetésbe (és ezzel sugall egyfajta jövőbeni garanciavállalást is), de ezzel a lépésével valójában a befektetők egy csoportjával kivételezik, azaz nem mindenki számára nyújtatta/nyújtja a segítséget.

A politikai döntéshozók beavatkoznak a játékba közérdekként feltüntetve a nem közérdeket, kétszeres előnyhöz juttatva (mert nemcsak a tőkét, hanem az extraprofitot is kifizettetik) a vesztes befektetőket más vesztes befektetőkhöz/szereplőkhöz képest.

Én ezt egyfajta törvényesített korrupciószerű lépésnek (összekacsintásnak) értelmezem a befektetők és az állam között az állam kezdeményezésével: „igazságtalan előnyhöz juttatlak téged vesztes befektető (mert sokan vagytok) a hasonló vesztes befektetőkhöz képest, azaz mégsem bukod el a már elbukottnak hitt pénzedet, de te majd jól tudod, hogy kire kell szavazni, és lehet, hogy egyszer kérünk majd cserébe valami szívességet”.

A vesztes befektetők meg hagyják magukat megvásárolni, ami érthető.

A politikusokat ilyen mértékű beavatkozásra az egyszerű politikai haszonszerzés mellett valószínűleg az motiválja, hogy gyorsan felismerték a saját felelősségüket a történtekben, de a felelősségre vonást el kívánják kerülni azzal, hogy az okozott kárt megtéríttetik a vétlen harmadik féllel, a helyesen működő pénzügyi szektorral.

Itt még meg kell említeni azt is, hogy az ilyen csalások kártalanításakor óhatatlanul felmerül a további csalás lehetősége. A csalók ugyanis sokszor könnyen utánozható ficni-fecni szintű megállapodásokkal vették át a pénzösszegeket az emberektől, azaz ezeket bárki könnyen újra előállíthatja, hamisíthatja.

Amikor ilyen nagy az ügyek száma, lehetőség van az adminisztrációban további csalások elkövetésére úgy, hogy az újabb csalók, sosem volt befektetéseiket kérik vissza hamisított átvételi papírok leadásával
Eddig, amikor befektetésen gondolkodó és így velünk ismerkedni kívánó személyekkel beszélgettem, sokszor tapasztaltam azt, hogy a „sok szöveg”, melyben a kockázatokról és a biztonságról beszéltem, nem nagyon érdekelte a szemben ülő hallgatót. Kevés kivételtől eltekintve, beszélgetőpartnereimet sokkal inkább a konkrét (!) hozam, illetve a hozamlehetőség érdekelte. (Nem állom meg, hogy ne idézzem kedvencemet: „Én jól bírom a nagy kockázatot is, de a tőke nem sérülhet!!!”)

Kíváncsi vagyok, hogy ezentúl mi lesz a helyzet, de nincs illúzióm: a következő néhány negyedévben még lényeges téma lesz a biztonság és a (cég-, hozam)kockázat, aztán ismét csak az elérhető hozamok érdeklik majd a befektetni szándékozókat. Kívánom, hogy ne így legyen, de ha a túlgondoskodással az állam ismét leszoktatja a befektetőket és saját magát is a gondolkodásról, akkor majd minden megy tovább úgy, ahogy eddig. Nem szabad az új szabályozástól megnyugodva hátradőlni, mert ez a feladat sosincs elvégezve, józan gondolkodásra mindig szükség lesz.

Itt kis hazánkban megszoktuk sok évtized alatt, hogy bankbetétben és állampapírban minimális kockázatvállalással is magas nominális és érdemi reálhozamot/kamatot kaphatunk. Ezt hosszú idő alatt tanultuk meg, így sok idő kell a kamatról/hozamról való gondolkodásban is az átállásra.

Azoknak a befektetőknek, akik nagyobb hozamot szeretnének, jelenleg muszáj kockázatot vállalni, ami viszont ilyen előzmények mellett nagyon szokatlan számukra. Gyakorlatlanul, sokszor tudatlanul kell elvégezniük a kockázatvállalási feladatot, a „tandíj” nagyon magas akkor, ha elhagyja őket a szerencse vagy becsapják őket.

„Szerencsét” írtam, mert valójában a többség nem képes helyesen gondolkodni a kockázatvállalásról, így szándékuk ellenére gyakorlatilag szerencsejátékot űznek nagy összegű tétekkel. (A civilek számára a kockázat sokkal szubjektívebb, mint a szakemberek számára.)

Az 1990-es évek tőzsdei szárnyalása, óriási kamatszintje és inflációja után természetes volt az, hogy az átlagember megpróbált tenni magáért valamit és továbbra is kereste az igazán magas kamatlábakat, hozamokat (az ellenőrzés, a szabályozás most már látjuk, hogy milyen volt), úgyhogy szerintem még mindig több lappangó „Quaestor és Kun-Mediátor” van az országban, borulni fognak azok is, idő kérdése.

Az óriási károkat a pénzügyi szektor „jó” része és a „jó” ügyfelek fogják megfizetni – azaz szinte mindannyian – a következő években elosztva, de ez itthon nem lehet meglepetés, hiszen megéri csalni és csalóval játszani (azaz csalónál befektetni), és erre mostanában tanúsított magatartásával a felügyelő szerv is ösztönöz, például így:

Tegyük fel, hogy piacunkon (ki-ki a sajátján) mindenki betartja a szabályokat, bármilyen okból azonban az egyik szereplő szabályszegést követ el, és kizárólag emiatt előnybe kerül a többiekkel szemben. A szabályszegés idővel kiderül, és a piac többi „jó” szereplője egyre jobban érzékeli hátrányos helyzetét. Az ilyenkor szokásos érdekérvényesítő lépések után végül az adott piac felügyelő szerve kényszeríti a szabályszegés megszüntetésére a csalót, azonban rendszerint elmarad a teljes (!) rendbetétel. Ezen azt értem, hogy többnyire nem vagy csak részben vonják el a szabályszegéssel szerzett előnyt, illetve a személyi felelősségre vonás is csekély mértékű.

A tapasztalatok alapján a szabályszegés egyenlegét értékelve többnyire a csaló jelentősen jól járt, így megérte neki szabályt szegni, azaz ha lehetősége lesz rá, megteszi máskor is.

Javaslom, hogy aki most úgy érzi, hogy szerinte nem a helyes irányba mennek a dolgok, kezdje meg érdekeinek érvényesítését konkrét lépésekkel. A lépéseket kezdje azzal, hogy átgondolja, hogy a saját kis személyes körén kívül eddig mit tett, és mit nem tett meg azért, hogy a dolgok ne az általa helytelenített irányba menjenek, mert azt világosan kell látni, hogy közösségi célokért (egyéni céljaink egy része valójában egyben közösségi cél is) eredményesen közösségként lehet fellépni.

Az, hogy állandóan csak azt várjuk, hogy majd valaki más megcsinálja azt, amit nekünk személyesen kellene megtenni, hogy majd valaki más elvezet minket céljainkhoz, hogy majd valaki más képviseli érdekeinket, hogy sokan arra alapozunk, majd valaki szélárnyékában (potyautasként) célba érünk, ide vezet. (Himnuszunk egyik sora jól mutatja ezt a hozzáállást: „hozz rá víg esztendőt” – Istentől várjuk a segítséget.)

Az országban jelenleg zajló folyamatokban nekem is, Önnek is, mindannyiunknak szerepünk, felelősségünk van, aktív vagy passzív viselkedésünkkel mi együtt tettük ilyenné a jelent.

Együttműködés

Ez az, amiben mi magyarok gyengébbek vagyunk a fejlett demokráciákhoz képest. Az átlagosnál versengőbb egyénekből álló nemzet vagyunk, ami nem feltétlenül baj, csak ennek is vannak következményei. (Vannak előnyei is természetesen!) Ez nem kizárólag magyar sajátosság.

Nem a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) a híve vagyok. Amiről én írok, az a józanul gondolkodó személyek szabad döntésén alapuló, alulról szerveződő közösségeinek munkája. Hazánk esetében naivitásnak tűnik erről írni, azonban ez a feladat valójában nem kerülhető meg. Az sem árt, ha nem valami ellen, hanem valami mellett szerveződnek ezek a közösségek.

Az általában vett kulturális fejlődés során az ilyen hullámvölgyek természetes részei az emelkedő trendnek ugyanúgy, mint a tőzsdei emelkedő grafikonokon a kilengések. Szerintem hamarabb túl leszünk ezeken a sokkokon, mint gondoljuk, és folytathatjuk a közeledést a hanyatló :-) Nyugathoz.

Ők előrébb járnak ezen az úton, de nyugodjunk meg, a feladatokkal nem vagyunk egyedül, az ő rendszereik sem tökéletesek, ott is vannak hibák, tehát van még hova fejlődniük nekik is, nem kell azt éreznünk, hogy a balsors csak minket tép.

Fotó: petercasey.ie