reality check

A globális verseny mítosza

Alapvetően az a nézet terjedt el, hogy a globalizálódás megindulása óta egyre kompetitívebb gazdasági környezetben élünk. Habár ez a megállapítás a folyamat kezdetekor, a gazdasági határok ledőlésével még megállta a helyét, mára azonban idejétmúlt az elgondolás.

Az igazság az, hogy épp a konszolidációk idejét éljük, és egyre több iparág kerül oligopóliumok kezébe. Legyen szó pénzügyekről, autóiparról, légiközlekedésről, mindennapi fogyasztási cikkekről, vegy- és gyógyszeriparról, energiahordozókról, technológiai cégekről, média- és szórakoztató iparról, néhány nagyobb csoport irányítja a szektort, különböző (regionális) márkákon keresztül. Nem kell készíteni az alufólia csákókat, nincs itt semmiféle összeesküvés-elmélet, csupán a valóság igen elrugaszkodott a megszokott kommunikációtól.

A jelenség egyik hajtómotorja az úgynevezett know-how, avagy szellemi tőke/technológiai előny. Amely cégek a globalizálódás során kompetitívek maradtak, képesek voltak bekebelezés vagy összeolvadás révén piacra szert tenni. Éppen ez az egyik nagy érv a tudásalapú gazdasági berendezkedés mellett. Ennek egyik válfajára látunk példát, amikor feltörekvő országok próbálnak fejlett piaci, magas fokú technológiával rendelkező cégeket vásárolni. Ahogy a feltörekvő piaci bérek emelkednek, az ottani vállalkozások már nem képesek az olcsó munkaerő nyújtotta lehetőségre támaszkodni, ezt felismerve próbálnak új termelési fázisba lépni.

Az összeolvadásokat, konszolidációkat tovább támogatta az alacsony hozamkörnyezet az utóbbi szűk évtizedben. Alacsony kamatköltségek, adósságfinanszírozás mellett a gyengébb megtérülésű cégek is vonzóvá válnak, a piaci részesedés fájdalommentesebben növelhető, mint például árverseny útján.

Végül a válság még egy ponton meggyengítette a gazdaságot, amely egyenes összefüggésben van az alacsonyabb piaci versennyel. Az ingatlanárak zuhanása és a háztartások mérlegének összecsuklása megnehezítette a megfelelő fedezet nyújtását, ezáltal a kölcsönhöz jutást. Érdekes, hogy a cégalapítások számának alakulása jobban korrelál az ingatlanárak alakulásával, mint a gazdasági növekedéssel. Rengeteg kis- és középvállalkozás hiányzik így a gazdaságokból, akik nem jutottak hitelhez a válság évei alatt. Habár lokálisan ez azonnal érezteti hatását, regionális és globális szinten csak évek múlva tűnhet fel a változás a versenyszférában.

Úgy hiszem, gyakorta felcserélik a gazdasági nehézségeket a magas fokú piaci versennyel, pedig a két kifejezés nem szinonimája egymásnak, sokkal inkább „bogár–rovar” viszonyban állnak. Ha egy beszállító monopolhelyzetbe kerül, az az ellátási lánc egészének meggyengíti az alkupozícióját, potenciálisan nyomást helyez a marzsokra, csakúgy, mint egy erős versenyhelyzet. Amennyiben piacra lépési akadályok merülnek fel, például nehéz tőkéhez jutni, avagy a méretgazdaságosság hiányának hátrányát szenvedi el egy vállalkozás, úgy szintén nehézségekbe ütközhet egy adott cég. Azonban ezek a faktorok mégis inkább az alacsonyabb, nem magasabb verseny irányába mutatnak.

Mi ebből a tanulság? Először is az első benyomásnak nem mindig szabad hinni. Habár a globalizálódás kezdetén a sok szereplő miatt még erősebb versenyhelyzet volt, a mai korban az üzleti tevékenység nehézségei nem feltétlenül ugyanebből az okból következnek. A közgazdasági alapelv, miszerint a leghatékonyabb kerül ki győztesen hosszabb távon, továbbra is igaz. A feltörekvő gazdaságok ezt éveken át az olcsó munkaerő bevonásával biztosították, ám az életszínvonal növekedésével ők is kénytelenek átállni a technológia alapú hatékonyságra. Végül a válság hatásai szintén segítették a vállalati konszolidációkat, míg a nagyobb játékosok olcsón jutottak hitelhez, addig a kisebbek nehezebben vagy egyáltalán nem kaptak.