_DSC5920
ápr.
10
2015

A HALLGATÁS, A HÜMMÖGÉS FELELŐSSÉGE

VÉLEMÉNY
BILIBÓK BOTOND

Hetek óta csak kapkodjuk a fejünket a „brókerbotrányok” miatt. Az összeg nagyságrendje és a károsultak száma is olyan nagy, hogy a már-már paródiára emlékeztető események nem engednek nevetni. Háromszázmilliárd forintot meghaladó összeg és százezernél több károsult. Elszomorító! Szabadlábon tevékenykedő vigécek. Siralmas.

Hitetlenkedve találgatjuk, hogy miként volt ez lehetséges. Elképzelni sem tudjuk. Erre mondta egyik munkatársam, hogy miért csodálkozunk? Tisztességesen ember ezt nem tudja felfogni, mert egyszerűen „nem így működik
az agya”. Pedig húsz év a magyar és a nemzetközi tőkepiacok történetében nem rövid idő.

Találkoztunk tőke- és hozamgaranciás szerződésekkel. (Emlékszik valaki még arra, hogy a Buda-Crash, bocsánat Buda-Cash életében volt olyan hozamgaranciás szerződés, ahol a tőke nem, csak a hozam volt garantálva?) Találkoztunk tőkegarantált befektetési eszközök garmadájával és olyan termékekkel, amelyek teljes likviditást biztosítottak úgy, hogy a mögöttük lévő befektetett eszközök illikvidek voltak…

Van valami közös ezekben az eseményekben. A hétköznapi életben is jól ismert emberi vágyak és hiszékenység. A megtakarítók mindig szeretnék megtalálni az aranytojást tojó tyúkot, és szeretnék azt gondolni, hogy hoppá, megtalálták. Őket felelőssé tenni? Ezért nem lehet. Azért viszont igen, hogy hosszú évek munkájából fakadó megtakarításaik eredménye fölött percek alatt döntenek, az érzelmeikre hallgatva és meggondolatlanul (ha csak annyi időt szánnának ezekre a kérdésekre,mint egy új tévékészülék vagy okostelefon megvásárlására…).

A pénzügyi kultúráról, illetve annak hiányáról oly sok szó esik. Igen,mennyivel szerencsésebb lenne egy olyan társadalom tagjának lenni, ahol nem többel, mint az alapvető (pénzügyi) fogalmakkal tisztában lennének honfitársaink. Nem kérdés, van szerepük és felelősségük a felügyeleti hatóságoknak is. Azok is gyakran hangoztatják ezt, akik egyébiránt az állam túlzott szerepvállalását nem tartják szerencsésnek. Én is ezek közé tartozom. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy ennyire egyszerű lenne a megoldás, és egy csapásra minden megoldódna. Egy frászt. Éppen ezért, mielőtt a felelősök hosszú listájában elvesznénk, nézzünk talán magunkba! Mert van felelőssége a széles és szűk értelemben vett szakmának is. Közöttük nekem is, kollegáimnak is. Méghozzá nagy felelősségünk. Húsz éve tudjuk, hogy nincsenek csodák.
Húsz éve ismerjük a korrekt működés feltételrendszerét. Húsz éve tapasztaljuk, hogy milyen nehéz jó hozamot elérni. Húsz éve tudjuk, hogy számos magasabb hozamígéret vége szomorú történetté válik. Mégis olyan diszkréten kezeltük mindezt. A hallgatás opcióját választottuk. Egymás között beszéltük, hogy „itt valami nincs rendben”, de nem volt elég nagy bátorságunk hozzá, hogy ezt nyilvánosan is megfogalmazzuk. A legtöbb maximum a félhangos kételkedésünk volt, de ennél sosem több. Lehet, hogy „nem így működik az agyunk”, de a hallgatás, a hümmögés itt és most a mi felelősségünket veti fel. Mindez nagyon hasonló ahhoz, amit a közéletben tapasztalok. Ha valamivel nem értünk egyet, rosszallásunkat, véleményünket elhallgatjuk vagy csak a mikrokörnyezetünkben suttogjuk el. Így aztán most futhatunk a megtépázott reputációnk után; sikerült visszaforgatnunk az idő kerekét.

Forrás: Forbes– 2015.április 10.