A jó portfóliókezelőről

Lehet-e e kicsi országban hosszú távon is jó portfóliókezelő? Milyen cégben?? Mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk és megtartsuk a sztárokat?

Már a vagyonkezelés, mint iparág kialakulásakor gyorsan egyértelművé vált, hogy az a portfóliókezelés, ahol több ember közösen dönt egy-egy lépésről nem lehet hatékony, mert túl lassú. A tőkepiac nem várja meg, amíg kialakul a konszenzus. Persze olyan lehet, hogy több ember hoz döntést a portfólió egyes részeiben, de akkor is érdemes ezt külön tegyék. Minden pozícióért, ha jó, ha rossz, kell, hogy legyen felelős. Ha tehát jó helyen vagyok ügyfél, akkor a portfóliómat szakértők egymással beszélgetve, de valamennyire mégis külön kezelik.
Ha egyikük elmegy a cégtől és átmegy egy másikba, akkor azzal a teljesítménye is az új cégbe vándorol. Vagyis a múltbeli hozamokat addig lehet egy cégre/befektetési alapra/portfólióra nézve a jövőre is valószínűsíteni, amíg ugyanazok dolgoznak benne/kezelik, mint korábban. Egy kiszámítható vagyonkezelő társaságban tehát alacsony kell, hogy legyen a fluktuáció. Ahol nem az, ott a múltbeli hozamok keveset árulnak el a jövőben várhatóakról.

Mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk a jó portfóliókezelőket? Ez nem olyan nehéz kérdés: idő és szerencse. A sztárok általában jól ismerik egymást, hiszen egymás legfőbb versenytársai. És hogy kik a feltörekvő csillagok? Nos, ehhez kell a szerencse…

Ami legalább annyira fontos: Hogyan lehet megtartani egy jó portfóliókezelőt? Adja magát a klasszikus válasz: pénzzel. Ez viszont már középtávon is tévedés. A jó portfóliókezelő jó hozamokat ér el. Éves szinten 10-20(+) százalékot termel a döntéseivel irányított portfólión és gyakran (jelentős extra kockázatvállalással) ennél is többet a saját pénzén. Hiszen butaság lenne, ha pont a sajátját nem kezelné, márpedig a sajátját az ember általában kockázatosabban kezeli, mint az ügyfél pénzét, ahogy egy forma 1-es versenyző is máshogy vezet a versenyen, mint ahogy a szüleit viszi a bevásárlóközpontba. A saját kockázatát mindenki jobban elfogadja, tolerálja, mint másét.

Egy jó portfóliókezelő (ha éves 15%-al számolunk) 10 évente megnégyszerezi a megtakarításait. Egy kifejezetten jó (20%-al számolva) meghatszorozza. Húsz év alatt 38 szorosára nő a vagyona. Egy jó portfóliókezelőnek már a szokásos 40 év munkaviszony felénél is kell, hogy legyen párszáz-millió forintja, egyébként nem jó portfóliókezelő. Az ezen évente elért hozama pedig olyan magas, hogy egy idő után nem lehet klasszikus bérként annyit fizetni neki, hogy az ügyfelek portfólióira is időt szánjon a sajátja terhére.

Egy jó portfóliókezelő szenvedélye a befektetési döntések meghozatala. A szenvedélyéért dolgozik, ezért leginkább egy kreatív, szabad környezettel lehet motiválni. Ahol nem kell a döntéseket 3 szinten engedélyeztetni, 10-20 éves tapasztalata szerint meghozhatja őket, amikor szükséges. Tud azzal foglalkozni tehát, amivel szeretne: a portfóliókkal. Persze a kockázatkezelés egy jó cégben legalább ennyire fontos, de erről majd máskor…

Éppen ezért akkor lehet megtartani a legjobbakat, ha hosszú távon valamilyen módon részesednek az általuk kezelt portfóliókon elért hozamból. Hosszú távon ez nagyon ritkán működhet „partnership” rendszer nélkül, vagyis anélkül, hogy a portfóliókezelő tulajdonossá ne váljon a cégen belül. Ez azonban okozhatja azt is, hogy néhány portfóliókezelő jobban keres, mint az üzletágvezető, a regionális vezető vagy akár a vezérigazgató. Ez viszont sok szervezeti struktúrában nagyon nehéz kérdés. Nem véletlen, hogy hozamok szintjén sokszor a kis-közepes méretű hedge fund-ok megverik a bankokat. Gyakran jönnek ilyenek létre úgy, hogy a merev rendszerből inkább kilép a döntéshozó és saját lábra áll.

Viszont ebből következik az is, hogy az a portfóliókezelés, ahol a sikerdíjat nem építik be a portfóliókezelő (és ebből következően a vagyonkezelő társaság) jövedelmezőségébe, egy idő után nagyon nehezen fogja tudni megtartani legjobbjait.

Erre is érdemes lehet odafigyelni, amikor 10-20 évre választunk partnert.