A közgazdaságtan végre nyit a valóság irányába?

Talán igen. Az emberi racionalitás korlátosságát hangsúlyozó viselkedési közgazdaságtan egyik vezéralakja, Richard H. Thaler kapta idén a közgazdasági Nobel-díjat, 15 évvel a viselkedési forradalom másik nagy egyéniségének, Daniel Kahnemannak hasonló kitüntetését követően.

Forrás: Wikipedia

Forrás: Wikipedia

A viselkedési közgazdászok a hétköznapi döntéseinkből hozott példákkal, kísérletekkel már számtalanszor szembesítettek minket a döntéseink korlátozott racionalitásával. Miért használja mégis szinte minden modell a „homo economicus” (közgazdaságilag jól modellezhető racionális ember) feltételezést? Leginkább egyszerűsítésből. A XX. század közepe óta a közgazdaságtan fő irányvonala, hogy – megirigyelve a fizikusok sikereit – megpróbálják formalizálni, egyenletekkel leírni az emberek viselkedését és a gazdaság működését. Mai napig meghatározó emlékem az egyetemi tanulmányaimból, amikor a makroökonómia (a gazdaság egészének elemzésével foglalkozó tudomány) előadás arról szólt, hogy az oktató kilencven percen át egyenleteket írt a táblára. Sőt, már az óra kezdete előtt hozzálátott, hogy legyen esélye befejezni.

Egy bölcs mondás szerint, ha az irány rossz, a sebesség másodlagos fontosságú. Miért van szükség a racionalitás feltételére? Ha nem vagyunk racionálisak, hogyan lehetne a döntéseinket modellezni? Ha ugyanarra a kérdésre máshogy válaszolunk annak függvényében, miként lett az feltéve (amire már számtalanszor felhívták a figyelmet a viselkedési közgazdászok), miként lehetne erre konzisztens modelleket építeni? Sehogy vagy csak extrém bonyolultan.

Persze sok, közgazdaságtannal foglalkozó mondhatja rögtön ezen sorokat olvasva, hogy nem vagyok igazságos, mert az emberek igenis sokszor racionálisak a döntéseik során, főleg, ha komoly tétje van a dolognak, így használhatók a modelljeik. Alapvetően ez a hozzáállás uralta (uralja) a gazdaságpolitikát is az elmúlt évtizedekben. Ez hajtotta a deregulációt és a piaci szabályozásba vetett hitet. Ez a gondolat vezérelte az elmúlt évtizedek legnagyobb hatású jegybankárát, Alan Greenspant is, akit két évtizeden át csodált a világ az amerikai gazdaság sikerei kapcsán, hogy aztán a 2008-as nagy világválság rávilágítson a piaci szereplők racionalitásának korlátaira.

Ezen hitvitának különösen nagy jelentősége van a pénzpiacok számára, nem véletlen, hogy Thaler a kutatásainak jelentős részét ide fókuszálta. A befektetések során ugyanis egyrészt nagyon komoly tétje van döntéseknek, másrészt számszerűleg is jól mérhető eredményeket kapunk. Thaler meglátása szerint a tőkepiacokon is látható, hogy a szereplők sokszor irracionálisak, így nem ért egyet a piacok hatékonyságát hirdetőkkel.

Miért vannak mániák és összeomlások egymást rövid időközzel váltogatva? A fundamentumok megváltozásával aligha lehet ezeket megindokolni. Miért foglalkoznak a befektetők ennyit a piacok rövid távú ingadozásával, ha hosszú távra, például nyugdíjas éveikre fektetnek be? Miért teljesítenek hosszú távon jobban az alacsonyan árazott részvények (azaz miért működik az értékalapú befektetési stratégia)? Miért figyelhető meg momentum a piacokon (azaz miért teljesítenek rövid távon jobban a közelmúlt legjobb részvényei és miért fordul mindez az ellentétjére középtávon)?

Thaler nem csak az emberek döntésbeli hibáira próbálja felhívni a figyelmet, hanem válaszokat, megoldásokat is ajánl rá. Ebben a témában írt Nudge című könyvének fő mondanivalója, hogy az emberek döntésein sokat lehet javítani a kérdésfeltevés és választási lehetőségek megfelelő kalibrálásával. Például, hogy az emberek egy választási helyzetben nagyon sokszor maradnak a kérdésfeltevő által előre megadott alapbeállításnál, ha van ilyen. Így érdemes azt a válaszopciót kijelölni standardnak, amely az emberek számára hosszú távon a legracionálisabb, vagyis ha ettől el akar térni a választó, akkor ehhez aktív cselekvésre, többletmunkára (például egyéb szerződések kitöltésére) legyen szüksége.

Thaler szerint az egyik legfontosabb kérdés, amiben egyáltalán nem vagyunk racionálisak, az a hosszú távú (nyugdíjcélú) megtakarítások kérdése. Az emberek nagy része nem képes ellenállni a jelenbeli pénzköltés által nyújtotta rövid távú élvezetnek, miközben a távoli énjük helyzetével nem törődnek, mintha azok nem is ők lennének. Ezt kezelendő dolgozta ki a „Save More Tomorrow” (tegyél félre többet holnap) programját, amely már terjedőben van Amerikában. Lényege, hogy bár tudjuk, többet kellene félreraknunk, de nem tudunk a jelenben több költésről lemondani. Ezért kötelezzük el magunkat a munkáltatónkkal, hogyha a jövőben béremelést kapunk, akkor annak a jelentős része automatikusan a nyugdíjpénztárunkba kezdjen menni a bankszámlánk helyett.

Egy másik megoldás lehet a fiatalok túl alacsony megtakarítási problémájára, ha fogjuk a portréképünket és egy szoftver segítségével 20-30 évvel öregítünk rajta, majd kirakjuk az asztalunkra. Máris jobban el tudjuk képzelni, hogy valamikor nyugdíjasok is leszünk.

A Rajk László Szakkollégium zseniális időzítéssel (bár nekünk is mindig így menne!) épp egy hónapja hívta el Budapestre Thaler urat, hogy átvegye a kollégium Neumann-díját. Előadását bármely érdeklődő meghallgathatta az Akadémián. A Rajknak köszönhetően abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy részt vehettem Thaler úrral egy szűkkörű ebéden, ahol a következő személyes élményét osztotta meg velem:

Az 1980-as években New Yorkban, amikor már foglalkoztatta a viselkedési közgazdaságtan és a befektetési világ kapcsolata, találkozott egy Concorde nevű befektetési céggel, aki tanácsot kért tőle, mert viselkedési elveken alapuló befektetési stratégiát akart kidolgozni. Thaler később is kapcsolatban maradt ezzel a céggel, amely idővel bezárt, de megmaradt egy hosszú távú irodabérleti szerződése. Ezt átvéve indította el Thaler az ő saját – ma is sikeresen működő – pénzügyi vállalkozását Fuller & Thaler néven.

Aki bővebben szeretne olvasni Thaler meglátásairól, az szerencsére már magyarul is megteheti, hiszen a két legfontosabb könyve nálunk is megjelent:

Rendbontók (Összefoglalja a viselkedési közgazdaságtan eddigi fejlődését.)

Nudge