A megszorítás lélektana

Érdekes és tanulságos interjú olvasható az index.hu-n Pete Péterrel, a neves közgazdásszal. Pete Péter nagyon jól látja a világgazdaságot alakító folyamatokat, valamint Magyarország helyzetét. Azon közgazdászok közé tartozik, aki komoly elméleti munkásság mellett nem szakadt el a valóságtól, és kritikusan mond véleményt arról, amit nem megfelelőnek gondol.

Kiemelnék az interjúból egy fontos, az adósság leépítésének módjával kapcsolatos gondolatot: „Így a tojástánc lényege, hogy megszorítani is kell, hogy legyen miből visszafizetni, de ez nem lehet lórúgásszerű, mert akkor recesszióba eshet az ország. Akkor pedig hiába csökken [az] adósság szintje, a GDP-hez mért aránya akár még nőhet is. Ez pedig további bizalmatlanságot okoz, tovább növeli az elvárt hozamot. Azaz restrikciós, visszafogó politika kell, ezt nem lehet megúszni, de ez nem lehet túlzó, mert a tőke pánikszerűen menekülni kezd, ha a recessziós félelmek miatt az adósság fenntarthatósága megkérdőjeleződik.”

Annak ellenére, hogy a legtöbb dologban egyetértek Pete Péterrel, az idézetben foglalt gondolat tekintetében tartok tőle, hogy a valóságban az általa javasolt általában nem járható út. Méghozzá azért nem, mert így nagyon-nagyon hosszúra nyúlik a megszorítás (deleveraging), ami előbb-utóbb eléri a társadalom tűrőképességének a határát.

Persze vannak olyan társadalmak, ahol a kohézió erősebb, és a köz érdekében az emberek nagyobb terheket is elviselnek. Nem láttam a társadalmi kohézióra vonatkozó objektív statisztikát, mérőszámot, de azt gondolom, hogy a skandináv és balti országok (talán Németország), illetve egyes ázsiai társadalmak (pl. Japán – gondoljunk a kamikázékra) ilyenek lehetnek. Ezekben az országokban egy komolyabb, az egész országot fenyegető probléma (gazdasági vagy társadalmi katasztrófa, külső fenyegetettség) elhárítása érdekében nagyobb és hosszabb ideig tartó áldozatokat is képesek hozni az állampolgárok. Ezzel szemben sok ország esetében (ilyenek lehetnek valószínűleg a dél- és kelet-európai országok vagy latin-amerikai államok) az individuum érdeke a közérdeknél jóval erősebb, így az újabb és újabb áldozatok helyett az állampolgárok egy része megpróbálja kivonni magát az erőteljes „közteherviselésből” (jövedelmet, vagyont titkol el, adóelkerülésre törekszik, megtakarításait külföldre utalja, emigrál, stb.).

Nem tudom, melyik az életképesebb, jobb társadalmi modell, és nem is szeretnék egyik vagy másik felsőbbrendűsége mellett állást foglalni. Tartok tőle azonban, hogy nagyon hosszú ideig tartó megszorítást az alacsonyabb társadalmi kohézióval jellemezhető országok nem tudnak elviselni. A költségvetési kiigazítás ugyanis egy lefelé húzó deflációs spirálba taszítja az országot, amelynek eredménye az lesz, hogy a tőke, a versenyképes vállalatok és a piacképes munkaerő jelentős része elhagyja az országot (lásd ezzel kapcsolatban korábbi írásomat). Emiatt hiába van költségvetési megszorítás, valójában a hiány alig csökken, mert az adóbevétel és a GDP is visszaesik. Emiatt utólag mindig kiderül, hogy nem volt elég nagy a megszorítás.

Pontosan ilyen spirálban van jelenleg Görögország vagy Spanyolország is. A politikusok próbálnak valamit lépni, szorítani a nadrágszíjon, de igazán bátrat nem mernek vagy tudnak. És a költségvetési deficit gyakorlatilag alig csökken. A tavalyi hatalmas, először 8,5, majd utólag 8,9%-osra módosított költségvetési hiány után az év elején a spanyol kormány az Európai Bizottság nyomására még azt tervezte, hogy 2012-ben a GDP 4,4, majd 2013-ban 3 százalékára szorítja le a deficitet. Azóta több újabb, pótlólagos megszorító csomagot jelentettek be, és idénre a GDP 6,3 százalékára várják a hiányt és a jövő évi tervet 4,5 százalékra módosították. Nem lepődnék meg, ha idén 7, jövőre 5-6 százalékos lenne a deficit. (Egyébként a deficit tervszámok állandó emelése, valamint az azok eléréséhez szükséges újabb és újabb megszorító csomagok számos más országban is megszokottá váltak – Magyarország sem kivétel.) A negatív meglepetések legfontosabb oka, hogy a megszorítás nem csak a deficitet, hanem a gazdaságot is durván visszaveti. Emiatt általában alultervezik a csomagokat. A probléma az, hogy a gazdasági szereplők viselkedésének, munkához és fogyasztáshoz való viszonyulásának drasztikus megváltozására van szükség. Ezt a politikusok vagy nem látják vagy ha látják is, nem merik meglépni (nem merik engedni megtörténni), mert hatalmas társadalmi ellenállásba ütköznének. Emiatt állandóan újabb és újabb csomagokat kell bejelenteni, ami a kiszámíthatatlanság, tervezhetetlenség miatt aláássa az erősebb szereplők (vállalatok, bankok, magánszemélyek) bizalmát is.

Egy viszonylag sikeres ellenpélda Lettország, ahol nagyon drasztikus egyszeri kiigazítást hajtottak végre (lásd erről Zentuccio lett pénzügyminiszterrel készített interjúját). A lettek 25-35 százalékkal csökkentették a béreket, a GDP durván visszaesett. (Írországban kisebb léptékkel, de a lettekhez hasonlóan gyorsabb alkalmazkodásra törekszenek.) Lehet, hogy a reál GDP visszaesése Lettországban nem sokkal kisebb, mint mondjuk az a kontrakció, ami Spanyolországra összességében 5-10 év alatt vár, ha a fokozatos megszorítás politikáját választja. De a társadalom a második, harmadik év után a balti államban már azt érzi, hogy valamelyest javul a helyzete (nagyjából 5 százalékkal nő a reál GDP), míg az ibériai félszigeten egymást érik a tüntetések az „elviselhetetlen” megszorítások miatt.

Nem szerencsés ilyen példán keresztül érzékeltetni a két választást, de vajon mi a jobb? Három éven keresztül küzdeni egy végtag elüszkösödése ellen vagy egy hónap után amputálni és átértékelni, alkalmazkodni, elfogadni az új helyzetet? Nyilvánvalóan egyik sem jó, de gondoljunk csak bele, mit érezhet az amputált lábú beteg másfél év után a betegséggel még mindig küzdő társához képest! A sejtésem az, hogy miután alkalmazkodott egy új életvitelhez, valószínűleg kevésbé borúsnak látja a világot, jobban éli meg a helyzetet, mint a folyamatosan reménytelenebb helyzetbe kerülő beteg.

Persze vannak olyan társadalmak, amelyek a tartós megszorítást, lemondást jobban elviselik. Németországban az újraegyesítést követő évtizedben gyakorlatilag egyáltalán nem nőttek a reálbérek. Ezt a német társadalom relatíve jól viselte. Az akkor meglépett strukturális reformok hatására tud ma Németország Európa nagy részénél jobb gazdasági teljesítményt felmutatni (magas exportdinamika, alacsony munkanélküliség, emelkedő bérszínvonal stb.).

Attól tartok, hogy lesznek olyan országok, ahol a társadalom nem fogja elviselni a folyamatos megszorításokat. Ezekben majd megerősödnek a szélsőségek és a radikálisok. Végül szerintem előbb-utóbb ezekben az országokban is bekövetkezik valahogy a gyors alkalmazkodás. A számunkra kevésbé rossz gyors megoldás a deviza durva leértékelődése (erre például Görögországnak jó esélye van). Ennél sajnos van rosszabb kimenet is, különösen, ha több nagyobb országban is eléri a társadalom a tűrőképessége határát…

Fotó: jozanparaszt.info