800px-Walter-Kraemer
Júl.
9
2012

A német embereket csapdába szorították, segítenünk kell, hogy kitörhessenek belőle – mondja a fő rebellis német közgazdász

Németországnak vissza kell vonnia aláírását az európai bankunió létrehozására vonatkozó okmányról, a berlini kormánynak száznyolcvan fokos fordulatot kell végrehajtania az euró mentésére vonatkozó politikájában, elérkezett az ideje, hogy a külföldi bankok érdekei elé helyezze a német nép érdekeit. Egyebek között ezt mondja az alapblog.hu-nak Walter Krämer professzor, a dortmundi egyetem világszerte nagy tekintélynek örvendő gazdaság- és statisztika tudósa. Ő szervezte meg a német közgazdász társadalom történelmileg példátlan szabályos rebellióját Angela Merkel európai politikája ellen, százhetven – javarészt – elismert, tekintélyes tudós írta alá a Krämer által megszövegezett felhívást, amelynek címzettje egyrészt a német nép, másrészt a kancellár asszony. Az alapblog.hu-nak adott interjúban a professzor egyebek között értésre adja, hogy az euróövezet öt legsúlyosabb helyzetben lévő országának bankjai kilencezer milliárd eurós adósságot halmoztak fel, ez háromszorosa az övezethez tartozó államok, a nemzeti költségvetések összadósságának. A legutóbbi csúcsértekezleten elhatározott európai bankunió létrejötte nem jelentene mást, mint azt, hogy a hanyagul gazdálkodó kereskedelmi bankok adósságait az európai adófizetőkre, vétlen polgárok százmillióira terhelik át. Az elmúlt hétvégén egy sor más elismert német közgazdász vehemensen nekiment Krämer professzoréknak, felelőtlen populizmust vetve a szemükre.

Zentai Péter: Ismerem Németországot. Egészen az elmúlt napokig elképzelhetetlennek tartottam, hogy ott a nemzeti érdekek magasabbrendűségére hivatkozva egységbe tömörüljenek a politikai, a gazdasági, a kulturális elithez, a fővonalhoz tartozó szakértők, gondolkodók. Önnek mégis sikerült ezen az alapon szabályos rebelliót szervezni: több mint százhetven közgazdász-tudós írta alá a Walter Krämer nevével is fémjelzett kiáltványt, egy tiltakozást – úgymond a nép nevében –  a kormányzati politika ellenében. Ön fogalmazta meg?

Walter Krämer: Igen, én. Azonban már egy ideje benne volt a „társadalmi levegőben”, hogy most már betelt a pohár, eljött az ideje, hogy véget vessünk a hatvanöt éves gyakorlatnak: elég abból, hogy rendszeresen a németekkel, a német társadalommal vitetik el a nem általa kreált balhékat, olyan számlák kifizetésére kényszerítenek bennünket,  amelyekhez semmi közünk

Z. P. : Senki nem kényszerített semmit a németekre – szerintem. A Világháború befejezése óta: előbb Nyugat-Németország, ma az egyesített Németország vezető politikusai és más szellemi vezetői – konzervatívok, baloldaliak, zöldek, liberálisok egyaránt – önként és egységesen mutattak szolidaritást a bajban lévő más európaiak iránt. Kötelességüknek érezték ezt a más népek ellen elkövetett náci bűnök nyomán, egyúttal így kívánták  meghálálni mindazt a jót, amit például Amerika, Anglia,  Franciaország nyújtott Németországnak, hogy páratlanul rövid idő alatt totálisan újjáépüljön, vezető hatalommá válhasson és aztán a két Németország – fantasztikus pénzügyi áldozatok árán –  újra egyesüljön.

W. K. :  Nézze, mindezzel nincs vitám. Tartoztunk a világnak, ez kétségtelen.
De a végtelenségig nem lenne szabad a németek bűntudatára bazíroznia sem a külföldnek, sem a hazai elitnek. Lássuk be: egyetlen más néppel, nemzettel sem lehetne megcsinálni, hogy „kiiktatják” az emberek agyából, a közgondolkodásból a nemzeti érdek fogalmát, értelmét. Nálunk márpedig ez történt.  A német polgárok nagy része nem tudja, mert a kormányzati propaganda és az ehhez asszisztáló média alapjában véve elhallgatja, hogy a nemzeti érdekeink kárára megy a nagy európai bankmentés. Nemzeti érdek ez esetben az, hogy a ma kül-és belföldi döntéshozói ne terhelhessék rá a jövő német generációira egy sor dél-európai országnak és bankjainak a bűneit. A német emberek egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy Angela Merkel valójában olyan csekket állított ki a helytelenül ténykedő kormányok és bankok számára a legutóbbi uniós-euró csúcson, amelyet Németország és néhány más, tisztességesen, átlátható módon gazdálkodó ország polgárai fognak kifizetni. Mi adunk pénzeket például Görögországnak és a görög bankoknak, a hab a tortán pedig a következő: mi vállalunk garanciát az általunk adott kölcsönök visszafizetésére. Ez abnormális…

Z. P. : Az önök felhívása mindenesetre amolyan ébresztőnek tűnik, nagyjából arra szólítja fel – a címzettekhez intézett megszólítást idézem – a „kedves polgártársakat”, hogy lássák be végre, tudtukon, akaratukon kívül   micsoda csapdába csalták őket…

W. K. : A görögök, a spanyolok, a portugálok és mások által felhalmozott hallatlan és részben kifizethetetlen adósságok kollektivizálása, a közös banki betétbiztosítás megteremtésére irányuló ígérvény igenis csapda.
Abszurd, ahogy Görögország ügyét kezelik Németország és más olyan országok polgárainak szemszögéből, amelyek eddig eltartani voltak kénytelenek azt az országot.  Valakinek végre ki kell mondania, hogy egyetlen olyan esztendő sem telt el 1999 óta – és most ezzel jóindulatúan számolok visszafelé, a korábbi éveket nem is minősítem – amikor Görögország többet termelt volna, mint amennyit fogyasztott. Ennek a durva ellenkezője volt minden egyes évben a bevett gyakorlat. Miközben lényegében tizenöt esztendeje folyamatosan emelkedett ott a reálbér, addig például Németországban befagyasztottuk a béreket, magasabb munkanélküliséget vállaltunk fel, mint a görögök. Mi komoly anyagi áldozatokra kértük , óriási léptékű reformok keretében – a nyugdíjba vonulókat, a betegeket, a munkanélkülieket. Mindezen csoportok lemondtak egy sor korábban természetesnek számító járandóságukról. A munkaerőpiacot úgy liberalizáltuk, hogy az is, mint minden más áldozatvállalás, a német gazdaság hatékonyságának a jelentős növelését szolgálta. A fogyasztás kárára a gazdaság megújulásába invesztálta az állam a kapott hiteleket.
Görögországban ugyanakkor mind a mai napig folyik ugyanaz, ami az elmúlt évtizedekben: a kölcsönök nem beruházásokba, hanem a fogyasztásba áramlanak.

Z. P. : Feltűnő, hogy haragja mennyire csak a görögök ellen irányul. A spanyol állam, az ír állam például egyáltalán nem sáfárkodott rosszul a kölcsönökkel, sőt tán jobban is csinálták, mint a német állam.  Mégis rosszul jártak ezek az országok, kormányok, államok…

W. K. : Ha figyelmesen olvassa a felhívásunk első sorait, akkor világossá válik az Ön számára is, hogy elsősorban a dél –európai privát bankszférának nyújtott állami garanciavállalás a fő gondunk. Arról szólunk mélységes aggodalommal, hogy a bankok adósságállománya háromszorosan múlja felül a nemzetállamok adósságállományát. A krízishelyzetbe került öt euróövezeti  ország pénzintézeteinek összadóssága  kilenc billió, azaz kilencezer milliárd euró! Nos, erre vállalnak garanciát, visszafizetési felelősséget az euróövezet polgárai, adófizetői! Ez kalandorság, ez csapda, ez elképesztő!

Z. P. : Önök szerint mit  kellene kezdeni ezzel a tényleg hallatlan adóssággal?

W. K.: Azok fizessenek, akik ezeket az adósságokat felhalmozták, ha nem teszik, akkor bukjanak el ezek a bankok.

Z. P. : Professzor úr, tévedek, ha azt mondom, hogy a „bajos” dél-európai bankok eladósításában főszerepet játszottak észak-európai, különösen német bankok? Az ingatlan-lufik felfújásához például igenis kötődtek német pénzügyi érdekek…

W. K. : Így van. Azt mondom tehát, hogy vállalják fel a súlyos veszteségeket a német pénzintézetek, befektetési alapok is.
Őszinte vagyok Magához: saját személyes érdekeim ellen is beszélek most. Én kérem – nem csekély értékben – vásároltam görög állampapírokat illetőleg banki kötvényeket. Olcsónak találtam őket, és cinikus módon magam is úgy gondoltam: a végén mi németek úgyse hagyjuk veszni a görögöket.
Amit most a politika csinál, csinálni készül, az nekem, Walter Krämer nevű befektetőnek  csak a hasznomat szolgálná. Engem és mindenekelőtt persze a nálam hatalmasabb spekulánsokat,  az igazi nagyágyúkat, a görög és más dél-európai bankokat pénzekkel támogató new york-i, londoni, frankfurti bankokat és alapokat akarják menteni a bankunióval, az ő veszteségeiket akarják minimalizálni európai adófizetők százmillióinak a terhére.
Én azonban félreteszem most saját érdekeimet, és csak arra összpontosítok, hogy mibe kerül ez a mesterségesen bevont és áldozatvállalásra kötelezett németeknek és más európaiaknak. Felbecsülhetetlen károkat lesznek kénytelenek elszenvedni.

Z. P. : De miért mondja ezt? A legutóbbi csúcsértekezletnek nem elsősorban a bankunió elhatározása volt a lényege, hanem az, hogy nemzetek fölött álló bankfelügyelet jön létre. Az fogja megakadályozni, hogy a németek és a többi nemzet polgárainak pénzével visszaélhessen egy kisegített kereskedelmi bank, közvetetten pedig, hogy a nemzeti parlamentek, nemzeti költségvetések irányítói csalhassanak a jövőben.

W. K. : Kétségtelenül ez a jó hír. A független, nemzetek fölött álló bankfelügyelet létrehozása valóban eloszlathatná az aggodalmainkat. De csak elméletben. Nézze, a gyakorlatban, a nemzetállamokon belüli politizálásban – néhány ország, például Németország kivételével – a mások, a külföld átverésén alakulnak a dolgok. A tapasztalatok szerint a nemzetállamok kormányainak és parlamentjeinek tagjai folyton azon törik a fejüket, hogyan bújjanak ki a nemzetközi kötelezettségek alól.
Az EU-ban tömörült országok egy része, főként a dél- és közép európai kormányok újra és újra jelét adják annak, hogy nem akarnak betekintést hagyni „kártyáikba”, abba, hogy mit csinálnak a felvett hiteleikkel, szisztematikusan a nemzeti szuverenitás, a nemzeti érdekek szentségére hivatkoznak abban a pillanatban, ha a politikával összefonódott bankjaikat – tehát a legnagyobbakat – nemzetközi ellenőrzés alá akarják helyezni.
Mi, akik aláírtuk a németekhez és a kormányhoz intézett felhívást természetesen őszintén kívánjuk, hogy működjön végre nemzetek feletti hatáskörre bíró európai bankfelügyelet, de –tapasztalati alapon – egyszerűen nem bízunk annak hatékonyságában. Feltételezzük – ugyancsak tapasztalati alapon – hogy a végén csak mi németek és néhány kisebb észak-nyugat európai ország kormányai fogják komolyan venni az adott szót, az aláírt dokumentumokat és mi fogjuk fizetni a számlát. A többiek pedig dörzsölik majd a kezüket, a felelőtlen bankárok és a befektetők pedig újból megbizonyosodnak, hogy ezentúl is bármit megtehetnek, rosszul járni nem hagyják őket.
Ezt a nagyfokú és társadalmi lázadásokhoz vezetni képes cinizmusnak egyféleképpen lehetne szerintünk véget vetni. Vonja vissza a kancellár a bankunióra tett ígéretet illetőleg csikarjon ki sokkal egyértelműbb, sokkal ellenőrizhetőbb, sokkal erőteljesebben szankcionálható  garanciákat a többi eurós tagállam kormányátó