okt.
28
2015

A német hegemónia vége!

A nemrég még Európa-szerte félelmet keltett német értékrend erodálódni kezd. A németek által diktált megszorítások politikája – a jegybankok által biztosított „pénzesőben” – értelmét veszti, egyre több európai ország lazít a költségvetési fegyelmén.
Ehhez kapcsolódóan megy végbe Európában – egyelőre a felszín alatt – egy nagyon komoly hatalmi erősegyensúly-módosulás.
Németország csillaga hullóban, az eddigi adósoké pedig felfelé ívelőben van. Németország azonban minden téren veszít a súlyából.
A drámai váltásra a német születésű Daniel Gros, a CEPS (Centre of European Policy Studies) igazgatója, az Európai Bizottság és az Európai Parlament vezetőinek korábbi tanácsadója hívja fel a figyelmet az Alapblognak adott interjúban. Szerinte az egyik várható, veszélyes következmény, hogy megrendül a német közvéleménynek az Európai Unióba vetett bizalma.

Zentai Péter: Nem kevesebbet üzen legutóbb közzétett írásában, mint azt, hogy a mai Németország sokkal gyengébb, mint azt a világ gondolja róla. De hiszen Németország export világbajnok, melynek gazdasági ereje a világ legfejlettebb tervezői, műszaki fundamentumokra épül és 80 millióan lakják…
Daniel Gros: A világnak – erősen beleértve a legbefolyásosabb országok politikai-, gazdasági-, pénzügyi és média elitjét – mindig, minden helyzetben viszonyítási támpontokra, követendőnek (ki)nevezett példákra van szüksége.
Németország 2009 és 2014 között azért szolgált (angol szóval kifejezve) bottom line-ként, mert a nagy nyugati gazdaságok között – szinte egyedüliként – éppen nem volt eladósodva, költségvetése viszonylagos egyensúlyt mutatott.
A krízis időközben azonban megszűnt, ezért Németország pénzére, hiteleire nincs már olyan nagyon szükség. Ezzel párhuzamosan kimutatható, hogy ütemesen csökkenőben van Németország gazdasági jelentősége.

Egyedül Németország nevezhető joggal Európa gazdasági motorjának….
Jól mondja: „annak nevezik”. Ez a kép uralja a médiát, a közbeszédet. Csakhogy ez egy percepció, amelynek nincs kellő megalapozottsága.
Ki emlékszik még a The Economist – egy ideig legendásnak számított – címlapjára, amelyen az állt: „Germany: Europe’s Sick Man” (Németország: Európa beteg embere)? Akkoriban ez volt a világ minden részén elterjedt érzet, az uralkodó felfogás. Az a Németország-kép ugyanannyira túlzásokon alapult, mint a mostani.
Történetileg vizsgálva a német gazdaság teljesítményeit, megállapítható, hogy legutóbbi 2 évtizedben 12 évben Németország alulteljesített: a világ vezető gazdaságaihoz képest gyengébbnek bizonyult, GDP bővülésének, gazdasági növekedésének mértéke kisebb volt, mint európai konkurenseié.

Mely konkurensekről beszél?
Franciaországról, Spanyolországról, Olaszországról. És noha hozzájuk képest a válság befejeződését közvetlenül követő időszakban, egészen mostanáig, a német gazdaság kétségtelenül gyorsabban bővült, az IMF előrejelzése azonban már kimutatja, hogy a következő öt évben Németország le fog maradni. Megint lehagyják a franciák, a spanyolok, az olaszok; növekedési ütem tekintetében a németeket kimondottan lekörözik majd az euróövezet némely kisebb államai, különösképpen pedig a közép- és kelet-európai országok.

A közép-kelet-európai nemzetgazdaságok abszolút ki vannak szolgáltatva a német gazdaságnak…, miként válunk mégis gyorsabbá? Ennek az ellenkezőjét feltételezném, ha elfogadom, hogy Németország lassulni fog…
Önök akkor is kimondottan profitáltak a német gazdasággal való összeolvadási folyamatból, amikor Németország úgymond „Európa beteg embere” volt: noha 2001 és 2005 között ugyan tényleg nem ment jól odahaza a németeknek, viszont – az olcsó közép-kelet-európai munkaerő miatt – hasítottak a kapcsolatai Magyarországgal, Lengyelországgal, Csehországgal, Szlovákiával. Ez a felállás továbbra is él és virul: Közép-Kelet-Európa szervesen beépült az exportfüggő német termelési láncba: Önök stabilan az óriási német ipari konglomerátumok színvonalas munkát végző, de olcsó bedolgozói, összeszerelői.
Előbb-utóbb azonban ki kellene kászálódniuk a függőségi helyzetből, ám ehhez tudás- és innováció alapú társadalommá kell átalakulniuk, saját fejlesztések, saját érdem mentén kell olyan gazdasági-termelési és szellemi közeget kialakítaniuk, amelynek már nem létszükséglete a bedolgozás a német gazdaságba, amely képessé válik nyugati színvonalú béreket fizetni dolgozóinak.

Az utóbbi pár év német sikerei a „beteg ember korszakban” végrehajtott munkaerőpiaci és egyéb, a túlzott jóléti, szociális rendszer gyengítésével járó, a költségvetés kiadási oldalát erősen kurtító reformoknak köszönhetők?
Nagyon fontosak, de e tekintetben mégsem bírtak meghatározó jelentőséggel azok a – Schröder akkori kancellár nevéhez is kapcsolt – reformok. Az export világbajnoki cím elérése, a költségvetés rendbehozatala elsősorban annak volt köszönhető, hogy miközben Németországot válság sújtotta, a világ többi részén, mindenekelőtt Kínában gazdasági boom volt. Kína mindent befogadott, felvásárolt, amit csak Németország felkínált neki. Annál is inkább, minthogy – egyebek között az olcsó közép-európai bedolgozóknak és a Németországon belüli bérek és járulékok csökkentésének, illetve befagyasztásának köszönhetően – a német áruk, szolgáltatások a többi nyugati konkurensek által előállítottakhoz képest olcsónak is bizonyultak.

Ez a mostani, gazdaságilag lassuló Kína azonban már aligha képes mindent felvenni, megvásárolni, ami „Made in Germany”.
Kína és egy sor más feltörekvő gazdaság növekedési ütemének drámai gyengülési folyamata óriási csapás a német gazdaságra. Az egyik oka a várható német lassulásnak. Mint ahogy az is, hogy egyre versenyképesebbé válik a németekkel szemben a főbb exportpiacokon – például az Egyesült Államokban, de Kínában és más ázsiai országokban is – az alaposan modernizálódott hazai konkurencia.
De az Európán belüli német vezető szerep jelenlegi és még inkább jövőbeli gyengülése mögött a kiemelkedően lényeges tényező nem is ez, hanem az, hogy rendkívüli pénzbőség alakult ki az egész nyugati világban.
Németország csak addig tudott – mindössze egy-két éven át – másoknak úgymond diktálni, amíg lényegében szinte kizárólag ő rendelkezett komoly pénztartalékokkal, amelyekből hitelezni és cserében követeléseket tudott megfogalmazni a súlyos adósságba keveredett államokkal szemben. Ennek a rövidke korszaknak azonban a végéhez közeledünk.
A vezető jegybankok azonban sikeresen elintézték, hogy bárki olcsó pénzhez juthasson, Európában már szinte senkinek sem kell adósságoktól fuldokolnia, ennél fogva nem kényszerül egyetlen állam sem Németországra támaszkodni.
Be kell hát látnunk, hogy csupán átmeneti és kivételes szituációnak számított az, amit némelyek az „új német hegemónia korszak” nyitányaként konferáltak be.

A legutóbbi hónapok üzenete tehát az, hogy teljesen leépült a külvilág kiszolgáltatottsága Németországgal szemben.
És ez alaposan meg is változtatja az európai helyzetet. A jegybankok elképesztő mennyiségű pénzekkel árasztották el a világgazdaságot, ilyen körülmények közt csökken a jelentősége annak, hogy egy országnak van-e vagy nincs, és ha van, akkor mekkora a költségvetési deficitje.
Egyre ütemesebben erodálódik és válik karikatúrává az európai közvélemény szemében a nemrég még olyannyira félelmetesnek tűnt német értékrend: az egyébként európai szerződések által is előírt hiánycélok szigorú betartatása. A megszorítások politikája értelmét veszti, egyre több európai ország lassan, de biztosan lazít az eddig – úgy-ahogy gyakorolt – költségvetési fegyelmen.
Európában a felszín alatt nagyon komoly hatalmi erőegyensúly-módosulás megy végbe. Németország és az eddigi hitelezők csillaga hullóban, az eddigi adósoké felfelé ívelőben van. Míg Németország viszonylagosan veszít a súlyából, addig Franciaország, Spanyolország, Olaszország, sőt, más összefüggésben, Közép-Európa országai relatíve nyerőben vannak. 

Vajon mi lesz ennek a folyamatnak a politikai következménye?
Minél inkább kénytelen a német közvélemény megtapasztalni azt, hogy Németország kormányának, elitjének szavát kevésbé veszik komolyan a többi európai országban, a gazdasági és pénzügyi szigor, fegyelem németek által képviselt és másoktól is megkövetelt politikáját Európa mind nagyobb részén a sutba dobják, annál inkább fog gyengülni a németek, a német emberek európai elkötelezettsége.
Mindenesetre Németországban akár erős hanyatlásnak is indulhat magának az Európai Uniónak a népszerűsége. Miközben – mert megszűnőben van a félelem a külső diktátumoktól – a perifériaországokban viszont akár erősödhet az Uniót igenlők tábora.
Mindezen fejlemények nem sejtetnek szükségszerűen happy endet. Annál is kevésbé, minthogy a belülről megingó Németország továbbra is megmarad kiemelkedő szereplőnek. Hiszen mégiscsak az Unió teljes gazdasági teljesítményének a negyedét adja…