A németek is magukba nézhetnek!

Az olasz gazdasági-pénzügyi elemző és szakíró, Federico Fubini szerint Németország „bort iszik és vizet prédikál”, amennyiben semmit se tesz azért, hogy odahaza és Európában beruházási láz vegye kezdetét. Hagyja, hogy a ragyogó makroadatok dacára a lehetőségeihez képest alacsony maradjon az ország gazdasági növekedése. Az interjúalany a német bankok általános passzivitását, külföldi kintlévőségeik felszámolását, a nemzetközi versenyből való kivonulásukat kutatja. Ezek alapján úgy érzi, mintha a német pénzügyi hatóságok – élükön a pénzügyminisztériummal – igazából nem is hinnének az euró jövőjében, esetleg a szétesésre készülnek fel.

Zentai Péter: Németország Európa beteg embere – nagyjából ezt üzeni cikkében. Ez azért egy olasz szakértőtől nem hangzik túl hitelesen…
Federico Fubini: Nem is állítottam, hogy Olaszország, pláne Görögország jobb bőrben van, mint Németország. Ha csak a saját országomat nézem: tagadhatatlan, hogy jelenleg alig tudunk gazdasági növekedést felmutatni, a munkanélküliség 10 százalékos, az államadósság a GDP 130 százalékát teszi ki. Az érem másik oldala viszont, hogy néhány év leforgása alatt a folyó fizetési mérleg három százalékos hiányból három százalékos többletbe váltott át, ez tartósnak ígérkezik, közben pedig szinte teljesen felszámoltuk a külföldi adósságainkat.
Amit az euróövezet jövője szempontjából is roppant aggasztónak, bizonyos tekintetben rejtélyesnek tartok a következő: miközben a németek előszeretettel titulálnak bennünket, olaszokat Európa betegének, addig a szőnyeg alá seprik, hogy valami nagyon nem stimmel az ő gazdaságukkal sem. Vagyis, hogy hosszú évek óta csak marginálisan, az ország vélt és valós politikai, gazdasági, pénzügyi erejéhez képest meghökkentően csekély mértékben növekszik az egy főre jutó gazdasági teljesítményük.

Tavaly 1,6 százalékkal bővült a német gazdaság, idén az európai átlagot meghaladóan, csaknem 2 százalékkal növekszik az ország GDP-je. Mi ebben a gyenge teljesítmény?
Ha figyelembe vesszük az ideális körülményeket, adottságokat, akkor Németországnak ma évi 3-4 százalékkal kellene növekednie. Németország tartósan export világbajnok, nem terheli a társadalmat, gazdaságot munkanélküliség, a megtakarítási ráta nagysága a világon egyedülállóan magas, a bevándorlásnak köszönhetően Németország demográfiai helyzete jobb, mint a legtöbb vezető országé. (Nem elsősorban az egymillió új menekültről, hanem az öt év leforgása alatt Németországba költözött, általában jól képzett 1,7 milliónyi kelet- és nyugat-európairól, amerikairól, kanadairól, izraeliről van most szó.) A német cégek általában ragyogóan teljesítenek, és Németországban jobb a demokrácia, a jogállam minősége, mint a világ legtöbb más országában. Akkor mégis mivel magyarázható, hogy 2014 óta a német egy főre jutó GDP csak 0,51 százalékkal nő és komolyan elmarad például Ausztriától, Finnországtól, Belgiumtól, Hollandiától, sőt, Franciaországtól is? Sokan el sem hiszik, pedig szintén tény: Olaszországban és Németországban tulajdonképpen egyforma mértékű a GDP bővülésének üteme – egy főre vetítve.

A milliónyi menekült befogadása, a szilárd szociális ellátási rendszer fenntartása hatalmas kiadásokat követel meg. Ezek visszahúzzák a gazdaság összteljesítményének bővülési ütemét. Szerintem ez a magyarázat. Ön azonban – ahogy cikkében kifejti – más tényezővel magyarázza a németek relatív lemaradását…
Korábban is érték Németországot a mostanihoz hasonló nagyságú migrációs hullámok, s azok mégsem okoztak lemaradást. Arról nem is beszélve, hogy fogyasztást és azon keresztül GDP-bővülést generálnak a bevándorlók, akiknek nagyobb hányada fejlett országokból érkezett, viszonylag jól képzett ember.
Én a német bankok néhány éve megfigyelhető hazai és főként külföldi passzivitásában látom a „német rejtély” kulcsát. A baseli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankja, az IBS adatai a következőről árulkodnak: Németország pénzintézetei 2012 közepe óta 200 milliárd dollárral csökkentették nyugat-európai kintlévőségeiket, követeléseiket. Tették ezt, miközben ugyanabban az időszakban a francia, az olasz, a spanyol, a holland, a skandináv bankok éppen az ellenkezőjét csinálták: aktivizálták magukat külföldön, a krízis előtti vagy még magasabb szintekre növelték nemzetközi kitettségüket. Ők tényszerűen hozzájárultak az európai pénzügyi integráció megújulásához, stabilizálódásához. Ezzel szemben a német bankok befelé fordulnak, elszigetelik magukat.

Miért tennék?
Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a német pénzügyi hatóságok, élükön a német pénzügyminisztériummal a gyakorlatban az ellenkezőjét teszik, mint amiről a kormányzati politikai propaganda szól. Valójában nem hisznek az euró jövőjében és ennek megfelelően arra intik, utasítják a német bankokat, hogy vonuljanak ki az euróövezet gazdaságaiból. A másik lehetséges magyarázat az lehet, hogy a német bankok gyengébb lábakon állnak, mint ahogy azt a külvilág felé interpretálják. Azt már biztosan tudhatjuk, hogy a német bankok a legkisebb profitot termelők közé tartoznak, noha a sokkal hatékonyabban működő más nyugati pénzintézetekkel szemben ezek a bankok szinte teljesen megszabadultak a rossz hitelektől.

Nem inkább arról van-e szó, hogy a németek minden téren óvatosabbakká, körültekintőbbekké váltak, és ezért csökkentik célzottan a kockázatokat a politikában, gazdaságban, pénzügyekben?
Nem tagadom, ez is szolgálhat magyarázatul. Az azonban mégsem járja, hogy miközben a németek azok, akik folyamatosan megújulást, reformokat követelnek Olaszországtól, Spanyolországtól, Franciaországtól, Görögországtól az eurózóna pénzügyi, gazdasági fennmaradása, stabilizálása érdekében, ők maguk egyáltalán nem járnak elől jó példával. A német pénzintézetek 2009 és 2015 között 240 milliárd euróhoz jutottak a német államkasszából. Egy ennyire feltőkésített, politikailag ennyire szilárdan körülbástyázott bankszféra a jelek szerint mégis képtelen, vagy nem hajlandó hozzájárulni sem a német, sem az összeurópai gazdasági növekedést komolyan felerősítő beruházások beindításához. Németországban tavaly az új beruházások értéke öt százalékkal alulmúlta (a GDP-hez viszonyítottan) az 1999-es szintet, miközben soha korábban nem volt annyira magas az országos megtakarítási ráta, mint tavaly. Más szóval, helyes, ha a német gazdasági-, politikai elit nagyobb fegyelemre és reformokra inti az eurózóna többi országát. Ámde egy sor jel arra vall, hogy a többiekhez képest éppen Németország az, amely a legkevésbé aktív a szükséges reformok végrehajtásában, elkényelmesedett, és mintha csak az exportból akarna élni. Ezért elképesztően alacsony Németországban a beruházási ráta és ezért nem növekszik kellő mértékben a német gazdaság, és valószínűleg ezért vonulnak ki Európából a német bankok. Ha ez így marad, akkor fennáll a veszélye, hogy – paradox módon – Németország fogja visszahúzni Európát.