A Nyugat alkonya 2.

Az Európai Unió szétesését egyes európai országok, például Olaszország és Spanyolország több részre szakadása, továbbá a közép-európai nemzeti kisebbségek leválása követné. Mindez reálisan bekövetkezhet a közeljövőben – mondja Harold James brit gazdaságtörténész, aki az amerikai Princeton Egyetem sokat idézett világhírű professzora. Az alapblog.hu-nak adott interjúban – az európai monetáris unió keletkezéséről és válságáról nemzetközi bestsellerré vált könyvet is közreadó tudós – értésre adja: nagy hibát követnek el a mérvadó európai döntéshozók, amikor azt hitetik el, hogy ha megint nagyon nagy lesz a baj, akkor azt majd a nagy központi bankok, az amerikai FED és az Európai Jegybank vezetői megint megoldják.

A kilencszázharmincas évek története arra tanít, hogy felelőtlenség ilyesmiben bízni, úgyhogy az újabban jelentkező és növekvő összeurópai társadalmi és politikai problémák megoldását nem lenne szabad tovább húzniuk az igazi felelős vezetőknek. Az is kétségtelen azonban, hogy Nyugaton is egyre nagyobb a kiábrándulás a határokon túlmutató, a nem nemzeti alapon történő problémakezelésből, s emiatt erősödnek mindenütt a nacionalista erők. Ennek márpedig jó eséllyel az EU alapértékeinek, a tőke és az emberek mozgásszabadságának felülvizsgálata lesz a vége, majd pedig tényleg beindul a felbomlási folyamat.

Zentai Péter: Gazdaság- és politikatörténészként, az európai uniós pénzügyi és egyéb törekvések, eredmények, kudarcok kutatójaként mit gondol azon vélekedésről, hogy a kapitalista rendszer egésze van válságban és ebből borzalmas dolgok következnek majd?

Harold James: Sok helyütt és sokan gondolkodnak ekként. Tényszerű, bizonyítható, hogy akadozik vagy rosszul működik a piacgazdaság. Az elégedetlenség tényleg erős Nyugaton és Keleten egyaránt. De hát ez nem példa nélküli korszak, hiszen a mostanihoz hasonló életérzés, tapasztalat uralta a Nagy Depresszió (az 1929-33-as világválság) éveit és az azt követő időszakot is. A nagy különbség a jelenkor és a harmincas évek között az, hogy nyolcvan évvel ezelőtt követhetőnek tartott alternatívákat kínáltak bizonyos államok, pártok, politikai irányzatok a válság végleges megoldására. Baloldalon a kommunista, jobboldalon a fasiszta, és azt követően a nemzeti szocialista modellt. Mindkettő exportképesnek tűnt fel.
Itt és most azonban nem mutatkoznak alternatív társadalmi-gazdasági modellek, „nincs kéznél” sehol sem holmi olyan alternatíva a piacgazdasággal szemben, amely képesnek mutatkozna emberek tíz- vagy százmillióit lelkesíteni.
Megjegyzem ugyanakkor, hogy manapság az emberek világszerte élvezik és szeretik a piacgazdaság nyújtotta eredmények egy részét. Úgyhogy – legalábbis egyelőre – nincs általános elégedetlenség a kapitalizmus egészével szemben. De erős a felháborodás a kapitalizmus és az annak alapjait biztosító pénzügyi szféra sok lényegi megnyilvánulásával szemben. Nos, az ilyen megalapozott elégedetlenséget kiváltó problémákat csak nemzetközi, ha Európáról van szó: összeurópai szinten kellene tudni kezelni, ami viszont csak roppant keservesen megy.

Az úgynevezett európai megközelítéseket, megoldásokat azonban egyre kevesebben szeretik, mert az ilyesmiben nemzetek felettiséget: a nemzeti szuverenitás, a haza elvesztését vélik látni oly sokan. Mellesleg éppen Öntől olvastam a minap egy cikket arról, hogy a „nagy nemzetköziség” mennyi csalódást okozott a múltban. A harmincas években hiába volt minden korábbi időszakhoz képest erősebb a világ vezető jegybankjainak együttműködése, a végén minden a szándékoltnak az ellenkezőjébe fordult…

Arra akartam rámutatni a történelmi tapasztalat alapján, hogy most is túlzottan sokat várunk a válság megoldása kapcsán a központi bankoktól. Rájuk „tukmálunk” olyan feladatokat, amelyek végrehajtására a jegybankok vezetőinek sem jogkörük nincs, sem képességük, felkészültségük. Politikai, gazdasági válságjelenségek megoldását kezdjük elvárni tőlük, csakis tőlük. Merthogy – és ez kétségtelen – mind az amerikai Szövetségi Jegybankrendszer, a FED, mind az Európai Központi Bank (EKB) az utóbbi néhány évben döntések sorát hozta meg, amellyel mederben sikerült tartani a piacgazdaságot, elhárítani igazi politikai, gazdasági és főként pénzügyi összeomlásokat. Ám, hasonló dolgok mentek végbe a kilencszázharmincas évek elején is, de végül nyilvánvalóvá vált a meztelen igazság: a jegybankok hosszabb távon alkalmatlanok egy egész társadalmi-gazdasági szisztéma alapjainak fenntartására. Most, napjainkban megint – szerintem teljesen megalapozatlanul – tovább él az illúzió, hogy – ha megint nagy baj lesz – a központi bankok megmentik a világot. Ez az, ami nem fog menni.

A kilencszázharmincas években kínálkozott a két alternatíva – legalábbis Európában: fasizmus vagy kommunizmus. Ma szerintem sokan, komoly döntéshozók és kormányfők is, például itt Magyarországon a nemzeti önállóság erősítését szolgáló, keményebben fogalmazva a nacionalista megoldásokban hisznek és ehhez közvetve kapcsolódóan az antiglobalizmusban, a globalizáció leállításában. Ehhez mit szól?

Figyelem, kutatom ezt a mindenütt megfigyelhető jelenséget. Értem én a magyarokat, amennyiben elkeserítette őket, ahogy a bankok annak idején beajánlottak nekik olcsó devizahiteleket, és ennek következtében oly sokan a tönk szélére kerültek mostanra. Ez általános bankellenes hangulatot váltott ki, amit a politika kihasznál. A jelenség ismerős itt az Egyesült Államokban is, mert a jelzáloghitelek mentén történt drámai eladósodás nagyjából hasonló katasztrofális következményekkel járt amerikaiak millióira nézve. De minderre nacionalizmussal válaszolni? Ezt én életveszélyesnek tartom. Mert beláthatatlanok a geopolitikai következmények. Egy legkevésbé sem ideológiai problémára nem ideológiai, hanem pragmatikus választ kell találni: a fogyasztóvédelmet kell alaposan megerősíteni, a fogyasztók tudásának gyarapítását kellene segítenie a politikának, s nem a nemzet jövőjét kockáztatni azzal, hogy valamiképpen elzárják az országhatárokat, kivezetik az országot a nemzetközi vérkeringésből

Azért nyíltan sehol, senki sem beszél, javasol országhatár-lezárásokat, totális befelé fordulást. Azt mondják, hogy a globalizáció az, ami káros…, a bankok kártékonyak. Tehát ezek erejét kell gyengíteni – a haza érdekében. Igazi protekcionizmusról szó sincs.

A jelszavak és az azokhoz kapcsolódó politikai tettek mögöttes mozgatói akkor is roppant veszélyeket rejtenek magukban. Hiszen végül is ez a nacionalista tendencia egyhamar oda vezet, hogy korlátozni fogják a tőkemozgást, aztán majd az emberek mozgását. Olyannyira nem légből kapott ez a veszély, hogy már a kisemberek megtakarításainak mozgásszabadságát is korlátozzák néhol, például Cipruson. Az emberek mozgásszabadságát pedig igyekeznek egyre nagyobb erővel korlátozni – először is – némely befogadó országokban, mindenekelőtt Nagy-Britanniában. Egyre hangosabban követelik a bolgárok, románok beengedésének leállítását. A dolgok előbb-utóbb eszkalálódnak.

Amiről beszélünk, az nem más, mint hogy szerte Európában uniós országok kormányai, döntéshozói gyakorlati döntésekkel kérdőjelezik meg az EU alapértékeit. Ez nem fog elvezetni magának az Uniónak a széthullásához?

Nagyon is fennáll ez a veszély. Annál is inkább, mert az Európai Unió belső döntéshozatali mechanizmusa roppant lassú, az eredmények, vívmányok természetessé váltak, a hibák és a lassúság ugyanakkor szembeszökővé lettek. Egy sor felnagyítottan negatív jelenség roppant módon erősíti a nacionalista pártokat, a hangulat a kormányokat is nemzetieskedő hangvételű retorikára, és kétségtelenül az EU fundamentumait megkérdőjelező döntésekre sarkallja. Mi fog következni ebből? Nem csekély valószínűséggel akár az EU felbomlása. De a dolgok természetéből és logikájából következően nem az Unió szétesése ám az utolsó, befejező lépés, hanem egyes országok kettéválása, szétbomlása.
Mindenekelőtt Olaszországé: Északra és Délre. Aztán Spanyolországé, Kelet-Közép-Európában pedig szintén egyes nemzeti kisebbségek akarnak majd leválni vagy más országokhoz csatlakozni. Más szóval érnek az akár katonai formában is jelentkezni képes konfliktusok…

De itt van a béke fennmaradásának mentsváraként a technológiai forradalom. Szerintem a politikát, a politikusi döntéseket felülírhatják az internetre alapozott közösségi hálók. Emberek százmillióit mintha nem az azonos nemzethez tartozás, hanem az azonos érdeklődés kötné össze egyre inkább.

Efelől ne legyenek túlzott illúzióink! Gondoljunk csak vissza, micsoda elvárásaink voltak a technológiai megújulások, összefonódások forradalmivá válása okán az úgynevezett Arab Tavasszal kapcsolatosan. Hogy a technológia vívmányai által nevelt tömegek képesek megdönteni diktatúrákat és hozzásegíteni jobb és igazságosabb élethez. Mindebből – ahogy az élet bebizonyította – alapjában véve semmi sem lett. A nacionalisták, a terroristák, a fundamentalisták pontosan ugyanúgy képesek kihasználni, hasznosítani a maguk javára a globálisan terjedő technológiai vívmányokat, mint azok, akik a béke fennmaradását és a gazdasági, társadalmi fejlődés zálogát a határokon túlmutató megoldásokban látják.

Vajon a nyugati világban élők többsége, beleértve Közép-Kelet-Európát is, a végén nem valamiféle erős kézzel irányított rendszert akarna megváltásként? Nem arról van-e szó, hogy az emberek többségének elege van a liberális parlamenti demokráciák tesze-toszaságából? A megannyi leleplezett korrupciós és egyéb botrányból? Ha valóban ez lenne a széles körűvé váló társadalmi közérzet, a kiábrándulás a demokráciából, akkor talán mégis azoknak a politikusoknak van igazuk, akik szerint „csináljunk inkább egy tekintélyközpontú, autokratikus szisztémát, mintsem hogy bekövetkezzék az igazi dráma, a nyílt diktatúra?

Biztos, hogy sok csalódást okoznak a működési zavarok a demokráciákban. Például itt, az Egyesült Államokban tényleg széles körű kiábránduláshoz vezetett, hogy a kongresszusban a republikánusokat képes volt zsarolni, sikeresen nyomás alá helyezni egy kicsiny, de kitűnően szervezett csoport, a Tea Party, miáltal majdnem lebénult az egész államgépezet. Bebizonyosodni látszott tehát, hogy óriási visszaélési lehetőségek léteznek egy parlamenti demokráciában, mint ahogy ez jól tetten érhető volt évtizedeken át Olaszországban is. Csakhogy éppen az olasz példa ellent is mond annak, amit kérdésében sejtet. Az olaszok belátták, hogy cseppet sem hatékonyabb, sőt ellenkezőleg, kimondottan visszahúzó ereje van annak, ha egy politikus vagy egy politikai párt túlzottan nagy hatalomra és egyfajta autokratikus kormányzásra törekszik. Minél inkább akarta bizonyítani Berlusconi, hogy Itáliát csak erős kézzel, tekintély- és nemzeti elv mentén lehet hatékonyan irányítani, annál inkább lepleződött le a propaganda mögött húzódó öncélúság, önzőség, hataloméhség. A Berlusconi-féle autokratikus kísérlet kudarca nyomán aztán az olaszok nem hogy kevesebb, hanem még több és még inkább átlátható parlamenti képviseleti demokráciát akarnak. Sőt azt is, hogy összeurópai, tehát külföldi kontroll is felügyelje a nemzeti politikai-, gazdasági-, pénzügyi döntéshozókat.
Ebből akár arra is következtethetünk, hogy ha jól, értelmesen, hatékonyan csinálják, akkor határokon túlmutató, összeurópai megoldásokkal igenis menthető, fejleszthető a parlamenti demokrácia és az egész nyugati gazdasági-pénzügyi modell.