jan.
7
2016

A párhuzamos 2007

Ha az év első napjai valóban karakterisztikusak a folytatásra nézve, akkor e – a Forbes legújabb számában megjelent – cikkünk átiratát nem tudjuk nem kitenni.

Az amerikai tőkepiacokon karakteres felvezetése volt a 2008-2009-es világválságnak a 2007-es év. Az ingatlanpiaci buborék 2006-ban megindult leengedése 2007-ben már hatalmas elánnal erodálta a szektorhoz kötődő részvény-árfolyamokat, amihez aztán – néhány olyan, egyre kevésbé félreérthető jel után, mint például a Bear Stearns összeomló jelzálogpiaci alapjai – nyártól már a bankszektor is csatlakozott. Ezen intő jelekkel mit sem törődve az S&P 500 – az óriási pénzügyi szektor súly ellenére! – 2007 végén még új történelmi csúcsra tudott menni és nagyjából csak a 2008-as év beköszöntével indult meg a széles körű zuhanás. Addig ment a tánc, amíg a zene tartott…, meg egy kicsit tovább.

Valami ilyesmi érzete lehet az embernek 2015-2016 fordulóján. Figyelmeztető jelek vannak mindenfelé, de a hozzáállás olyan, hogy vagy úgyis „megoldják” a központi bankok, vagy amelyiket mégsem, annak hatásai meg lokálisnak vannak elkönyvelve, ahogy voltak 2007-ben az amerikai ingatlanpiac, majd az amerikai pénzügyi rendszer problémái.
Kína a jüan leértékeléssel a nyár végén alaposan megkongatott egy vészharangot, de a „hard és soft landing” veszélye leginkább talán csak a túlkapacitásos nyersanyagpiaci folyamatos árzuhanásban tapintható, legyen az olaj, szén, ipari fém vagy általában bármi, amiből egy gyorsan növekvő Kína többet használna. December óta a kínai jegybank újra gyengíti a folyamatosan erősödő dollárhoz kötött jüant, de ez már egyáltalán nem vet nagy hullámokat.

A hosszabb távon a világgazdaság szempontjából üdvözítő nyersanyagár-zuhanás rövid távon azért sok feszültséget okoz. Itt vannak például azok a nyersanyag exportőr feltörekvő gazdaságok, amelyek kereslete kiesik a világgazdaság körforgásából és ezt csak részben ellensúlyozza a nyersanyag importőr országokban keletkező extra jövedelemből származó plusz fogyasztás.
A másik veszélyforrás a Fed kamatemelés, aminek – a hozamemelkedésen és a dollár erősödésen keresztül – azokra a fejlődő gazdaságokra van nagy negatív hatása, amelyek dollárban adósodtak el.

Azonban, ahogy látjuk, ezek a hatások jellemzően a fejlődő piacokat bántják, amitől a profitcsökkenés ellenére a fejlett piacok egyelőre látszólag függetleníteni tudják magukat. Legalábbis nagy részvényindex szinten, mert azért már van több olyan részpiac, ahova begyűrűztek a fent említett negatív hatások.
Talán az egyik legbaljósabb ezek közül az amerikai magas kockázatú vállalati kötvénypiac, a high-yield. A nem a legjobb kockázati besorolású vállalati kötvénykibocsátókat (akik közt az operatív szinten is bajban levő energiatermelők alaposan felülreprezentáltak) az olajáresés és a dollárlikviditás szűkülése egyaránt bántja, így e piacon is tart már egy ideje a vesszőfutás.
Nem csak az 2007-es utóérzet, hogy már nem csupán az energiaszektor számára egyre nehezebb hitelt felvenni, vagy megújítani (az egyre bővülő listára folyamatosan kerülnek fel az újabb szektorok), hanem az is, hogy ezen szektorok problémáit az egyre népszerűbb tőzsdei befektetési alapokon keresztül már  a gazdaság széles rétegeire sikerült szétteríteni. Ahogy 2008-ban egy amerikai subprime adós nem fizetését már egy átlagos európai önkormányzat is megérezte az AAA besorolású(nak hitt) értékpapírjain keresztül, úgy most ugyanez a helyzet egy amerikai palaolaj kitermelő csődjével.

Van azért pozitívum is, mert azért valamiért még csak nem jött el semmiféle széles körű pénzügyi összeomlás – és ezt nem magyarázhatjuk kizárólag QE-kkel. Bár a fejlődő piaci hol lassulás, hol összeomlás és az erősödő dollár hatását egyaránt érezni az S&P 500 vállalatainak profitjainak csökkenésén, de alapvetően az amerikai és az európai gazdasággal nincsen probléma – és a nagy indexek is mintha ezt tükröznék, még ha az európai piacokon azért érezni, hogy valami akadozik.
Talán a két jegybank viselkedésén lehet ezt leginkább leszűrni: a mindentől boldogan megriadó Fed immár nem tudta tovább húzni az első (és egyben talán utolsó) kamatemelést, és decemberben Draghi – EKB-s pályafutása során talán először – is nagy csalódást okozott az újabb pusztító QE-ben bízók számára. Ez az EKB visszafogottság ismét a szigorúbb, német vonal előretörését jelzi a központi bankban, ami vélhetően nem lenne lehetséges egy optimistább eurózóna nélkül.

De visszatérve a 2007-es analógiához, ez a nagy reálgazdasági optimizmus nem biztos, hogy megnyugtató. Nagyon homályos lett volna a kép, ha akkor is a reálgazdasági mutatókból próbáltunk volna tájékozódni, például 2008 második negyedévében – hetekkel a Lehman-csőd előtt – az Egyesült Államok GDP-je még közel három százalékkal növekedett.

Még több információ a Forbes legújabb számában.