ápr.
21
2012

A remény rabjai

Sokan meglepõdnek a kormány új és még újabb adójavaslatain, de ez csak azért van, mert nem ismerik a jelenlegi magyar gazdaságpolitika alapvetését. Ha ezt ugyanis megértjük, akkor a gyakran keszekuszának tûnõ cselekedetek rögtön értelmet nyernek.

A magyar gazdaságpolitika a Laffer-görbe (http://en.wikipedia.org/wiki/Laffer_curve), a reagan-i ihletésû kínálatoldali gazdaságpolitika (http://en.wikipedia.org/wiki/Supply_side_economics)  megszállottja. Mit jelent ez? Azt gondolják, hogy pusztán attól, hogy alacsonyra visszük le a személyi és vállalati adókulcsokat, és egykulcsos adót vezetünk be, akkor az olyan megugró gazdasági teljesítményre készteti az embereket, amely a gazdaság gyors fellendülését eredményezi, és az emiatt IDÕLEGESEN kiesõ adóbevételek ismét megugranak és magától kialakul a költségvetés egyensúlya. A lényeg ennyi, erre épül minden más.

Ez az elmélet talán elég lett volna a 90-es évek közepén arra, hogy nagyobb gazdasági növekedést érjünk el, ám mára – amikor egyrészt szinte egész Kelet-Európa hasonló modellt követ (tehát szó sincs arról, hogy valami forradalmi újítással versenyelõnyt érhetnénk el) , másrészt pedig az alkotmányos és jogi garanciák lerombolásával a kormányzat pont a saját gazdaságpolitikája ellen megy, és az esetlegesen képzõdõ plusz növekedési potenciál a fogyasztói és befektetõi bizalom hiánya miatt azonnal el is veszik – ez a gazdaságpolitika egyértelmûen tévútnak tûnik.

Ha megfigyeljük a kormányzat ténykedését, végig ezen a vezérfonálon mozogtak. A választások után azonnal meg akarták emelni a költségvetési deficitet (á lá Reagan), hogy azzal robbantsák be a gazdasági növekedést, ami szerintük "önfinanszírozó", ezért nem is kell aggódni az idõleges deficit miatt. Miután a görög válság és az EU szigora ezt nem tette lehetõvé, ezért az új, egykulcsos SZJA-t és csökkentett nyereségadót ideiglenesen kivetendõ szektoradókkal pótolták (persze az már akkor is sejthetõ volt, hogy ezek a szektoradók kb. annyira lesznek ideiglenesek, mint a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok gyerekkoromban). A kormányzat véleményem szerint azonban komolyan azt hitte, hogy az egykulcsos adó hatására megugró növekedésnek köszönhetõen a szárnyaló adóbevételek mellett ezeket az adókat ki lehet majd vezetni.

A nagy hibájuk az volt, és ma is az, hogy nem értik, hogy az alacsony adókulcs mellett a magas növekedéshez a teljesség igénye nélkül még legalább szükséges a jogbiztonság, a gyors és hatékony jogorvoslat lehetõsége (szemben a Magyarországon évekig elhúzódó perekkel), a minimálisra csökkentett bürokrácia, a kiszámíthatóság, stabilitás, az ebbõl következõ fogyasztói és befektetõi bizalom. Ezek híján azonban a magyar szupernövekedés álom marad, de láthatóan ezt a kormányzat még mindig nem értette meg. 

Mi következik a jövõre nézvést a fentiekbõl?

Mivel az egykulcsos adó mindennek az alapja, ehhez a végsõkig ragaszkodni fognak, ennek feladása ugyanis az óriási magyar növekedésbe vetett hit feladását jelentené, s ha ez nem lenne, nem maradna semmi, elveszne a remény a féleurópai-félbalkáni gazdasági helyzetbõl való gyors kitörésre. Ugyancsak a fenti (tév)nézetbõl következik, hogy a kormányzat valószínûleg folyamatosan túl fogja becsülni a gazdasági növekedést és potenciális adóbevételeket, emiatt rákényszerül az ad-hoc adók kivetésére, amikor kiderül, hogy a költségvetés elcsúszóban van. Az adóztatás középpontjában pedig nem a munka jellegû, hanem minden más jövedelem kerül: tranzakciók, fogyasztás, végsõ esetben a vagyon. Emiatt egyáltalán nem meglepõ a pénzügyi tranzakciós adó kivetése, ahogy nem lenne meglepõ az ÁFA-kulcs további emelése, jövedéki adók, esetleg szelektív ingatlanadó behajtása.

A magyar gazdaságpolitika tehát egyáltalán nem kiszámíthatatlan, hanem nagyonis logikus rendszerben mozog. A probléma csupán annyi, hogy az alapvetés, az elmélet, amire az egész épül, valószínûleg téves.

http://www.zsiday.hu/blog/rem%C3%A9ny-rabjai