A rímelő történelem

„A történelem nem ismétli önmagát, de rímel” – Mark Twain.

Néhány évvel ezelőtt még sokszor azonosították a kínai termékeket a másolt vagy utánzott szavakkal. A sokszor kísértetiesen hasonlító márkanevek, dizájnok vagy csak logók valóban előfordultak a távol-keleti piacon, azonban ez nem jelentett újat a nap alatt. A korábbi felemelkedő ázsiai gazdaságokra is jellemző volt a nyugati technológiák és márkák (részleges) átvétele, amelyet aztán ugródeszkaként használtak a saját kutatás-fejlesztés beindításához. Az egyik első ilyen példát a korabeli Japán nyújthatja.

A második világháborúból vesztesen kikerülő japán gazdaság Douglas MacArthur amerikai tábornok figyelő szeme alatt amerikai tőkéből képes volt újraéleszteni magát. Az amerikaiak a kommunizmus térnyerésétől tartva igyekeztek elkerülni a gazdasági összeomlást a szigetországban. Az 1950-es évek legelején zajló koreai háború során a gazdaság újabb lökést kapott mint az amerikai hadsereg egyik fő beszállítója a konfliktus során. Ez értelemszerűen nem csak tőkét, de technológiát is vonzott az országba, hiszen a hadianyagoknak kompatibilisnek kellett lennie az amerikai termékekkel. A következő évtizedekben a nyugati vállalatok csak japán cégekkel egyesülve léphettek be a helyi piacra, amely újfent a technológia és tőke megosztását jelentette. A sajátos gyártási és operatív technikáival kiegészülve a japán autógyártás néhány éven belül annyira versenyképessé vált, hogy az amerikai politikai és üzleti élet elkezdett protekcionista húrokat pengetni. A Reagan-korszak gyakran még a devizamanipulálás kérdését is elővette, így született meg többek között az 1985-ös Plaza-Akkord is, amely a dollár gyengítését célozta. Érdekes párhuzam a ma Kínájával. A „veszély” ugyanakkor csupán átmenetinek bizonyult, az 1990-es évek sorozatos pénzügyi válságai megrengették a robusztus japán növekedés motorját.

„Minden körbe-körbe ismétli önmagát. A történelem az igazi mester, mivel azt tanítja önmagáról, hogy nem létezik. Csak a permutációk számítanak” – Umberto Eco.

Ha azt mondanám, hogy a legutóbbi jelzálogpiaci összeomlást lehetett volna előre látni, akkor bizonyára csupán az utólagos tudással kapcsolatos emberi elfogultságot gyakorolnám. Holott a modern pénzügyi történelem rengeteg válsága fakadt egyetlen tőről: a nem megfelelő szabályozásról. John Law féktelen pénznyomtatásától kezdve, amely a Mississippi-lázat keltette, a gazdasági világválság nem megfelelő pénzügyi jelentéseiig és az ehhez kapcsolódó túltermelési problémákon keresztül, az 1980-as évek japán monetáris politikájáig mindig szerepet kapott a pénzügyi szabályrendszer hiányossága. Nem csoda, hogy egyesek talán állandó problémaforrásként tekintenek a bankrendszerre. Akárcsak más tudományágakban, úgy itt is a fejlődés során elkerülhetetlenek a buktatók.

„Sose engedj veszni hagyni egy jó válságot!” – Winston Churchill

Kondratyjev, Schumpeter, Minsky, de akár még Marx elméleteiből is jól ismert a ciklusok fogalma, habár a végső konklúzió eltérő. Miután a pénzügyek és a reálgazdaság ugyanazon érme két oldala, az egyik mélyrepülése elkerülhetetlenül maga után vonja a másik oldal gyengélkedését. Minden folyó az óceánba folyik, ahogy minden pénzügyi befektetés is előbb-utóbb reáleszközökbe vándorol; legyen szó a lakóingatlanról és a rá felvett jelzálogról, avagy akár a Mississippi társaság hajói és részvényei közötti kapcsolatról. Ami végső soron számít, hogy milyen tanulságot vonhatunk le belőle. Bár Keynes szerint hosszú távon úgyis mind halottak vagyunk, igen nihilista felfogás lenne nem alkalmazni az újonnan szerzett tapasztalatot, nehogy még egyszer ugyanabba a hibánkba essünk. Még a keynesi paradigma is a világválságra adott válaszként tudott kiemelkedni mint új gazdasági elmélet.

Mi is történt anno Japánban? Az 1970-es évek második felében az addig kötött, a vállalatcsoportok belső forrásaira támaszkodó pénzügyi rendszert megbontották. Az állam liberalizálta a tőkepiacokat, a vállalatok vehettek fel kölcsönöket külföldről, avagy kötvénypiacokat bevonva közvetlenül a befektetőktől is. Emellett a „retail” befektetési formák nem kerültek megreformálásra, így a japán bankok ott maradtak nyakukon egy csomó betéttel, de lanyha érdeklődéssel a vállalatok részéről. Ennek hatására a következő évtized a reáleszközök árának elinflálásával, valamint az olcsó hitelek által gerjesztett túlzott reálgazdasági befektetésekről szólt. 1990 nyarára a Bank of Japan úgy döntött, elveszi a puncsos tálat, sorozatos kamatemelésekkel kipukkasztva az addigra kövérre hízott buborékot. A rákövetkező évek a bankok nem teljesítő eszközeinek felméréséről és rendezéséről szólt, kezdve a kötelező és rendszeres jelentésükkel (!).

Eisuke Sakakibara, volt japán helyettes pénzügyminiszter, aki csak „Mr. Yen” néven vált ismertté, 2003-ban publikált, japán strukturális problémáiról szóló könyvének epilógusában igen érdekes megjegyzést tesz. Állítása szerint a könyvvel kapcsolatos kutatómunkája során többször megkeresték kínai döntéshozók, akik igen érdekeltek voltak a japanizáció témájával és az 1990-es évek problémáival kapcsolatban.

„Azok, akik nem tanulnak a történelemből, a történelem legfontosabb leckéiként szolgálnak” – Aldous Huxley.

Az érdeklődés azonban látszólag alábbhagyott az elmúlt években. A pánikot elkerülendő és a pénzügyi stabilitás fenntartása érdekében a pénzügyi szabályozás olykor igen rugalmas. A problémák jelen vannak, túl magas jövedelemhez viszonyított adósságráták, alacsony termelékenység-növekedés, az alacsony bérek által nyújtott versenyelőny fokozatos elvesztése, a régi ipar értelmetlen támogatása, valamint a központi gazdasági tervezés. Utóbbira kedvenc példám a szénárak 2015-ös mélyrepülése. A túltermelésre válaszként az állami kézben lévő bányák rövidített munkaórákat vezettek be, azonban ekkor a magánbányák egy része technikai csődben volt. A végeredmény a szénárak gyors emelkedése lett, amivel a munkahelyek maradéka megmenekült…, azonban a szénerőművek üzemeltetése túlságosan is költségessé vált, így egyes vidéki régiókban áramkimaradásokat tapasztaltak.

kinai_vallalat_adosag

Ilyen és ehhez hasonló problémák vannak, és mindig is lesznek. A bankok nem tudják a szőnyeg alá söpörni a megromlott eszközeiket, bármennyire is próbálkoznak. Egyrészről a nem teljesítő hitelek alacsony mértéke és stabilitása emelhet meg néhány kételkedő szemöldököt, másrészről az árnyékbankrendszer átláthatatlansága adhat okot aggályokra. A tavalyi évben még a hagyományos taktikák is kevésnek bizonyultak. A nagy bankok folyamatos vitában álltak a pénzügyi szabályozókkal, profitjaikat a kötelező tartalékolási ráta alulteljesítésével próbálták növelni. Most, hogy a helyzet stabilizálódni látszik, alternatív megoldást választanak. A ráta helyreállítása érdekében leírják az eddig nem teljesítőként kategorizált hiteleik egy részét. Mennyiben segít ez a módszer? Amennyiben van 100 jüan késedelmes hitelem, és csupán 120 jüan tartalékom, akkor a tartalékolási rátám 120 százalék. A rossz eszközeim leírásával, teszem azt 60 százalékával, megmarad 40 jüannyi rossz eszköz, valamint 60 jüan tartalék. Az egyensúly látszólag helyreállt, a kötelező 150 százalékos szint megvalósult. Azonban ez csak addig igaz, amíg a hitelállomány minősége nem romlik tovább, avagy nem kell az árnyékbankok mérlegen kívüli eszközeit is átvezetni a főkönyvekbe. Azután a helyzet rohamosan tud romlani, a bank pozitív tőkehelyzete is könnyen veszélybe kerülhet, amennyiben nem tölti fel tartalékait.

Ha újfent a történelemből indulok ki, komoly kételyeim vannak. A 1993-as banktörvény után a japán bankok elkezdték rendezni soraikat, leírásokra, tőkeinjekciókra is sor került. Ennek ellenére a problémát nem lehetett megfékezni, 1997-ben bankrohamok és csődök vártak a pénzintézetekre. A túlzott méretű állami beruházások, amelyek nem teremtettek új értéket, nem tudták reflálni a gazdaságot, a vállalatok korábbi túlzott beruházási hajlandósága miatt túlkapacitás került a rendszerbe, elindult egy deflációs spirál. A reálkamatok emelkedtek, a jen erősödött, a túlkapacitás exportálása is problémássá vált.

Kína azonban még nem tart itt. A vállalati hitelállomány elképesztő mértékben bővült az elmúlt években a GDP-hez mérten, amely egyre alacsonyabb megtérülést, és ezzel együttjáró módon egyre magasabb adósságszolgálatot jelent. A tőzsdei eszközárbuborék kipukkadása ugyan majd két éve megtörtént, a bankok szempontjából lényegesebb ingatlanpiaci rali azonban még kitart. A túlzott hitelfelvétel mellett nehéz lesz a következő évek terveit tartani, és amennyiben az életszínvonalat nézem, Kína még messze van a japán jóléttől. Az ő elveszett évtizedeik valóban elveszettek lehetnek.