5226623 - chinese village longshan in guangxi province, near guilin city. wooden houses in high mountains, surrounded by terraced rice fields.

A szegénységből kivezető út rögös és nem könnyen másolható

Az országok fejlődésével foglalkozó közgazdászok régóta keresik azokat a tényezőket, amelyekkel egy ország sikeresen ki tud törni az alacsony jövedelmű nemzetek sorából. A történelem jól bizonyítja, hogy néhány ország évtizedek alatt óriási léptékű felzárkózást tudott mutatni. Elég itt csak Kína esetére gondolni, amely az 1980-as években még az extrém szegény országok közé tartozott, azonban mára nagy fejlődést mutatott. De miben volt vajon különleges a távol-keleti ország esete, és egyáltalán szolgálhat-e bármiféle példával azon országok számára, amelyek a szegénységi küszöböt próbálják áttörni?

Kína egészen az 1970-as évekig a világ legszegényebb nemzetei közé tartozott, ahol gyakorlatilag a lakosság döntő többsége élt ínséges körülmények között. Ugyanakkor a Mao Ce-tung éra végével kezdődő reformok, ha óvatosan is, de elindították az országot egy olyan úton, amelynek köszönhetően a mélyszegénységet sikerült felszámolni.

Ha a Világbank adatait vesszük alapul, azt láthatjuk, hogy az 1980-as évek elején közel 90% volt azok aránya, akik Kínában napi, legfeljebb 1,9 dolláros jövedelemből éltek meg. Ugyanakkor két évtized alatt 800 millió ember tudott kitörni az extrém szegénységből, így ez a mutató napjainkra néhány százalékra csökkent. Ez még India eredményeihez képest is nagy teljesítmény, ahol nagyjából feleződött a mutató, azonban jóval alacsonyabb szintről is indult. Ráadásul a kedvező kínai folyamatok magyarázzák a világ szegénységi rátájában történő csökkenés legalább felét.

Forrás: Világbank

Forrás: Világbank

Mondhatnánk, hogy ennek ellenére még mindig sokan élnek rendkívül alacsony jövedelemből, főleg a vidéki Kínában. A becslések szerint még mindig 43 millió lakos napi alig több mint 1 dollárból tartja fenn magát. Ugyanakkor az afrikai országokhoz képest határozottan jobban fest a helyzet, hiszen a szubszaharai térségekben az 1990-es évek óta 100 millióval nőtt az extrém szegénységben élők száma.

Felmerül a kérdés, hogy a Kína által bejárt út szolgálhat-e példával más szegény nemzetek számára. Ha figyelembe vesszük a fejlődés tényezőit, levonható a következtetés, hogy az ország rengeteg egyedi hatásnak köszönheti a helyzetének javulását.

Alacsony jövedelem és fejlett infrastruktúra párosa

Az 1970-es évek második felében Teng Hsziao-ping vezetése alatt megindult a fokozatos reformok és az ország megnyitásának politikája. Valamennyire teret engedtek a piacgazdaságnak, így például a mezőgazdaságban vissza lehetett térni a családi gazdálkodásra. A lazításnak köszönhetően az emberek jövedelme növekedni tudott, sőt még megtakarítások is tudtak képződni, ami segített megalapozni az iparosítási törekvések finanszírozását is.

A nyitásnak köszönhetően, mint tudjuk, Kína a „világ összeszerelő üzeme” lett, amit a fejlődő országok viszonylatában is rendkívül alacsony jövedelmek alapoztak meg. Az amerikai munkaügyi hivatal adatai szerint még 2004-ben is óránként 64 centet keresett egy kínai gyári munkás, míg egy mexikói társa 2,48 dollárt. De nem csak az alacsony bérek tették vonzóvá az országot a külföldi tőke számára.

Az 1980-as évektől nagyszabású építkezések indultak meg, aminek keretében jelentős infrastruktúra-fejlesztés vette kezdetét, így autópályákat, öntözőcsatornákat, gátakat építettek. A Világbank becslései alapján 1994 és 2000 között évente csaknem 42 ezer kilométer vidéki autóút épült meg, amiben nagy szerepe volt az „Ételt a munkáért” nevű kormányzati programnak, ami a legszegényebb térségekben teremtett rövid távú munkalehetőséget. Tehát érdekes kettősség alakult ki, hiszen az alacsony bérekkel jellemezhető ország viszonylag fejlett infrastruktúrával rendelkezett a 2000-es évekre.

A külföldi tőke több millió munkahelyet teremtett és az egy főre jutó GDP az 1980-as 200 dollárról 8000 dollár közelébe emelkedett. Sokan megjegyzik azonban azt is, hogy ezen a ponton is fennáll a közepes jövedelmi csapda, vagyis hogy a bérek fokozatos emelkedésével megszűnik az egyik legfőbb versenyelőny és a gyors növekedési dinamika.

Forradalom a nemzetközi szállítmányozásban és az elektronikai iparban

Habár rengeteg cég helyezte át a termelését Kínába, ami a távoli ellátási láncoknak köszönhetően a nemzetközi kereskedelmet is fellendítette. Ezt segítette, hogy a szállítmányozásban megjelentek a konténerhajók, amelyekkel nagy mennyiségű árut alacsony költségekkel lehetett egyik pontból a másikba juttatni. A globalizálódó kereskedelem a távol-keleti ország számára is kapóra jött, manapság is Kína büszkélkedhet az egyik legnagyobb kapacitással.

Az elektronikai cikkek piacának fellendülése is fontos volt Kína életében, és folyamatosan is épültek ki a gyártókapacitások. 1992-2005 között a kínai export fokozatosan állt át az elektronikai és gépi eszközök exportjára a mezőgazdasági és könnyűipari termékekről. Kína 2001-ben a WTO-ba is belépett, így a kereskedelmi akadályok lebontása is megindulhatott. Az ország részesedése a globális exportból 14%-ra nőtt 2015-re, amivel a legjelentősebb szereplő lett a nemzetközi kereskedelemben.

Tanulságok és árnyoldalak

Az egypártrendszer és a központosított irányítás ellenére Kína sok erőfeszítést tett a piaci jellegű működés megvalósítása érdekében. A decentralizáció és a nagyobb fokú nyitottság is egyre inkább teret nyert az ország életében az elmúlt években. A kormánynak az is ambiciózus célja, hogy 2020-ra a maradék 40 millió ember jövedelme is meghaladja a szegénységi küszöböt.

Azt sem lehet felróni az országnak, hogy nem költött volna eleget a fejlődés érdekében, és talán a fokozott állami szerepvállalás más fejlődő országoknál is kulcstényező lehet, legalábbis amíg növekedési pályára nem áll a gazdaság. Ugyan a gazdasági problémák fő okai közé tartozik a beruházás-orientált növekedés, a nem hatékony működésű állami cégek helyzete, a fokozott eladósodottság. Nyilvánvaló, hogy nagy egyensúlytalanságok alakultak ki az országban, amit a Kína kapcsán sokat emlegetett paradigmaváltás oldana meg. Vagyis a masszív állami költekezés, beruházási kényszer csökkentése és a nagyobb fokú piaci működés.