A világ Krugman szemüvegén keresztül

krugman120509

A legtöbb ember pszichikailag arra van kódolva, hogy azokkal érzi jól magát, akikkel azonosan látják a világot, nincsenek komoly vitáik. Ennek egyik vetülete a befektetők esetében az, hogy általában kialakul mindenki számára, kinek a véleményére figyel, melyik honalapot, blogot szereti olvasni, kinek az elemzései érdeklik, stb… Ez a homogenitásra való törekvés azonban sokszor káros, rossz döntésekhez vezethet, egy szervezetet, közösséget sérülékennyé, alkalmazkodás-képtelenné tehet. Ezért érdemes időnként magunkon erőt venni, és olyanok véleményét is elolvasni, akikkel általában nem értünk egyet. Számomra kiváló alkalmat jelentett a napokban erre, hogy elolvassam Krugman frissen megjelent könyvét, amelyben a jelenlegi gazdasági problémákra keres gyógyírt.

Krugman alapvető véleménye, hogy elfelejtettük a ’29-es válság fő tanulságát. Akkor a keynes-i gazdaságélénkítés vezetett ki a válságból, és miután most hasonló helyzetben van a világ fejlett része (ma is a túlzott adósság a fő probléma, amin nem tud önmagától könnyedén túljutni a gazdaság), ezért nem megszorításon kellene gondolkozni, hanem újabb és újabb stimuluson. Az amerikai válságkezelés Obama 2009-es élénkítő csomagjával jó irányba indult el, de messze nem volt elég bátor, és mára indokolatlanul eluralkodtak az államadósság növekvő mértékétől rettegők hangjai. Krugman Bernanke ténykedésével sem elégedett, szerinte nem hű önmagához, hiszen egy évtizede, amikor még nem töltötte be a FED elnöki tisztét, sokkal bátrabb lépésekről beszélt, amikor a defláció megfékezésének szükségességéről értekezett.

De ha a világ jelenlegi legnagyobb problémája a túlzott adósság, akkor hogy lehet erre a válasz további költekezés hitelből? Sokak teszik fel ezt a kérdést azok közül, akik kevésbé hisznek az állami beavatkozásban (köztük én is). Szerencsére Krugman a 8. fejezetben maga is részletesen foglalkozik a kérdéssel. Véleménye szerint adósság és adósság között komoly különbség van, nem lehet tehát általánosságban értekezni róla. USA adósságproblémája elsősorban belső probléma, elosztási kérdés. A társadalom egy része tartozik a másik felé. Akik tartoznak, azokat rádöbbentette az ingatlanlufi kipukkanása arra, hogy túlzottá vált az adósságuk, ezért le akarják azt építeni, visszafogva a fogyasztásukat. Akiknek tartoznak, azok viszont nem fogyasztanak a megtakarítók helyett, mert bizonytalanok a jövővel kapcsolatban, és egyébként is kisebb a fogyasztási hányaduk. Ezért kell közbelépni az államnak, átvenni a fogyasztók szerepét, majd ha azok rendezték a helyzetüket, akkor majd lehet valamit kezdeni az államadóssággal, ami már egyúttal a gazdagok adóssága is.

Szerintem azonban ez az érvelése sántít Krugmannak. Az USA ugyanis a fogyasztás szempontjából fenntarthatatlan pályán mozgott a válság előtt, és mozog most is. Valóban nincs még nagyon eladósodva a világ felé, de ez nem az elmúlt húsz évnek köszönhető, hanem az azt megelőző időszak takarékosabb működésének, amikor még az USA tőkeexportőr volt a világ többi része felé. Az alábbi ábra mutatja az USA nettó külső adósságának alakulását az elmúlt ötven évben.

tomi120509Látható, hogy az Egyesült Államok 1986 környékén ment át nettó adóssá a világ többi részével szemben, majd 2000-től ez a folyamat felgyorsult. Bár abszolút értelemben még nem beszélhetünk nagy problémáról (sokkal kisebb az USA külső adóssága, mint Magyarországé, illetve Spanyolországé, ráadásul saját devizájában van eladósodva, amiből tud nyomtatni), de jól látható a folyamatos túlfogyasztás (folyamatosan negatív fizetési mérleg). Nem mondhatjuk azt, hogy az a baj, a lakosság fogyasztása lecsökkent a válság előtti szinthez képest, azaz túl alacsony a kereslet a gazdaságban, hanem a válság előtt volt túlzott a fogyasztás az ingatlanlufi okozta vagyonillúzió miatt.

Én a magam részéről 2008 környékén arra számítottam, hogy a hitelválság hatására tartósan magas, 8-10 százalék körüli lesz az amerikai megtakarítási ráta ahhoz, hogy a lakosság ledolgozza a túlzott adósságát. Ehelyett rövid megugrás után 4-5 százalék körül stabilizálódott, ami csak a válság előtti buborékévek tekintetében tűnik magasnak. Ezzel párhuzamosan továbbra is negatív maradt az USA fizetési mérlege, adósodik el a világ felé. Hol van hát az a túlzottan alacsony kereslet, amire válaszul Krugman szerint élénkíteni kellene a gazdaságot?

Félreértés elkerülése végett, nem utasítom el általánosan a keynes-i politikát, bizonyos helyzetekben szükséges. Ilyen helyzet az, amikor a gazdasági szereplők elvesztik a racionalitásukat, eluralkodik a pánik, és csak a maradék eszközük rövidtávú menekítésén gondolkodnak („animal spirit”). De ma nem ez a helyzet az USA-ban. A lakosság nem pánikolva menti a menthetőt, hanem lassan, fokozatosan építi le a túlzott adósságát.

Európa perifériáján azonban más a helyzet, a hétvége választási eredményei pedig megmutatták, mire számíthatunk akkor, ha Krugman javaslatának az ellenkezőjét csináljuk, azaz adósságválságra komoly megszorítással válaszolunk. 1929-hez hasonlóan a depresszió hatására felerősödnek a szélsőségek. Ha így folytatjuk Európában, Spanyolország is Görögország sorsára juthat, még szerencse, hogy ott nincsenek közel a választások. Szerintem a németek számára is világossá kell válnia, hogyha egyben akarják tartani az eurózónát, akkor puhítaniuk kell a fiskális szigoron, nagyobb hangsúlyt kell fektetni a növekedés élénkítésére. Mindez alapvetően szerintem kedvezőtlen az euró árfolyamának és kedvező az aranyénak. Az első napok piaci reakciója az előbbit alátámasztani látszik, az arany azonban esik tovább.