máj.
4
2012

Adieu középosztály! – interjú folytatása a tudós jegybankárral

Az évtizedeken át jólétben élő és a nemzetgazdaságokat stabil, illetőleg növekvő fogyasztásával serkentő nyugati középosztályt sújtják a leginkább az utóbbi idők sorozatos válságai. Az ő körükben ugyanis még a válságokat követő fellendülési időszakban sem növekszik, hanem – konjunktúráktól függetlenül – folyamatosan csökken a foglalkoztatottság. Ennek egyik meghatározó oka az, hogy a korábban közepes vagy viszonylag magas képzettséghez kötött, jól fizető állások egyre szélesebb körére egyszerűen nincs szükség, ráadásul mind vészesebb sebességgel bővülnek azok a munkaterületek, amelyeket emberi közreműködés nélkül láthatnak el. E téma egyik legrangosabb kutatója, David Altig – amint ez az alapblog.hu-nak adott interjúból kitűnik – a leggazdagabb országok, mindenekelőtt Amerika középrétegeiben beindult lecsúszási folyamatot társadalmi robbanással fenyegető jelenségnek tartja, olyannak, amellyel kapcsolatban immár késlekedés nélkül együttesen kellene cselekedniük politikusoknak és gazdaságtudósoknak. David Altig minden esetre az átlagosnál befolyásosabb tudós, hiszen az amerikai szövetségi bankrendszer egyik tagjának, a Federal Reserve Bank of Atlantának az alelnöke. (lásd a Dr. David Altiggal készített interjú első részét, melyet „Erősödik a dollár az euróval szemben?” címmel adott közre az alapblog.hu)

Zentai Péter: Isten veled középosztály? Másként fogalmazva: Ön, aki nem okvetlenül szövetségi banki alelnökként, hanem inkább tudósként hosszú ideje kutatja  a munkanélküliség és a gazdasági válságok illetve a konjunktúrák közötti összefüggéseket, nem gondolja-e, hogy kezdetét vette a vég? Befellegzett annak a jó kis életnek, amit az amerikai, a japán és a nyugat-európai átlagpolgár évtizedeken át élvezett? Nyugat-Európában a megannyi tervezett vagy már bevezetett  adók illetve a munkahelyek elvesztésének szorításában vergődnek a középrétegekhez tartozók, Amerikában pedig ez az a réteg, amely egyre inkább kénytelen ráébredni, hogy munkája a gazdaság számára simán nélkülözhető.

Dr. David Altig: Nem tudom, igazából senki sem  tudhatja még a választ.  Időre – és még azt sem lehet tudni, mennyire – van szükség ahhoz, hogy egyértelműen felelni tudjunk arra, hogy most valami olyan dráma történik-e a munkaerőpiacon, amely alapvetően megváltoztatja, esetleg tragikussá teszi a társadalmi fejlődést, és valóban kijelenthetjük-e három-öt év elmúltával, hogy: „adieu középosztály”.
Pillanatnyilag ott tartunk, hogy egy sor amerikai egyetemi kutató egymástól függetlenül, különböző megközelítésekben kimutatta, hogy – ellentétben a korábbi válságokból való fellendülési időszakokkal –  az ezerkilencszáznyolcvanas évek óta lezajlott három legutóbbi  nagyobb horderejű válságból úgy jött ki Amerika és általában a nyugati világ, hogy az átlagos vagy az átlagosnál valamivel magasabb képzettséget igénylő területeken NEM BŐVÜLTEK A MUNKAHELYEK, miközben a foglalkoztatottság egészét tekintve persze  javult a helyzet. Elvégre ez az egyik legfőbb bizonyítéka a válság végének, a fellendülés beindulásának.
Korábban – vegyük példának mondjuk a kereskedelmet, mert annak alakulása ugyebár elég jól leképezi a vásárlóerő, rajta keresztül pedig az általános  gazdasági helyzet állapotát – ha a kilábalás jeleként bővült a kiskereskedelmi forgalom, akkor gyarapodott a kereskedelemben foglalkoztatottak száma is. Mostanában azonban – megnézhetjük a 2009 óta kiadott bármelyik statisztikát, példának okáért a legutóbbi, március havi adatokat – hiába nyilvánvaló a fogyasztói kedv ereje, hiába bővül a kereskedelem, ott mégis egyre kevesebb embert foglalkoztatnak.
A kereskedelem csupán egy látványos példa a probléma érzékeltetésére. Valójában azt tapasztaljuk, hogy minden egyes olyan alapvető gazdasági szektorban, ahol a dolgozók egy részét válságok idején rutinszerűen elbocsátják, a fellendülési periódusban újabban mindig kevesebb embert vesznek vissza, mint amennyit leépítettek.

Z. P.: Mi következik az Ön számára ebből?

D. A. : Következhet az is, hogy nem elég erős a fellendülés, nem kemények a konjunktúra fundamentumai. Ám, mivel a magam és tudós kollégáim kutatásai azt bizonyítják, hogy több mint húsz éve egyre inkább jellegzetessé válik a „középpályások” számának stagnálása, sőt fogyatkozása a válságokat követő fellendülésekkor – miközben a főbb szektorok alsó és felső szakterületein bővülnek a munkahelyek! – arra kell következtetnünk, hogy egyre dinamikusabban polarizálódik a munkaerőpiac.
A következőket láttuk és látjuk 2008 óta napjainkig bezárólag: a válság közepette természetesen százezrével rúgták ki az embereket a „fehér galléros” szakmákból. Sorolhatnám a válság által sújtott területeket: banki dolgozókat, az pénzügyi szolgáltatási szféra egészét, vagy a turisztikát, a kereskedelmet, de akár a médiát is felhozhatom példaként. 2009 végétől egy sor gazdasági adat (például, hogy az idei esztendő első negyedévében  2,2 százalékos  növekedést produkált az amerikai gazdaság) már arról  tanúskodik, – ,hogy a fellendülés időszakát éljük. Csakhogy kimutatható az is, hogy ebből csak az a munkaerő profitál, amelynek tevékenységét nem befolyásolja a technológiai forradalom!
A nagyon alulfizetett kétkezi munkát végzőkről, mondjuk az utcaseprőkről, szemetesekről, konyhai segédmunkát végzőkről van itt szó vagy pedig azokról, akik kreativitásukkal elősegítik a technológiai forradalom fejlődését, és munkájukat még nem helyettesítik gépek: mondjuk software-készítőkről vagy egészen bonyolult pénzügyi tranzakciók kidolgozóiról beszélhetünk ez esetben. A két véglet között elhelyezkedők – a rengeteg viszonylag jól, vagy magasan képzett szakemberé, akik rutinszerűen, professzionálisan tudják alkalmazni a szakértelmüket –foglalkoztatottsági szintje  azonban nem állt vissza az elmúlt három esztendőben. Tudós kollégáim egy csoportjának friss publikációja szerint az ilyen „középszintű és a középosztályhoz sorolható” alkalmazottakat rúgják ki válságok idején  elsőként.  Bizonyított most már, hogy a recessziós periódusok bekövetkeztének első tizenkét hónapjában elbocsátottak több mint kilencven százaléka a „profi közép” tagja!  Őket nem veszik vissza aztán a recesszió elmúltával. Az elmúlt három év munkaerőpiaci számai ezt pregnánsan igazolják.

Z. P. : Mennyire vulgáris ez az egész folyamat. Olyan, mintha megint a 19. századi ipari forradalom korát élnénk. Annak ugyanis természetes velejárója volt, hogy a gépek elfoglalták az ember helyét és ebből származott aztán a géprombolás… Elvégre a technológiai forradalom lényege az, hogy a jelenlegi középosztály eltűnik.  Nemde?

D. A. : Részben feltétlenül ez a lényeg. Azt mindenképpen lehet tapasztalni, hogy a krízishelyzetekben – különösen az Egyesült Államokban – a munkaadók nagy természetességgel, szinte automatikusan szabadulnak meg alkalmazottaik egy részétől, miközben technológiai megújulásokkal, a munka racionalizálásával készülnek fel tudatosan úgy a kilábalásra, hogy akkor, amikor megint menni fog a gazdaság szekere, eleve kevesebb embert, lehetőség szerint minél kevesebb magasabban fizetett dolgozót kelljen újból munkába állítaniuk.
Ami pedig különleges fontossággal bír a kutató, pláne pedig az érintettek számára az az, hogy a munkaerőpiaci polarizáció üteme egyre gyorsabb. Ez hozhatja aztán magával annak a rejtvénynek a megoldását, hogy miért is nem emelkedik az amerikaiak átlagos jövedelme a 2008-2009-es Nagy Recessziót követő fellendülés közepette, mikor összességében mégiscsak folyamatosan bővül a munkahelyek száma. A korábbi konjunktúrákhoz képest mindenesetre alapvető különbséget jelent, hogy a gazdaság bővülése nem jár kereset bővüléssel. Tanulmányozandó hát ennek fényében, hogy a munkaerőpiaci polarizációból következő jövedelemstagnálás mennyiben gátja a gazdasági tevekénység bővülésének.

Z. P. : Ön szerint ebben az összefüggésben csak Amerikáról beszélhetünk? Kíváncsi lennék, mivel magyarázza például, hogy csaknem minden negyedik spanyol felnőtt ember munkanélküli?

D. A. : Sőt a spanyol fiatalok körében el is érte a huszonöt százalékot a munkanélküliség. Tisztában vagyok vele, hogy az európai statisztikák – a munkanélküliség összképe –rosszabbak, mint a mieink: az uniós átlag majdnem 11 százalék, nálunk kilenc százalék alatti. Japánban viszont lényegesen jobb képet mutat a munkaerőpiac foglalkoztatási oldala, mint az Egyesült Államokban.
Felettébb komplex probléma ez, amelynek alakulásában a különböző térségek más és más demográfiai helyzete is közrejátszik, nem is szólva az eltérő állami, kormányzati befolyásokról, vagy a munkaerőpiacok rugalmasságában, a belső mobilitásban, pláne a szociális ellátórendszerek működésében és általában a piac flexibilitásában rejlő differenciákról.

Z. P. : Mégis mit gondol annak a  középosztálynak a jövőjét illetően, amely a nyugati, szabadpiaci alapon működő társadalmakban évtizedeken át viselkedésben, szokásokban, gazdasági erejét tekintve is  irányt mutatott? Szükségszerűen le kell, hogy csússzék? Vagy inkább állandó készenlétbe kell helyeznie magát, túlélése érdekében megállás nélkül tanulnia kell, hogy ha baj van, ha elveszti munkahelyét, akkor rögtön képes legyen egy teljesen más területen helytállni?

D. A. : Aligha fog menni zökkenőmentesen- mondhatnám irreális várakozás – hogy mondjuk egy építőiparos szakember, elvesztve állását a recesszióban, beálljon kórházi ápolónak, mert arra akkor éppen nagy kereslet mutatkozik. Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy a strukturális munkanélküliség feloldására nem szükségszerűen ad helyes választ, ha erőltetjük a szektorok közötti mobilitást. Sokkal izgalmasabb kihívás, hogy miként tud reagálni a saját, ámde elavulttá vált rutinszerű munkáját profi módon végző szakember az adott szektor, mondjuk az építőipar drámai technológiai megújulásaira, miként tud átállni, miként tudja integrálni az újabb és újabb tudást és ennek megfelelően dolgozni ugyanannak az alapterületnek egy másik, mindig másik és másik dimenziójában. A különböző gazdasági ágazatokon belüli mobilitás számomra tehát a nagy kérdés.

Z.P. : Szerintem ez az igazi nagy kihívás a politika számára, itt a lehetőség, hogy politika, gazdaság, tudomány együtt keresse a megoldásokat, hogy megelőzze az esetleg tényleg küszöbön álló társadalmi megrázkódtatásokat, amelyek ki tudja hova vezetnének…

D. A. : Egyelőre csak annyit tudunk bizonyosan állítani, hogy egyre komolyabb emberi drámák keletkeznek abból, hogy a középosztály egyre nagyobb hányada csúszik lefelé, a biztos közelmúltból a kevésbé biztos jelenbe és a bizonytalan jövőbe. Nem ismerjük azonban e folyamat természetét, mint ahogy azzal sem vagyunk tisztában, hogy mennyire erős a jelenlegi fellendülés.
A politikusok jól tennék azonban, ha felfognák, amit a gazdaságtudósok gyakorlatilag már bebizonyítottak, azt, hogy a gyenge lábakon álló gazdasági növekedés társadalmi és pénzre is lefordítható költségei messze túlszárnyalják a robusztusabb növekedésért hozott áldozatok árát.
Most mindenesetre benne vagyunk egy nagyon összetett globális válságban, s közben ugyanakkor félelmetes ütemben gyorsul a technológiai forradalom, a termelésnek az eddig igen magas képzettséghez, és emberi profizmushoz kapcsolódó területeit egymás után foglalják el gépek, digitalizált, immár kreativitásra is képes technológiák.
Bizodalomra ad okot azonban, hogy a korábban zajlott ipari forradalmak nyomán – rövidebb-hosszabb idő elteltével – a végén mégis mindig több munkahely jött létre, és az ember jobban élt, mint az adott ipari forradalom előtt. Remélhetőleg ismétlődni fog ezúttal is a minta: a digitalizálódásra épülő technológiáknak drámai gyorsasággal zajló gazdasági térnyerése talán megint olyan új igényeket és termelési, szolgáltatási ágazatokat hoz létre, amelyek ismét szükségessé teszik egyre több jól képzett, ennek megfelelően jól fizetett ember munkába állását.
Egyelőre azonban ennek a folyamatnak az ellenkezőjét vagyunk kénytelenek tapasztalni.