American Revolution

Miközben hidegháborúba sodródott a világ, a kezeletlen társadalmi és gazdasági-pénzügyi bajok forradalmi hangulatot váltanak ki a legerősebb országban, az Amerikai Egyesült Államokban.
Ezt állítja Joseph Lieberman volt alelnökjelölt, aki visszavonulásáig a nemzetbiztonsággal foglalkozó bizottságot irányította. Interjúalanyunk önkritikusan beszél arról, hogy az amerikai és általában a nyugati, tradicionális politikai elitet – melyhez ő maga is tartozik – súlyos hibák, hanyagságok terhelik, amelyek hozzájárultak a társadalmi egyenlőtlenségek szélesedéséhez. Ezért is törnek előre Amerikában és Európában a veszélyes, destabilitást előidéző nacionalisták. Lieberman szerint a második világháború óta most a legkevésbé stabil a világunk.

Zentai Péter: Komolyan kell vennünk, hogy egy radikálisan jobb- vagy baloldalinak tartott jelöltet fognak az idén elnökké választani az Egyesült Államokban?
Joseph Lieberman: Ha akárcsak két hónappal ezelőtt veti fel a kérdést, akkor határozott nemmel feleltem volna. Ami azonban időközben történt/történik az előválasztásokon, az amerikai közvélemény köreiben – tudniillik Donald Trump rendkívül dinamikus nyomulása, hihetetlen népszerűsége a jobboldalon és Bernie Sandersé a baloldalon –, az számomra is hatalmas meglepetés.
Precedens nélküli választási kampánynak nézünk még elébe. Én mindenesetre mélységesen aggódom…

Trump vagy Sanders miatt?
Lelkiismeret-furdalással vegyített aggodalom ez nálam. Mi – a politikai elit – nem észleltük, vagy ha igen, akkor nem vettük komolyan az amerikai társadalom állapotának súlyos romlását. Nem tettünk semmit e folyamat megállításáért. Amerikaiak tízmillióinak dühe fejeződik ki abban, hogy jelenleg két olyan jelöltet támogatnak leginkább, akik szélsőségesen, korábban elképzelhetetlen keménységgel – balról illetőleg jobbról – támadják meg azokat a személyeket és intézményeket, akik és amelyek az Egyesült Államok szellemi-, politikai-, gazdasági és pénzügyi életének „tartópillérei”. Ilyen szituációt én még nem éltem meg.

De hiszen Donald Trump maga is része ennek a rendszernek.
Dúsgazdag ember – mi tagadás. És mégis képes úgy prezentálni magát, mint aki a „nép egyszerű gyermekeként” hirdet harcot a hatalmasok ellen. El tudja hitetni amerikaiak millióival, hogy vezetésével, megválasztása révén, meg fogják dönteni a jelenlegi elit úgymond túlhatalmát.
Ugyanakkor kénytelen vagyok elismerni, hogy ez a populista milliárdos és a radikális baloldalról támadó demokrata ellenjelölt, Sanders nem csupán a szónoki tehetségének köszönheti a tömegsikert, hanem elsősorban annak, hogy mindketten kampányuk középpontjába reálisan létező óriási problémákra mutatnak rá, olyanokra, amelyeket mi nem tudtunk kezelni. Az Egyesült Államok eladósodása szédületes mértéket ölt már: 19 trillió dollárról beszélünk! Eközben düledezik a társadalombiztosítási rendszer és az egészségügy. Sokkal több pénzt kellene e rendszerekbe belepumpálni, ez további eladósodás felvállalása nélkül nem megy. A széles tömegek ellátására hivatott minden szolgáltatás színvonala vészesen romlik.

Az amerikai társadalmon belüli jövedelmi szakadékok pedig ugyancsak vészes ütemben szélesednek…
Az egyenlőtlenségek mélyülése persze nem is elsősorban a Trump és a Sanders által támadott elitnek a sara. E jelenség hátterében igencsak fontos szerepet játszik az egyre robustusabb technológiai fejlődés. Fantasztikusan profitálnak azok, akik mindehhez szaktudással vagy tőkével képesek hozzájárulni. Csakhogy az amerikaiak többségének a munkája eközben leértékelődik, részben megsemmisül, pénzjövedelmei csökkennek. Átképzésükhöz se pénz, se energia, se átfogó program nem áll rendelkezésre. A technológiai forradalom tulajdonképpen ahhoz járult hozzá, hogy valamiféle társadalmi-politikai forradalom induljon be: a „Sanders és Trump jelenség” forradalmat takar…

És ki lesz a befutó? Ki lesz a következő elnök?
Nem akarok e tekintetben egyértelműen nyilatkozni, mert rossz jósnak bizonyultam, amikor néhány hónappal ezelőtt egy centet sem tettem volna arra, hogy akár Trump, akár Sanders helyt fog állni az előválasztásokon. Ettől függetlenül az a benyomásom, hogy a végén mégiscsak a „középutas” Hillary Clinton lesz a demokrata párti befutó, a republikánusok pedig – nagy meglepetésre – kénytelenek lesznek mégiscsak Donald Trumpot indítani a véghajrában.

Bármelyikük legyen is az elnök, mely kihívásokat kell elsősorban kezelnie?
Merem állítani, hogy nem csak a hidegháború befejeződése óta, hanem 1945 óta nem volt világunk annyira instabil állapotban, mint amennyire most van. A következő amerikai elnöknek korábban ismeretlen globális kihívásokkal kellene felvennie a kesztyűt: a fanatikus iszlám terrorizmus mindenütt terjeszkedni fog, képtelenség konvencionális katonai eszközökkel azt legyőzni. A migráció elkerülhetetlenül tovább terebélyesedik globálisan – ennek átfogó, újabb háborúkat, feszültségeket elhárító kezelésére nincsenek tapasztalataink, tudást kell e téren felhalmoznunk és azt hasznosítanunk.
Eközben Oroszország szisztematikusan törekszik a korábbi hidegháborús állapotok helyreállítására – új hatalmi, terjeszkedési „játékokba”kezdett, egyoldalúan rúgja fel a hagyományos játékszabályokat: például Ukrajnában, majd Szíriában. Óriási kihívás továbbá a nacionalizmus és a populizmus eszkalálódása Európában és Amerikában is.
Mindezen fejlemények alakulásában persze jócskán benne van a nyugati demokráciák – beleértve az Egyesült Államokat is –felelőtlensége, hanyagsága is. De mivel most már tényleg a Nyugat túlélése forog kockán, szerintem hamarosan „felébredünk” és megálljt leszünk kénytelenek parancsolni azoknak, akik tudatosan destabilizálják ezt a világot.

Kiemelt kép forrása: www.history.com