Ami tegnap Japán volt, az ma Európa

Csaknem reménytelennek tetsző képet fest Európáról, annak gazdasági kilátásairól a piaci döntéshozókat évek óta erősen befolyásolni tudó kínai gazdasági-pénzügyi tanácsadó, Chen Zao.

A pénzügyi tudományok és kutatások gyakorlati alkalmazásával foglalkozó szellemi műhely, a kanadai székhelyű BCA Research vezető stratégája az alapblog.hu-nak adott interjúban azt állítja, hogy alapvetően piacellenes minden, amit az Európai Központi Bank tesz. Azt is felrója a kínai kormány volt tanácsadója, az egykori pekingi egyetemi professzor az EKB vezetői égbekiáltó hibájául, hogy azok még csak meg sem értették: deflációba hajló környezetben tudatosan kell elősegíteni az eszközárak, különösen a tőzsdei árfolyamok emelkedését, mert ilyen helyzetben ez szinte az egyedüli folyamat, amivel fogyasztást, keresletet,végső soron gazdaságot lehet élénkíteni. Európa Chen Zao szerint bizonyosan deflációba süllyed, ezzel szemben Japán egyenesen menetel kifelé belőle, Amerika pedig „megnyerte a csatát”, legyőzte a krízist, mert mind a japán, mind az amerikai bank megértette az idők szavát. Chen Zaoval Frankfurtban az Uhlenbruch Kiadó éves alapkezelői konferenciáján beszéltünk.

 

Zentai Péter: Szokatlan számomra, hogy egy pénzügy kutató üzleti, befektetési tanácsot adjon portfóliókezelőknek. Mindenesetre Ön ezt teszi: ezen a frankfurti konferencián dollár tízmilliárdokat menedzselő profiknak javasolta, hogy „játszanak” az euró ellenében a japán jen javára. Mire fel? Én biztosan nem mernék a jen erősödésére fogadni…

Chen Zao: Több érvet is felsorakoztathatok annak alátámasztásául, hogy miért érdemes longolni a jent és – vele szemben – shortolni az eurót. Az elsődleges érv, hogy a piacok már „agyon shortolták” a japán fizetőeszközt. Világszerte ugyanis elképesztő pénzek vándoroltak a jen elleni spekulatív pozíciókba az utóbbi időben.
Csakhogy az úgynevezett PPP (purchasing power parity: fizetőeszközöknek azok valós vásárlóereje alapján történő összevetése) szempontjából azonban a jen az euróhoz viszonyítottan negyven százalékkal alul értékelt! Nem tudom elképzelni, hogy ez önmagában véve nem fog hamarosan komoly változást generálni a keresztárfolyam alakulásában.
De vizsgáljuk meg a témát gazdasági teljesítmények összehasonlítása alapján is! A japán gazdaság látványosan megy kifelé a deflációs korszakból, ezzel szemben az európai gazdaság, maga az eurózóna – összességében – éppen a deflációs korszakba kezd belezuhanni. Ebből fakadóan, míg a japán jegybank inkább előbb, mint utóbb felhagy a gazdaság új pénzekkel való felpumpálásával, addig az EKB (Európai Központi Bank) viszont ellenkezőleg: csak most kényszerül igazán hozzákezdeni egy QE (quantitative easing, pénzbőséget teremtő) programhoz.

 

Bizonyos benne, hogy deflációba fordul Európa?

Igen. Ennek alátámasztásául elegendő észlelni, hogy mi történik az eurózóna perifériáján, főként a dél-európai országokban. Az euró rendkívüli ereje, annak túlértékeltsége miatt ezek az országok – egyebet nem tudván csinálni – keményen deflálják, olcsóbbítják saját gazdaságaikat. A francia, a spanyol, az olasz, a portugál gazdaság – figyelembe véve ezen országok termelékenységi szintjét, versenyképességük jelenlegi helyzetét – megszenvedi a drága eurót. Németországnak viszont – e szempontokat figyelembe véve – meg se kottyan, hogy az euró túlértékelt fizetőeszköz.

 

Szavaiból akár arra is következtethetünk, hogy minden probléma megoldódna Európában, ha egyszerűen leértékelnék az eurót? Ez lenne az orvosság és máris kigyógyulunk a betegségből, mármint a stagnálásból?

A fizetőeszköz túlértékeltsége tényleg az elsődleges problémája az eurózónának. A másik a rendkívül magas megtakarítási ráta. Az, hogy Európa-szerte extrém módon pozitívan alakulnak a fizetési mérlegek, annak tudható be, hogy messze több pénzt tartanak vissza, takarítanak meg a gazdálkodók és a fogyasztók, mint amennyit elköltenek. Ez az egyik fő jellegzetessége egy deflációba forduló gazdaságnak. A másik az, hogy elkezdődik az árak csökkenése. Ezt is tapasztaljuk már. Úgyhogy Európában – az eurózónában mindenképpen – markánsan jelen van a defláció mindkét alapvető „jellemvonása”. Végül, de nem utolsósorban a deflációt erősítő vagy mélyítő hatást fejt ki a népesség fogyási, csökkenési tendenciája. A demográfiai trendek Európa-szerte tartósítani képesek a deflációt.

 

Ha Önnek igaza van, akkor én csak azt tehetem hozzá, hogy Európa helyzete reménytelen. De ezt én nem akarom elhinni…

Miért reménytelen? Tessék csak figyelni, mit tesznek a japánok! Beindították a QE-jüket (quantitative easing – agresszív pénzlazítási program), miáltal drámaian leértékelték a jenjüket.

 

De lassan már mindenki ugyanezt csinálja: Amerika, Nagy-Britannia már korábban beindult e téren, Japán és annak példáján felbuzdulva egy sor további ország jegybankja és kormánya szintén vadul leértékeli saját valutáját. Ha mindenki azonos receptet alkalmaz, ha mindenki devalvál, akkor mi változik?

De nem igaz, amit állít. Egyrészt nem is egyforma receptek szerint mennek a dolgok a különböző nemzetgazdaságokban. Másrészt: a dolgok lényege az kell, legyen, hogy a helyi adottságokat figyelembe véve mindenütt sikerüljön az alkalmazkodás az aktuális nemzetgazdasági és világgazdasági, pénzügyi kihívásokhoz. Mármost a vezető gazdaságok fő problémája, hogy sokkal nagyobb a termelési kapacitásuk, mint amennyire a gazdaságaiknak jelenleg szükségük van. Extrém túlkínálat alakult ki a kereslet jelenlegi minőségéhez és nagyságához képest.
Ám ez a probléma – ahogy ez látszik az Egyesült Államok és újabban Japán példáján – kezelhető. Mégpedig meghatározó módon QE-vel, a jegybankok által a működő gazdaságra zúdított „pénzeső” révén. Az amerikai dollár ráadásul ettől még csak nem is gyengült be túlzott mértékben, viszont ennek köszönhető, hogy Amerika kikerült a deflációs veszélyzónából. És ettől kecmereg ki belőle Japán is.

 

És attól, amit a jegybankok tesznek, nonstop drágulnak a részvények. Mit szól ezekhez a tőzsdei árazásokhoz?

Ha olyan helyzet alakul ki a világgazdaságban, amelyben a defláció megtörése végett a jegybankok lenullázni kénytelenek a kamatokat, miáltal megszűnik a gazdaság kamatokon keresztül történő közvetett befolyásolásának lehetősége, akkor éppenséggel az eszközárak emelkedése az, ami lendületet visz a gazdaságba. Ami izmosítja a vásárlóerőt. A különböző eszközök (részvények, egyéb értékpapírok, ingatlan, arany, stb.) birtokosai, különösen pedig az értékpapír-tulajdonosok a tulajdonuk értékemelkedéséből merítenek erőt, bátorságot, hogy merjenek egyre inkább vásárolni, fogyasztani. Ezért alapvetően fontos most, hogy igenis dráguljanak a tőkepiacok.
Amerika sikerrel bizonyította, hogy ilyen módon működik is a szisztéma: a részvénypiaci és más eszközök piacán történt drágulások mentén fogyasztásnövekedés generálódik, aminek következtében az egész gazdaság lendületbe kerül.

 

Ami Amerikában megy, az nem szükségszerűen működik Európában. Itt azt látjuk, hogy folyamatosan erősödnek ugyan a tőzsdei árfolyamok, de alig van új beruházás. Elillant a bátorságuk a vállalatoknak és a magánszemélyeknek attól, hogy olcsónak számító hitelt vegyenek fel és azt beforgassák a reálgazdaságba.

Ez azért van így, mert az Európai Központi Bank alapvetően bizniszellenes. Sosem érdekelte, hogy mi történik a reálgazdaságban, számára mindig mellékes körülménynek számított, hogy van-e vagy nincs növekedés. Sose vette figyelembe a – tudományosan bizonyított – összefüggést az eszközárak emelkedése és a fogyasztásélénkülés, következésképpen a gazdaságélénkítés között. A hivatalos európai kommunikáció mellőzi ezt a témát, a központi banki döntések indokául felhozott magyarázatok eleve tagadják a deflációs veszélyt.
Ezzel szemben az amerikai és a japán (jegybanki) – üzletbarát kommunikáció – viszont egyenesen rávilágít ezekre az összefüggésekre, miáltal aktivizálja a gazdasági szereplőket: újbóli fogyasztásra és újbóli befektetésre buzdítja őket. Az amerikai dollárt hagyták a megfelelő időben megfelelő mértékben gyengülni, s – ezenközben – reálisan beindulhatott az ipari termelés. Japánban szintén ez történt.
Európa ebből kimaradt. Mert ha az EKB-t valóban érdekelte volna a szabad piacgazdaság működtetésének segítése, akkor nem hagyta volna szinte példátlan fájdalmaknak kitenni a spanyol, a portugál, az olasz, a görög gazdaságot. Nem
hagyná, hogy ezekben főként a fiatalok harminc-negyven-ötven százaléka tengődjön munka nélkül, hogy a GDP harminc százalékkal visszaeshessen. Ez a mostani helyzet tulajdonképpen – viszonylagosan – rosszabb ezen országok számára, mint amin a nagy világválság idején keresztül kellett menniük.
A mai világban az EKB-n kívül egyetlen más központi bank sem hagyja, hogy országaik polgárai ilyen mértékben szenvedjenek.