A nacionalista alapon való gazdasági mozgósítás életveszélyes…

Felelőtlenséget és szűklátókörűséget vet a nagy jegybankok döntéshozói szemére Marek Dabrowski világhírű lengyel közgazdász, volt pénzügyminiszter.
Az alapblog.hu-nak azt mondja az interjúalany, aki a legtekintélyesebb lengyel közgazdasági műhely, a CASE (Center for Social and Economic Research) volt elnöke, hogy öncélúvá, piactorzítóvá, az eszközárak manipulátorává, miáltal az egész globális gazdaságnak egyre nagyobb károkat okozóvá válik az amerikai, a brit, a japán és újabban az európai jegybank hatalmas pénzbőséget teremtő politikája.

Dabrowski professzor számára nem is kétséges, hogy egy-két-három év múlva mindez nagy inflációt fog kiváltani, eközben pedig piaci zűrzavart okoz. Arról nem szólva, hogy a nagy lazítások nyomán roppant módon legyengültek a bankközi piacok.
Az interjúalany szerint ugyanakkor indokoltak a kisebb és törékenyebb nemzetgazdaságok központi bankjainak – például – a magyar jegybanknak a keresletélénkítést szolgáló lépései, még ha azok mellől erősen hiányoznak is az érdemi reformok a kínálati oldalon az egész gazdaságban, és visszafelé elsülni képes fegyvernek tekinthető a forint szisztematikus leértékelése is.
A lengyel szakértő szerint ugyanakkor abszolút hiba folytatni a központi banki közvetlen keresletélénkítést Nyugat-Európában és Japánban, egyebek között azért, mert ezen helyeken a keresletbővülésnek már nincs objektív potenciálja.

Zentai Péter: Feltűnést és bankári-közgazdász körökben világszerte nagy vitát kiváltó cikkében (Project-Syndicate.org) lényegében életveszélyesnek nevezi az amerikai, a brit, a japán jegybankok és őket követően némely kisebb országok jegybankjainak masszív pénzlazító lépéseit, QE-it (quantitative easingjeit). Minden jel szerint hamarosan ilyet fog beindítani még keményebben az Európai Központi Bank is. Ezek szerint a tűzzel játszik az EKB?

Marek Dabrowski: A piacok, a gazdaságok pénzzel történő elárasztása nagyon is helyes volt 2009-2010-ben. Sőt, továbbra sem ellenzem, amit egyes kisebb országok, gazdaságok jegybankjai, például a Magyar Nemzeti Bank tesz a magyar nemzetgazdaság élénkítése érdekében.
Ami azonban Japánt, Nagy-Britanniát, Amerikát és tulajdonképpen az eurózónát illeti, nyilvánvalóvá vált, hogy amit ezen óriás gazdaságok központi bankjai quantitative easing címén tesznek rendületlenül, azt bizony rég abba kellett volna hagyniuk, mert most már csak öncélúan manipulálják piacaikat és egyre tetemesebb károkat okoznak a világgazdaságnak. A nagy jegybankok túszaikká váltak öt-hat évvel ezelőtt még abszolút helyes, jól megindokolt lépéseiknek.

Milyen károkra gondol?

Exportálják a pénzlikviditást a világ legkülönbözőbb olyan térségeibe is, ahol erre nincs, nem lenne szükség. Ugyanakkor – most már folyamatosan ezt igazolják vissza a makroadatok – azok a gazdaságok élénkülnek a legkevésbé, amelyekkel a pénzeket megcélozzák. A Nyugatról és Japánból származó likviditásbőséggel valójában Latin-Amerikát, Ázsiát, más okokból egy sor más feltörekvő piacot árasztanak el, az így keletkező plusz pénzek– spekulációs mechanizmusok révén – a helyi devizák árfolyamát manipulálják, így végeredményben a feltörekvő piacok,  az amerikai, európai, japán pénzhez jutást könnyítő jegybanki programok áldozataivá válnak.
Ezen túlmenően a pénzbőség szélesítése – tankönyvszerűen – inflációhoz fog vezetni . Annak ellenére is meggyőződésem ez, hogy e pillanatban fel sem merül az inflációs veszély. De ettől még egy, két vagy három év múlva meglesz ennek a politikának a böjtje az infláció drámai megugrásában is testet öltve.
Ráadásul a jegybanki mérlegek s azokon keresztül a kereskedelmi banki mérlegszámok előbb-utóbb olyan deficiteket fognak felmutatni, amelyek önmagukban véve is külön banki, jegybanki válságot tudnak gerjeszteni.
Ami pedig a mikrokockázatokat, károkat illeti: a quantiative easingek nyomán gyakorlatilag megszűnt a kereskedelmi bankok gazdasági transzmissziós szerepe. Maguk a jegybankok lettek valójában a reálgazdasággal közvetlen kapcsolatban álló pénzközvetítők. Azok viszont, akiknek a hidat kellene képezniük –a bankok – ,nem hiteleznek, nem is mernek. Az olcsón szerzett pénzt vagy a jegybankokban parkoltatják, vagy külső pénzpiacokra exportálják. A bankközi piacok a legfejlettebb világban szinte csak imitáltan működnek manapság.

Amerikában azonban ennek kezdenek véget vetni…

Ez kétségtelen, de ezt roppant lassú ütemben és megkésve teszik. Később válik csak világossá, hogy mekkora károk keletkeztek azáltal, hogy manipulálódtak az eszközárak: például a részvényárfolyamok. Mindenesetre ismeretlen nagyságú buborékok fújódnak egyelőre a fejlett és a feltörekvő világban egyaránt.

Nem kizárt azonban, hogy Robert Shiller professzornak (friss Nobel-díjas) van igaza. A minap kifejtette, hogy megfigyelései szerint a leglényegesebb nem más, mint a narrativa. Tehát, hogy a jegybankok és kormányok miként adják el, miként kommunikálják monetáris és fiskális lépéseiket, egész politikájukat. Ha jól, hihetően csomagolják a közvélemény különböző lényeges célcsoportjai számára, akkor ez a narratíva reálissá teszi a politikát. Ezt Robert Shiller Japán példáján véli bizonyítottnak.

Nem értek egyet Shiller professzorral. Még ha vitathatatlanul be is igazolódott jó néhány gazdaság-pszichológiai indíttatású tézise. Azonban a minap megjelent cikkében (Project-Syndicate.org) szerintem erősen eltúlozza a gazdasági szereplők ösztönlény (animal spirit) voltát. Éppen arra a Japánra alapozza felvetését, ahol az Abe miniszterelnök nevével fémjelzett és keresletbővítésre épített gazdaság- és pénzpolitika most kezdi leleplezni önmagát. Néhány hónapon, talán egyetlen éven át kétségtelenül meghozta gyümölcseit a „varázslat”, de az utóbbi hetekben kezd már egyértelművé válni, hogy ez az egész egy lufi, amely ki fog pukkanni. Azért, mert ahol – fizikai és minőségi értelemben – a kereslet már stabilizálódott, ott képtelenség érdemben keresletet bővíteni. Fölöslegesek a szuperadag pénzinjekciók ott, ahol a társadalom vészesen öregszik, a lakosság száma leépül. A kínálati oldalon viszont lenne keresnivaló: ott lehetne és kellene is drámai reformokat végrehajtani. Például beengedni a külföldi munkaerőt a japán piacra, az egész belső piacot felszabadítani, különösen annak munkaerő-piaci szegmensét…

Robert Shiller megfigyelése viszont éppenséggel az, hogy Japánban a gazdaságpolitika lényegi része maga a nacionalizmus. A kitalált szisztémába nem férne bele, hogy ráengedjék a külföldieket a helyi piacra. A nemzeti érzések felkorbácsolása révén nemzeti egységet kovácsolnak a gazdaságpolitika köré. Hazafias kötelességgé teszik, hogy a japánok többet fogyasszanak, de csak japán árut és szolgáltatást.

Kérészéletűnek fog bizonyulni az ilyen alapon való gazdasági mozgósítás. A nacionalista gazdaságpolitikák ideig-óráig használnak ugyan az adott nemzetgazdaságoknak, de eközben egyre jobban ártanak más térségeknek, s közben lassítják, fékezik a globális gazdaság fejlődését. A végén pedig mindenki rosszul jár. A kilencszázharmincas években a nacionalizmus és az ahhoz kapcsolódó protekcionizmus révén igyekeztek kilábalni a válságokból különböző nagyobb és kisebb országok. Néhol szembeszökően komoly gazdasági eredmények születtek is ezáltal, például Németországban, Japánban, bizonyos tekintetben az Egyesült Államokban. Csakhogy a sokféle nacionalizmus és protekcionizmus kioltja egymást és a dolgok politikai vége nem lett más, mint maga a világháború.

És ha már Japánnál és általában a nacionalista gazdaság- és pénzügypolitikáknál tartunk: azoknak a jelek szerint manapság integráns része a nemzeti devizák leértékelése. Ezt csinálja ugyebár Japán és – a japán módszereket másolva – a magyarországi jegybanki és kormányzati vezetés.

Csak ismételni tudom magam: a leértékelés rövid távra szóló „fegyver”, amely különösen a sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb nemzetgazdaságok esetében, előbb-utóbb visszafelé fog elsülni. A leértékelés gazdasági élénkítési célból eleve mások, a környezet kárára történik. Egyébként az erőltetett devalváció óhatatlanul „gyilkolja” a nyitott gazdaságot, annak ugyanis természetes velejáróját, a konvertibilis pénzpiacot manipulálja. Ezáltal gyengíti a gazdaság eredendő természetét, hosszabb távon biztosan károkat okoz annak a nemzetgazdaságnak.
Mindazonáltal mondanivalóm célzottjai nem a kis nemzetgazdaságok, az olyanok, mint a magyar vagy a saját hazámé. Ugyanis elfogadom a mesterséges, jegybanki beavatkozások keresletélénkítő jelentőségét ezen esetekre.
A mi régiónkban ugyanis ténylegesen léteznek komoly tartalékok a keresleti oldalon. Csakhogy ehhez, ennek sikeréhez az kellene, amivel leálltunk a kilencvenes évek végén: érdemi strukturális reformok. Ezek híján totális kudarccá lettek az egyébként is idejekorán bevezetett jóléti államokra jellemző intézmények. Éretlenül próbáltunk nyugat-európai jellegű jóléti államokat kialakítani.
És közben Nyugat-Európában is válságba került a jólétiállam-modell. Mert ott ugyancsak leálltak a strukturális, a versenyképességet, a gazdaság hatékonyságát szolgáló reformokkal, holott például a munkaerőpiacot kellett volna sokkal korábban és bátrabban liberalizálniuk.

Most azonban Nyugat-Európa-szerte igyekeznek a bepótolni a mulasztásokat, verejtékkel ugyan, de hozzáláttak a kiigazításokhoz, alkalmazkodnak az új kihívásokhoz…

De ezt kezdik egyre intenzívebben „ellazsálni”. És itt jön be a képbe a „lazsálást” lehetővé tevő újabb és újabb quantitative easing. A közvetlen és egyre masszívabb központi banki pénzbőségnövelés, vállalati eszközök várható jegybanki felvásárlása. Egy olyan nyugat-európai közegben akarják a problémákat keresletioldal-élénkítéssel növelni, ahol a meglévő kereslet már szinte tetőzött, azon nincs mit növelni, annak nincs további érdemi bővülési potenciálja, ahol a lakosság fogyatkozóban van. (Ugyanúgy, ahogy Japánban).
A dolgot a másik végénél kellene megfogni a nyugat-európai országokban: a kínálat minőségét kellene drámaian átalakítani, más szóval olyan reformokat kell végrehajtani, hogy ezen gazdaságok olyan termékeket, szolgáltatásokat produkáljanak, amelyekben ők válhatnak a legelsőkké, a legjobbakká, a legversenyképesebbekké. Ehhez pedig – egyebek között – fel kell teljesen szabadítaniuk munkaerőpiacukat, egyre kevesebb korlátot kellene szabniuk a külföldiek bevándorlásának, mert a nagy átalakítás eleve munkaerőhiányt teremt és a liberalizáció révén valóban – és nem felülről manipuláltan – bővülhet a kereslet is.
Csakhogy a napi politikai érdek ennek az ellenkezője felé mutat… Ebből nagyon nagy bajok keletkezhetnek – gazdasági, pénzügyi és politikai értelemben egyaránt.