legrain
okt.
10
2014

A németek megszorítási politikája romba dönti Európát

A Németország által diktált megszorítások rezsimje totálisan megbukott – állítja az alapblog.hu-nak adott interjúban Philippe Legrain, a London School of Economics ifjú professzora . A londoni Timesban, a Guardianban, a Daily Telegraphban és más lapokban rendszeresen publikáló riportalany mondataiból kitűnik, hogy egyfajta ideológiai háború zajlik a rigorózus politikát folytató és azt a többiekre rákényszerítő németek, illetve a gazdasági ösztönzés felszabadítását hirdető olaszok és más dél-európai országok között.

E háború levét sok tízmillió európai polgár kénytelen meginni. Valójában – állítja Legrain – a németek azok, akik nem értik meg, hogy ami nekik tíz évvel ezelőtt sikerült, az 1) igazából nem is akkora siker, mint amilyennek beállítják, 2) a tíz évvel ezelőtti világgazdasági környezet merőben másmilyen volt, mint a mai, 3) a megszorítások hét esztendeje alatt az euróövezetben csak a stagnálás vált tartóssá, nem csökkentek a belső adósságok, nőtt a munkanélküliség és mindenki az exportba menekült. Ennek következtében az euró mesterséges leértékelésével próbálja az EKB még inkább felturbózni a kivitelt, mert egyszerűen nincs egyéb gazdaságélénkítő eszköz a kezében. Csakhogy a világ többi része nem képes több európai árut és szolgáltatást felszívni.

Zentai Péter: Szerintem kibékíthetetlen ellentét osztja meg a vezető európai országokat: Németország továbbra is csak és kizárólag a megszorítások folytatását követeli a többiektől, míg Franciaország és Olaszország kezdi nyíltan visszautasítani a német diktátumot és egy merőben másfajta gazdasági-pénzügyi politikát akar: a pénzügyi szigor radikális enyhítését, a korábban elhatározott deficitcélok feladását és rengeteg új pénz beszivattyúzását az európai nemzetgazdaságokba. Lehet ma válaszolni arra, hogy kinek van igaza hosszú távra szólóan?

Philippe Legrain: Perverzitás újabb és újabb áldozatokat követelni európai polgárok tízmillióitól csak azért, hogy kormányaik dogmatikusan ragaszkodjanak olyan szabályokhoz, amelyek nem húzták ki Európát a recesszióból, amelyek nem csökkentették érdemben az államadósságok szintjét, pláne nem a munkanélküliséget. Az austerity (a megszorítások rezsimje) folytatása hiba.

Tehát Ön az olasz Renzi miniszterelnök és Hollande francia elnök véleményét osztja és kimondatlanul Németországot hibáztatja azért, hogy Európa még mindig nem tudott kilábalni a válságból. De ha Németországnak jól bejött a kemény pénzügyi és gazdasági megszorítások bevezetése – a kétezres évek első felében, amikor az ország nagyon súlyos válságon ment keresztül –, akkor miért baj, hogy saját jól bevált receptjük alkalmazására akarják rávenni, a most válságban lévő társaikat?

Először is merőben különbözik a jelenlegi európai és világgazdasági helyzet a tíz évvel ezelőttitől. Akkor Európán belül igazából egyedül csak a németek küszködtek súlyos strukturális válsággal, a többi európai ország, különösen a dél-európaiak virágoztak. A németek belül megszorítottak, leszorították a béreket, viszont vígan növelhették exportjukat a gazdasági „boomot ülő” Dél-Európába és a világ többi részébe.
Ezzel szemben itt és most Európa túlnyomó része válsággal küzd. Minden európai országra egyidejűleg kényszerítik rá a megszorításokat, a drámai takarékoskodást. Ilyen körülmények között senki sem lát más kiutat, mint az export fokozását. Csakhogy a világ többi részének befogadóképessége az európai termékek, szolgáltatások iránt egyre korlátozódik.
A második megjegyzésem e kérdéshez a következő: nem kell elájulni a német sikertől. Az ugyanis nem is volt annyira számottevő az utóbbi tíz évben. Az éveken át folytatott megszorításos politika nyomán Németországban nem teremtődtek új beruházások. Az, hogy Németország export-világbajnokká lett, nem volt másnak köszönhető, mint annak, hogy abban az országban – a nyugati világban hosszú időn át egyedüliként – mesterségesen lenyomták a béreket, s ezzel gyakorlatilag szubvencionálták az exportot. A német bérszínvonal ma alacsonyabb, mint 15 évvel ezelőtt volt.

Mindenesetre az EKB az euró leértékelésével igencsak segíti felpörgetni a dél-európaiak exportját is…

A dél-európaiak és általában a nagyobb bajban lévő európai országok fő exportpiaca nem más, mint az a térség, ahova maguk is tartoznak, az eurózóna és az Európai Unió többi országa. Az euró leértékelődéséből már csak ezért sem profitálhatnak érdemben.
Egyébként pedig az eurózónának és nagyjából az egész Európai Uniónak eleve hatalmas a kereskedelmi mérleg-többlete, miközben ezen nemzetgazdaságok panganak, a recesszió szélén táncolnak. Furcsa, sőt abszurd, hogy devizaleértékeléssel kell életet lehelni egy olyan gazdasági övezetbe, amelynek exportból származó bevételei jóval meghaladják új beruházásainak értékét. Ha ilyet csinálna Kína, akkor Brüsszel globális tiltakozási kampányba kezdene!

Azért legyünk tárgyilagosak. Az eurónak a dollárral szembeni leértékelődése nem csak azért történik, mert ezt akarja az EKB, hanem azért is, mert beindul Amerikában a szigorúbb pénzpolitika és ez növeli a dollár piaci értékét.

Ez csak részletkérdés. Az európai döntéshozók tudatosan törekszenek az euró leértékelésére. Németország nem óhajt alkalmazkodni a kihívásokhoz, nem akarja enyhíteni a szigorra, a megtakarítások felhalmozására, a nem létező inflációs veszély megelőzésére épülő politikáját. Már csak nevetni tud az ember, amikor azt hallja a német pénzügyminisztertől és más német vezetőktől, hogy hazájuk mennyire versenyképes és ez legyen példamutató a többiek számára is. Ha annyira versenyképes Németország, akkor miért nem fektetnek be a saját országukban a német tőkések? Azért nem, mert valójában diszfunkcionálisan működik a német nemzetgazdaság. Miközben a német dolgozók bére alacsonyabb, mint tizenöt évvel ezelőtt volt, a termelékenység 17 és fél százalékkal nőtt. Ez azt jelenti, hogy mesterségesen hagyják stagnálni a belső fogyasztást, közvetve-közvetlenül deflációt exportálnak a többi uniós országba.

Az EKB vezetése az Európára kényszerített német pénz- és gazdaságpolitikát igyekszik az euró leértékelésével kompenzálni.

Beindulni látszik egy európai mennyiségi lazítás kötvényvásárlások és új pénzek nyomtatása révén.

Európában – abban az értelemben, ahogy az amerikai Fed (USA jegybankja) – nem tud beindulni a mennyiségi lazítás (QE: quantitative easing). Ezt nem engedik meg a németek. Egyszerűen megvétózzák.

Azért azt nem hinném, hogy Németország erősebb, mint az EKB. Mintha Ön eleve úgy láttatná a dolgokat, hogy Németország egyedül erősebb, mint az Európai Unió 27 másik tagállama együttesen… A németek joggal tartanak attól, hogy a dél-európaiak és a kelet-európaiak „elkapatják magukat”, visszaélnek a lehetőségeikkel abban a pillanatban, amint „papírt”kapnak róla, hogy felhagyhatnak a szigorral. Attól lehet tartani, hogy beindul az adósságfelhalmozás újabb fordulója és ezáltal kitör egy újabb, az előzőnél is súlyosabb adósságválság.

Mario Draghinak, az EKB elnökének minden jelentős lépését egyeztetnie kell Angela Merkel kancellárral. Ez bizonyított tény volt például 2012-ben is, amikor az euró jövője körüli bizalmi válság a tetőfokára hágott. Csak Merkel beleegyezésével engedhette meg magának Draghi, hogy a világ nyilvánossága előtt kijelentse: „az eurót minden áron megmentik, kerüljön ez bármibe is, bármennyibe is”. S e mondatai nyomán emelkedett aztán az euró piaci ázsiója.

Továbbá bebizonyosodott már, hogy rossz politika a megszorítások politikájának erőltetése olyankor, amikor a nemzetgazdaságok stagnálnak, amikor a kereslet eleve folyamatosan szűkül.
Illetve ha az új adósság a jövő építését vagy olyan reformokat szolgál, amelyek révén a nemzetgazdaságok tartós növekedési pályára kerülhetnek, akkor ezen tényezők következményeképp a munkahelyek gyarapodhatnak, a fogyasztás fokozódhat, és végül az adósságállomány leépül.

Azért abban, hogy nincs elegendő munkahely Európában, szerepet játszik a digitális forradalom, az internetes gazdaság szélesedése, a robotizáció. Egyre kevesebb energia felhasználásával, kevesebb nagy beruházással, csekélyebb számú munkaerővel is ki lehet elégíteni az igényeket…

A digitális forradalom kétségtelenül jelentős változást hoz a nemzetgazdaságok életében. Csakhogy mivel magyarázható, hogy Amerikában a digitális gazdaság messze fejlettebb, mint Európában? Például azzal, hogy Amerikában hat százalék alá szorították a munkanélküliséget, míg nálunk, az Európai Unió számos országában a fiatalok csaknem negyven százaléka nem képes munkahelyet találni.
E mögött az húzódik meg, hogy Amerika rugalmas, s a recessziója idején nem engedte meg magának, hogy belesodródjon a megszorításokba.
Az, ami Európában történik, amit a németek diktálnak nem más, mint a válság tartósításának politikája. Németország és a hozzá csatlakozó Svédország, némely balti országok vagy Hollandia mérvadó vezetői nem értik meg, hogy azt a sikert, amit ők fel tudnak mutatni a saját megszorításokon, a belső leértékelésen, a bérek leszorításán alapuló politikájukkal, azt nyolc-tíz-tizenöt évvel ezelőtt érték el. Vagyis még normális világgazdasági körülmények között. De most nem normális időket élünk, nem egy-egy ország saját, külön bejáratú strukturális válságáról van szó, hanem egy hatalmas és különböző nemzetállamokat integráló gazdasági-politikai övezet, az egész Európai Unió, azon belül az egész eurózóna válságáról. Hét éve húzódik, semmi igazi jele a tartós kilábalás és fellendülés beindulásának, a belső hitelállományok nem csökkennek, a munkanélküliségi adatok cseppet sem javulnak. Most már látjuk, hogy ez a fajta politika tartósítja a válságot. Egyenesen neveli és népszerűsíti az Európai Uniót eltemetni óhajtó pártokat – Keleten és Nyugaton egyaránt.
Európában – határozottan ki lehet jelenteni – megbukott az austerity, s ha ez folytatódik, radikális formában fog előretörni az Európai Uniót szétbomlasztó nacionalizmus. Ezt a folyamatot a lehető leggyorsabban az állíthatja meg, ha Európában – ahogy Amerikában történt – expanzív költségvetési és jegybanki politikába kezdenek. Ha ez – például alkotmányos aggályok miatt – nem megy, akkor is azonnal hozzá kell látni a  kezelhetetlen köz- és magánadósság-állományok leírásához, az (európai) bankok feltőkésítéséhez, az új beruházások beindítását gátló EU-s és nemzeti-kormányzati akadályok lebontásához. Ezek által új munkahelyek jönnének létre. Továbbá adókat kell csökkenteni és olyan összeurópai gazdasági környezetet kell nagyon rövid időn belül kialakítani, amely átlátható, vállalkozásbarát, s Európát igazán versenyképessé tudja tenni a nagyvilágban.

 

Fotó: http://www.capital.de