Aranykor (avagy az infláció kora köszönt világunkra) – interjú a nyersanyagpiacok egyik nagy játékosával

Dimitri Speck a Staedel Hanseatic, a frankfurti és rigai székhelyű, nyersanyagpiacokra szakosodott befektető cég alapító ügyvezetője. E piacok működéséről, elemzéseinek eredményeiről több könyvet is írt, közülük a High Frequency Attack on Gold című munkája viszonylag széles közönségsikert hozott számára az Egyesült Államokban is. Az alapblog.hu-nak adott interjúban igyekszik egyértelműsíteni: a nemesfémek, különösen az arany ára – szerinte elkerülhetetlenül – folyamatosan rekordokat fog döntögetni a következő években. Egyebek között azért, mert véget ért egy korszak, a nagy jegybankok már nem engedhetik meg maguknak, hogy eladóként lépjenek fel, éppen ellenkezőleg, ők is inkább birtokolni akarják az aranyat. Ők tudják ugyanis legjobban, hogy az infláció kora köszönt világunkra.

Zentai Péter: A kilencszázkilencvenes évek végén Ön jelezte, hogy a világ eladósodottsági folyamatának vészes felgyorsulása következtében a következő tíz évben pénzügyi összeomlás fenyegeti a fejlett világot, ennek megakadályozása pedig – legjobb esetben –hosszas globális gazdasági stagnálás előidézésével lehetséges csupán.

Nos, tényleg stagnálni látszik a világgazdaság. Ezzel vajon biztosan elkerültük a katasztrófát?

Dimitri Speck: Egyelőre annyi állítható bizonyosan, hogy ötven év alatt a globális gazdasági teljesítményhez viszonyítottan megduplázódott a világ adósságállománya.

Ilyen ütemű és a világ egészére kiterjedően, egyszerre, nemzeti, vállalati, családi, egyéni szinten zajló eladósodás példátlan a történelemben. Ennek a globális, grandiózus buborékképződésnek – elméleti megközelítésben – nem lehetne más kifejlete, mint a teljes összeomlás.

A gyakorlatban azonban ez mégis elkerülhető – legalábbis erre utal Japán példája. A távol-keleti szigetország – mintegy megelőzve korát – a kilencszázkilencvenes években végigcsinálta mindazt, amit a fejlett országok többsége csak később: minden szinten teljesen eladósodott. Ámde tényszerűen mégiscsak megúszta a pénzügyi katasztrófát. Ennek az ára a japán gazdaság húsz éve tartó és még beláthatatlanul hosszú időbe nyúló stagnálása, ami –minden egyéb alternatívával számot vetve – a lehető legszerencsésebb kifejlet. Nagy és nyitott kérdés, hogy ugyanez vagy ennél sokkal rosszabb vár-e a nyugati országok túlnyomó többségére. A japán recept egyelőre bejönni látszik, köszönhetően az amerikai és az európai központi bank szándékolt és valóban megtett lépéseinek, a korlátlannak mondott kötvényvásárlásoknak és a korlátlan (amerikai) pénznyomtatásnak, illetőleg a hazám (Németország) kormánya által diktált megszorítási politikának.

Z. P.: Ön szerint ez a várható eredményeket tekintve ugyanoda torkollhat, mint ami a hetvenes években történt? Stagnálás és infláció együttese, amit akkor stagflációnak hívtak?

D. S.: A határidős és az azonnali nyersanyagpiacokon mindenesetre az inflációs várakozás az, ami szervesen beárazódik.

Magam is azok – ha úgy tetszik, befektetők, ha úgy tetszik, spekulánsok – közé tartozom, akik azt mondják, hogy a következő éveket az infláció fogja meghatározni.

Z. P.: De ha egyszer abból indulunk ki, hogy stagnálás vár a nyugati világra, úgy, ahogy Japán gazdaságára, akkor vajon mitől indulna be az infláció? Miért emelkednének a gazdasági teljesítményhez képest erőteljesebben az árak? A stagnálás azt jelenti, hogy visszaszorul, illetőleg szinten marad az ipar, az egész gazdaság teljesítménye. Következésképpen nincs erőteljes igény, kereslet nyersanyagok iránt, legfőképpen pedig vissza kell, hogy szoruljon a tömegfogyasztás.

D. S.: A roppant nagy és ledolgozhatatlan globális adósságállomány önmagában véve is inflációt gerjeszt. A zéró kamatpolitikán nem tudnak változtatni a nagy jegybankok, ugyanakkor nem tehetnek mást a helyzet katasztrófába sodródásának elkerülése végett, mint azt, hogy új pénzeket nyomtassanak. Eközben egyes óriási gazdaságokban, mindenekelőtt a kínaiban – miközben belülről kínosan duzzad az eladósodottsága – sok ezermilliárd dollár beszorult. Egyedül Kínában háromezer milliárd. Nos, Kína vezetőire és polgáraira egyaránt rátelepszik a félelem, hogy az ezermilliárdok vásárlóértéke nagyon gyorsan elporladhat, zsigereikben érzik: inflációs korszak köszönt a világra. Ennek megfelelően – ez ma már tetten érhető– előre menekülnek és egyre vadabbul inflációálló értékeket vásárolnak.

Z. P.: Külföldi államkötvényeket, vállalatokat?

D. S.: Sokkal kevésbé bíznak más államok kötvényeiben, valamivel jobban néhány óriási nyugati vállalatban, de leginkább a reáliákban: ásványkincsekben, energiahordozókban, fémekben, nemesfémekben, gabonában. A kínaiak, indiaiak, brazilok, oroszok, koreaiak nyersanyagpiaci aktivitása soha nem tapasztalt mértékben növekszik, a felhalmozott pénzeik egyre nagyobb hányadát akarják biztonságban tudni.

E tekintetben elveszíti már jelentőségét az a faktor, amit említett: tudniillik, ha a világgazdaság stagnál, akkor – elméletileg és az eddigi tapasztalatok szerint – nincs, nem lehet kereslet a nyersanyagok iránt, azok árának csökkennie kell.

Csakhogy ma a tény a következő: a világgazdaság aktuális és várható reális állapotához képest példátlanul nagy a kereslet a nyersanyagok, energiahordozók iránt. Mindemögött meghatározó módon az inflációs várakozások folyamatos erősödése húzódik meg.

Z. P.: Más szóval ez egy „mega-spekuláció”? Mégiscsak a spekulánsok, a határidős piacok főszereplői, a pénzügyi, nem pedig a reálisan a fizikai nyersanyagvásárlásokban érdekelt befektetők, az ipari irányítók azok, akik felhajtják az árakat?

D. S.: Ha ez így lenne, ha csupán mesterségesen fújódna fel valamiféle lufi a nyersanyagpiacokon, akkor ez a felértékelődési folyamat nem mutatkozna ennyire tartósnak, az már összeomlott volna. Egyébként pedig, ha valóban a spekuláció lenne az okozója az áremelkedéseknek, ha nem lennének fundamentális okok a háttérben, akkor – ezt persze félig viccesen mondom – a jegybankok simán beavatkozhatnának, óriási eladókként léphetnének fel a határidős piacon, ilyen módon két legyet is üthetnének egy csapásra: kilyukasztanák a lufit és kiirtanák az infláció gyökerét.

Mindez természetesen nem valószerű, mondhatni lehetetlenség. Mindenesetre az elmúlt évtizedekben is rengeteg példáját láthattuk, hogy a határidős piacokat elárasztották ugyan a spekulánsok, ám az árak cseppet sem változtak az adott termékek valós, fizikai értelemben vett, azonnali piacán. Ugyanakkor – mint éppenséggel jelenleg – a valós, az azonnali piacon jelentősen és tartósan drágul egy sor olyan termék, amelynek nincs is határidős piaca, amellyel lehetetlen spekulálni.

Kimondható, mert cáfolhatatlan: a nyersanyagpiaci árak emelkedése mögött valóságos, masszív kereslet húzódik meg, amelyet az infláció bekövetkeztének tudata és ezzel összefüggésben néhány óriási gazdasági szereplő, mindenekelőtt Kína egyre erősödő bevásárlása indokol. Az agráriumban pedig egyértelmű, hogy az ázsiai országok valós keresletének állandó és növekvő ütemű bővülése, illetőleg az időjárási szélsőségek sokasodása okozza az árrobbanást.

Mindez hosszú távú folyamat, amelyben öncélúnak tartott spekuláció még marginális szerepet sem képes játszani.

Erre bizonyíték, hogy – politikai nyomásra – egyre-másra hagyják el a spekulációs teret, a határidős piacokat komoly főszereplők, például egyes nagy bankok, az árak mégis folyamatosan emelkednek.

Z. P.: Viccesnek szánta ugyan megjegyzését arra vonatkozóan, hogy ha valóban csak spekuláció hajtaná fel az árakat, akkor a jegybankok a nyersanyagpiacokon is ugyanúgy beavatkozhatnának, mint a pénzpiacokon, de meg kell jegyeznem: ezt konkrétan csinálták, talán továbbra is csinálják az arany világpiacán…

D. S.: Igen, több hullámban, szisztematikusan és legfőképpen összehangoltan, szervezetten interveniáltak az elmúlt évtizedekben az aranyár mesterséges korlátok között tartása érdekében a nagy nyugati jegybankok.

Csakhogy bekövetkezett az óriási fordulat: a szokásos gyakorlatnak véget vetett a zéró kamat állandósulása, továbbá az Egyesült Államok és Nyugat-Európa illetőleg Japán direkt inflációt gerjesztő monetáris politikája. A központi bankok nincsenek – valószínűleg hosszú-hosszú ideig – nem is lesznek abban a helyzetben, hogy a jövőben az arany felértékelődésének útjába álljanak. Nekik is, a kormányoknak is – ezúttal szó szerint – aranyfedezetre van szükségük korunkban. Nem fognak tehát eladóként fellépni. Az arany és az ezüst árát mostantól a piac tisztábban fogja alakítani, mint bármikor az utóbbi évtizedekben.

Z. P.: Konkrétan mit vár a következő hónapokban az aranytól és általában a nyersanyagoktól?

D. S.: A nyersanyagpiacokon a következő hetekben, egy-két hónapban korrekciót, lefelé menetelést. Természetesen ideiglenesen, mert az fő tendencia továbbra is a drágulási folyamat marad.

Az arany esetében ez a lefelé korrekció halványabbnak és rövidebb életűnek ígérkezik, India, Kína és több ázsiai ország nagy befektetője a legkisebb korrekciót érzékelvén, azonnal vásárol és hajtja megint felfelé az árakat.

Nagy valószínűséggel hat hónapon belül áttöri a kétezer dolláros szintet az unciánkénti ár. Azt követően – technikai alapon mondom – tartósan kialakulhat egy olyan állapot, amelynek már csak a fenékszintje lesz a kétezer dollár.