Deutsche-bank-Thomas-Mayer-vagott
ápr.
16
2013

Atombomba Japánból?

A kisebb európai nemzetgazdaságoknak vissza kell térniük a klasszikus ipari termeléshez, megpróbálva versenyképes árukat előállítani. Ha erre képtelenek, akkor Lettország útját kell választaniuk, más szóval gazdaságaikat totálisan le kell értékelniük. Ezt állítja a Deutsche Bank exvezér közgazdásza. Thomas Mayer, aki továbbra is közvetlen tanácsadója a legnagyobb német bank irányítóinak, miközben a frankfurti Goethe Egyetem gazdaságkutatójaként az egyik legnagyobb tekintélynek örvendő német elemző, azt is közli az alapblog.hu-val, hogy Japán miatt drámai átrendeződések mennek végbe a piacokon. Az interjúban jelzi, hogy a japánok vélhetőleg nem tudnak majd megálljt parancsolni a jen mesterségesen beindított árfolyamesésének.

Ennek következményeként más vezető országok jegybankjai és az EKB vezetői is kénytelenek lesznek újabb, nagy mennyiségű pénzzel elárasztani saját gazdaságaikat, egyébként pedig a japán jengyengülés miatt leállhat más ázsiai országok, akár Kína gazdasági növekedése is. Eddig ezek a nemzetgazdaságok jelentették a fő stabilizáló tényezőt a világgazdaság számára.

Zentai Péter: A végén nem Európa, nem is az Egyesült Államok vagy Kína, hanem Japán problémái és azok kezelése forgatja fel a világpiacokat?

Thomas Mayer: Óriási injekciót nyomott be a pénz- és tőkepiacokba a Bank of Japan, a japán központi bank. Annyit már bizonyosan látni, hogy a most bepumpált pénzek nem egyszerűen a jent értékelik le, hanem alapvetően át árazzák a globális piacokat. A valutapiacokat éppannyira, mint a jenért megvásárlandó eszközöket: államkötvényeket, részvényeket, ingatlanokat világszerte.Amit most a japánok csinálnak, az sokaknak fog fájni: a gigantikusnak tekinthető japán pénzinjekció még inkább felnyomja az amerikai, a német, a holland, esetleg a francia államkötvények árát, a dél-európai kötvények hozamaiviszont megint emelkedni fognak, , hiszen a japánok a kelleténél is jobban félnek Spanyolország, Portugália, Olaszország problémáitól.Ezzel azt akarom mondani, hogy a japán akció nyomán súlyosbodnak az euróövezeten belüli disszonanciák.

A jen hallatlan mértékben erősödött az elmúlt 10 évben és ez szintén okozott nagynak mondott problémákat, de túléltük ezeket. Most az ellenkezője megy végbe. Biztos ezt is túléljük… Mit gondol, meddig erősödhet az euró és a dollár a jennel szemben, s ez vajon befolyásolja-e az euró és a dollár egymással szembeni viszonyát?

Egyelőre a japánok csak és kizárólag saját érdekeiket tartják szem előtt. És meg kell mondani: egyelőre boldogsággal tölti el őket, hogy szándékaiknak megfelelően a defláció legyőzésére indított „háborújuk” jól indult, a jen gyengül, ennek nyomán a kül- és belföldi befektetők szárnyalásba hozták a majdnem húsz éven át csak eséseket vagy stagnálásokat produkáló tőzsdéjüket. A japán export robusztus erősödésnek indult, az ország versenyképessége hirtelen javulni látszik, inflációnak továbbra sincs semmi jele.A bajok akkor törnek ki, ha a japánok nem lesznek képesek kordában tartani a jen árfolyamzuhanását, miáltal negatív sokk érheti a pénz- és tőkepiacokat, először az ázsiaiakat. Nem csekély eséllyel előáll ugyanis az a helyzet, hogy a jen megállíthatatlannak tetsző gyengülése erőteljesen felértékeli az amerikai dollárhoz kötött exportorientált ázsiai nemzetgazdaságok pénzeit, mindenekelőtt a kínai jüant. Ázsia más részein, így Kínában is, a helyi pénz erős felértékelődése radikálisan visszafoghatja az exportot, a kieső bevétel miatt a fogyasztás csökken, s a végén ezek az ázsiai gazdaságok hirtelen leállhatnak, holott eddig a világgazdaság legfontosabb maradék stabilizáló tényezője éppen az ő dinamikus növekedésük volt. Ha ez bekövetkezik, akkor dugába dől a japánok által felépített egész koncepció, hiszen az ázsiai gazdasági leállás – megfejelve az európai és amerikai lassulással – megfosztja értelmétől a japán jen leértékelését: a japánoknak nem lesz hova exportálniuk. Szóval a japán jen összeomlásának mindenkire nézve egészen drámai következményei lehetnek.

A másik negatív hatás a következő: a jen összeomlása beindítja Japánban az igazi inflációt. Ettől a pillanattól kezdve elindul a menekülés a jenből más eszközökbe, főként más devizákba. Ez utóbbiak egyre erőteljesebben fognak felértékelődni. Mivel az érintett jegybankok és kormányok ezt életveszélyesnek fogják nyilvánítani, a FED, az EKB és minden más nagyobb jegybank kényszerpályára kerül: ők is utánozni kényszerülnek a japánokat, újabb, esetleg minden korábbinál erőteljesebb fordulója indul be a monetáris könnyítéseknek: az új pénzek nyomtatásának, a kötvényvásárlásoknak.

Ezáltal viszont az infláció világméretű kirobbanását idézhetik elő.

Mindenesetre az, amit most a japánok csinálnak, mesterségesen túlárazott (állam)kötvénypiacokat fog produkálni a gazdaságilag élenjáró országokban, ugyancsak mesterségesen felerősíti egyes devizák, illetőleg a részvények és az ingatlanok árát. Komoly, kezelhetetlen árbuborék fújódik fel, ami ellen a jegybankoknak az alapkamatok emelésével kellene válaszolniuk. Csakhogy ezt nem merik majd megtenni, mert félnek, hogy ettől összeomlanak a tőzsdék, a tőke- és árupiacok.

Valójában azonban nincs is inflációs veszély, hiszen deflációs a környezet, túltermelés van a világban.

Csak Japánban van defláció, másutt sehol sincs. Túltermelési válságról pedig végképp nem beszélhetünk.

Európában mindenütt csökken a fizetőképes kereslet, túlkínálat van minden téren?

Mert rosszul csinálják a dolgokat: az egyes nemzetgazdaságok nem általában termelnek túl sokat, nem általában kihasználatlanok a kapacitások, hanem rossz a termelés összetétele. Nincs túlkínálat. Hanem rossz a kínálat összetétele. A ház- és irodaépítésre illetve a pénzügyi szektorra épül minden évek óta, mindezek viszont már egyre kevesebb munkahelyet tudnak nyújtani, egyre kevesebb pénzzel fizetik meg a maradék dolgozóikat. Ezért csökken a fogyasztás.

Nem lehet mindenki német, nem tud mindenki gépeket termelni, ha meg mindenki ezt csinálná, akkor meg abból lenne a baj.

Akkor is le kell építeni egy jelentős részét annak, ami a nagy pénzügyi-gazdasági válságot okozta: az ingatlanfejlesztésekhez kapcsolódó túltermelést és az azokhoz közvetve-közvetlenül kapcsolódó pénzügyi szolgáltatásokat. Vissza kell térni a klasszikus ipari termeléshez.

Hogyan gondolja ezt? Ázsiában, Latin-Amerikában, hamarosan Afrikában jóval olcsóbban megtermelnek minden úgynevezett klasszikus javat, eközben folyamatosan automatizálódnak a termelési folyamatok. Minden egyes technológiai ágazatban megállás nélkül megy a fejlesztés, napról napra csökken az élőmunka-szükséglet. Elképzelni sem tudok olyan globális ipari termelési reneszánszt, amely képes felszívni a szolgáltatásokból kirúgott emberek tíz-vagy százmillióit.

Akkor sincs más út. Minden nemzetgazdaságnak vagy cégnek meg kell találnia a maga számára legmegfelelőbb kitörési pontokat. Az Apple-nek például magas árak mellett sincsenek értékesítési gondjai, mert olyanok gyártására állt át (iPhone, iPad), amelyekre van reális kereslet. Vagy például Finnország a kilencvenes évek elejére mélységes válságba zuhant, mert összeomlott a szovjet piac, amelyre az egész finn gazdaság évtizedeken át épült. Senki nem segített a finneknek kívülről. Ők maguk találták ki, hogy minden maradék erejüket összeszedve ráálljanak az élvonalbeli technológiákra és azok gyakorlatba ültetésére. Így született meg minden idők egyik legsikeresebb gazdasági, üzleti sztorija, a Nokia.

Finnországgal azonos cipőben akkoriban legfeljebb egy-két európai ország járt. Ma viszont a legtöbb európai ország egyszerre és ugyanazzal a válsággal küszködik. Nagy részük számára legfeljebb a kicsike Lettország útja járható: a lettek egész nemzetgazdaságukat leértékelték. Harminc százalékkal csökkentették a béreket, meg minden mást, kreáltak egy nagy deflációt. Mára pedig kétségtelenül kezdenek versenyképessé válni. Hallatlan munkanélküliség és a lett polgárok tömeges exodusa volt azonban ennek az ára. Kész csoda, hogy megúszták társadalmi robbanás nélkül. A nagyobb országok aligha úsznák meg ezt békében.

Márpedig nincs nagy választék a lehetőségek között. Az eladósodott kisembernek sem lehet más útja a túléléshez : vagy átképezi magát és kitalál valami egészen újat magának és azt próbálja eladni, ha ez nem megy, akkor eladogatja maradék vagyontárgyait azon az áron, amelyen megveszik és közben takarékoskodik, folyamatosan csökkenti kiadásait.

Ez azért nagy nemzetgazdaságok viszonylatában mégis csak más. A bajban lévő országokból áradnak az emberek, köztük a legjobban képzettek is, Németországba, Hollandiába, Skandináviába.

Valójában ez így nem igaz. Óriási publicitást kap ugyan ez a folyamat, de ha megnézzük a számokat, akkor rájövünk, hogy az Európán belüli munkaerő-vándorlás – Délről Északra, Keletről Nyugatra – egyáltalán nem drámai mértékű, abszolút kezelhető minden oldalról. Ugyanolyan folyamatról van szó, mint amilyen mindig is létezett az elmúlt évtizedekben. És van egy jó hírem: mindeközben szépen fejlődik a világ másik fele! Ázsia, Latin-Amerika egyre nagyobb hányadát adja a világ össztermelésének, Kína a világ második legerősebb gazdasága. Náluk nincs válság.Ez a strukturális krízis tulajdonképpen csak Európát sújtja. Eddig a kínaiak exportáltak Európa és általában a legfejlettebb országok irányába, most pedig fordult a kocka: a kínai polgárok módosabbak, gazdagabbak lettek, vaskos a vásárlóerejük. Európának kell tehát ügyesen Kínába, a kínai piacra termelni. Van, akinek ez sikerül, van, akinek nem. Mondok egy példát: míg az Audi hosszú éveken át szisztematikusan, áldozatokat felvállalva felkészült a kínaiak gazdagodásából származó piaci nyitásra és ennek gyümölcseit most kezdte élvezni, addig konkurense, a Daimler elszalasztotta a kínálkozó lehetőséget, és már nem tud rendesen labdába rúgni Ázsiában. A Volkswagen–Audi piaci értéke ezért emelkedett erősen az utóbbi években, a Daimleré pedig alapvetően a „lazsálás” miatt csökkent.