Az acélember

A szabad világ vasmarkú vezetője, aki meglepő lelkesedéssel Twitter üzenetekben éli ki haragját az általa kreált világ ellen, ismét sikeresen felkavarta a politikai állóvizet. Trump a hónap elején védővámokat vezetett be, amelyek az alumínium és acél importját terhelték. Brazília és az Európai Unió már kész lépéseket jelentettek be, míg Oroszország külpolitikai álláspontja szerint ők még csak mérlegelik a megfelelő válaszlépést. Kína és Kanada szintén nemtetszésének adott hangot az amerikai elnök terveit illetően. A politikai szóbárbajban igen csak érdekes az Unió álláspontja, miután az amerikai ipari fém importjának fő forrásai mind Európán kívüli gazdaságok.

Félreértelmezett probléma

Trump álláspontja nem először bizonyul alaptalannak. Az elnök, aki előszeretettel mossa össze a vélemény és a tudás fogalmát, elnöki kampányától kezdve kreált problémákkal próbálta maga mellé állítani a közvéleményt. Környezetvédelmi, külgazdasági és szociális kérdésekben, mint amilyen például a bevándorlás, már többször valóság nélküli állításokat hangoztatott. Bármennyire is szeretné a kínai propaganda számlájára írni, az éghajlatváltozás valós probléma. Az autóipari kereskedelmi deficit Németországgal nem devizamanipuláció eredménye. Az ipari állások elsősorban nem a külföldre telepített termeléstől vannak veszélyben. Az illegális bevándorlók döntő része repülőgépen érkezik, akiket egy fal nem fog megállítani. Valamint a norvégok nagy része nagyon jól elvan Norvégiában.

Az elnök védővámokhoz való hozzáállása hasonló, félinformációkon és személyes véleményen alapuló nézetet sejtet. A valós probléma a növekvő globális verseny és az amerikai ipar lemaradásában rejlik. Amennyiben egy gazdaság képes többet olcsóbban előállítani, úgy a gazdasági terjeszkedés egy természetes folyamat állomása.

Az 1990-es évek során bekövetkezett politikai változások felborították a korábbi gazdasági egyensúlyt. A keleti-blokk felbomlása, Brazília demokratizálódása, valamint Kína nyitása a világ felé közel egymilliárdnyi friss munkaerőt emelt be a világpiaci körforgásba. Az olcsó munkaerő elkezdte felszívni a nyugati tőkét. A korábbi, főleg szocialista rendszerek, amelyek csupán adósságépítéssel tudták fenntartani magukat, nehezebben tudtak kölcsönökhöz jutni, felgyorsult az adósságspirál. A hitelek leépítése további nyomást gyakorolt a fejlődő piaci reálbérekre, még vonzóbbá téve az ottani olcsó munkaerőt. Az évtized második felében következett az ázsiai pénzügyi válság, amely újfent felkavarta az akkorra már nem is állóvizet.

A távol-keleti országok korábban import-támogatással, kötött devizarendszerekkel, valamint esetenként részleges tőkepiaci korlátozásokkal próbálták támogatni saját induló iparágaikat. A rendszer által teremtett külgazdasági egyenlőtlenségek miatt a helyzet fenntarthatatlanná vált. Új stratégiára volt szükség. A politikai vezetők jobbnak látták átállni egy keynes-i gazdasági modellre, mondván, hogy termelésünk már van, az igazi szűkös erőforrás a kereslet. Deviza-leértékeléseken, valamint a tőkepiacok teljes kinyitásán keresztül sikerült külföldi tőkét bevonni, valamint ennek megfelelően az exportot is ösztönözni.

De miért is mentünk ennyire vissza az időben? Az amerikai ipar a huszadik század második felében versenytárs nélkül állt. Európa sokáig a háború okozta károk rendezésén és az újraépítésen dolgozott, melyhez nem mellesleg amerikai ipari termékekre volt szüksége. A nehéziparorientált keleti-blokk javarészt izolálta magát a kapitalista világtól. A fejlődő országok az importárak leszállításával voltak elfoglalva, növelve ezzel a hazai vásárlóerőt, valamint olcsóbbá téve a termeléshez szükséges importjavakat. Ideális környezet. A fent bemutatott, egy rövid évtized alatt végbemenő változások (habár a változások gyökere korábbra datálódik vissza) az összes korábban tapasztalt hátszelet gazdasági szembeszéllé változtatták.

Mind az amerikai politika, mind a magánszektor észlelte ezt a változást. Amennyiben a szektorátlagokat nézzük, láthatjuk, hogy a 21. század fordulóján a termelékenység és termelés együttes mozgása megszakad, és az ipar egy kevésbé munkaerő-intenzív pályára áll át. A politikai válasz ismerős lehet: védővámok bevezetése 2002 márciusában. Az egyetlen gond, hogy az intézkedés, nem meglepő módon, nem tudta visszafordítani a globális trendet, sőt egyes számítások szerint több kárt okozott, mint hasznot.

Ipari termelés az Egyesült Államokban

Forrás: Fed

A realitások világa

A valóság azonban több ponton is eltér az elnök elképzeléseitől. Először is ott van a kereskedelmi deficit kérdésköre. Ahogy már korábban is írtam, az egyenlőtlenségek igenis léteznek. Ugyanakkor izolációs politikával aligha oldható meg a kérdéskör. Védővámok bevezetésével ideiglenesen ugyan drágábbá lehet tenni az importtermékeket. Ezzel a lépéssel ugyanakkor csökkentjük a dollár kínálatát a világpiacon, valamint a kereskedelmi partner devizája iránti keresletet is. A végeredmény egy új egyensúly, erősebb dollárral párosítva. Az erős deviza ugyanakkor kedvezőtlen a többi exportszektorra nézve, valamint a vámmal nem sújtott termékeket még olcsóbbá teszi. Összességében a fémek piacán betömött rés a gazdaság más résein ütné fel a fejét.

Másodjára, a fenti gondolatmenetet részben tovább fűzve, kereskedelmi háború indítása az amerikai export versenyképességét tovább rombolhatja, egész egyszerűen a partnerek hasonló vámpolitikája révén. Trump megfeledkezik a gazdaság komparatív előnyökre épülő természetéről. Az Egyesült Államok több országgal is kereskedelmi többletben van, illetve vannak egész iparágak, amelyek versenyképesebbek globális társaiknál. Az amnézia minden jelét ugyanakkor mégsem mutatja a kormányzat, az észak-amerikai társulásban lévő Mexikó illetve Kanada már kivételben részesült, illetve a „fair-kereskedelmet” folytató Ausztráliának is meg lett kegyelmezve.

Harmadjára, a közgazdaságban sokszor elfelejtett faktor a vásárlói többlet. Míg az eladóknál profit formájában egy könnyen mérhető, a vevő oldalán lévő fizetési hajlandóság és piaci ár közötti különbség rejtve marad. Az importált olcsó ipari fémeknek két általános felhasználása képzelhető el: vagy feldolgozás után exportálásra kerülnek termék vagy félkész termék formájában, avagy az amerikai fogyasztó kapja meg olcsóbban a kül- és beltéri háztartási gépektől elkezdve az autókon át a tartós fogyasztási cikkeket. Bármelyik felhasználási formáról is legyen szó, a végfelhasználó fogyasztói haszna csökken, amennyiben az eladó kénytelen árakat emelni a drágább alapanyagok miatt.

Többet, olcsóbban

Forrás: Fed

Végezetül térjünk ki a mikroökonómiai oldalra is. Az olcsóbb külföldi fémek megadóztatásával a hazai feldolgozóknak magasabb beszerzési költséggel kell szembenézniük. Amennyiben képesek áthárítani ezt a vásárlóra, úgy az eladott mennyiség okán, ellenkező esetben a magasabb költségek miatt csökkenhet nyereségességük. A hazai termelők közül épp a speciális alkatrészeket gyártó, high-technek számító vállalatok húzhatják a rövidebbet. A több beruházással és ezáltal magasabb költségbázissal járó specializált gyártás profitjai gyorsan erodálódhatnak, amennyiben kiszorul az olcsó fém alapanyag az amerikai piacról. A szektoron belül épp azok a szereplők bűnhődhetnek, akik a gazdaság jövőjét jelentik. Ezalatt az alacsony hozzáadott értékkel rendelkező termelők, akiknek egy fejlett gazdaságban nem sok keresnivalójuk van, képesek lépést tartani és túlélni a magasabb árakat.

A helyzet nem rózsás. Az „Amerika elsőként” szlogennel kampányoló elnök valószínűleg nem hatható meg olyan érvekkel, mint hogy a vámok miatt erősödő dollár nyomást gyakorol a világgazdasági növekedésre. Avagy hogy az elzárkózás maga a fejlődés és specializálódás ellensége. A magasabb hazai fogyasztói árak, kiszorított high-tech termelők, valamint erősebb dollár hatása az export tevékenységre meggyőző érvek. Amennyiben a „liberális propagandának” nem hisz az elnök, úgy elegendő a kevésbé sem liberális Oroszország véleményét kikérni mi történik, amikor csak drágább belföldi termékek érhetők el.