okt.
13
2011

Az adósságleépítés, a megszorítások sikeréhez először az államnak kell visszafognia magát – interjú a lett pénzügyminiszterrel

Lettország pénzügyminisztere szerint a választók visszaigazolták a kormánya által végbevitt roppant áldozatokat követelő, megszorító gazdaságpolitika sikerét. A lett példa másolására biztatja a hasonló problémákkal, eladósodottsággal, versenyhelyzetromlással küszködő országok kormányait, de óva int mindenkit attól, hogy mindezt az állam szerepének erősítésével próbálja elérni. Andris Vilks az alapblog.hu-nak adott exkluzív interjúban úgy fogalmaz, hogy az állam hatalmának kiterjesztése végeredményben megöli az adósság leépítéséért folytatott harcot. Az ellen is szót emel, hogy ezekben az országokban a bűnbakok céltalan keresésével tékozolják el az energiát és további társadalmi konfliktusok kialakulását kockáztatják. Görögországnak a lett pénzügyminiszter szerint ugyanolyan, a gazdaságot átmenetileg romboló programot kellett volna megvalósítania, mint hazájának, mert ha ez megtörtént volna, nem súlyosbodott volna ennyire drámaian az euró körüli válság.
Andris Vilks, az előrehozott választások után is hatalmon maradt lett kormány pénzügyminisztere bizonyítottnak látja, hogy megérte az európai történelemben szinte egyedülálló kísérlet hazájában az államháztartás rendbehozatalára, a külső és belső adósság radikális leépítésére.

Zentai Péter: Olvastam egy amerikai tanulmányt arról, hogy önök totálisan eladták magukat az IMF-nek, gyakorlatilag a Valutaalap az úr Lettországban. Önt amolyan bábként minősítik. Mit szól ehhez?

Adris Vilks: Erről nálunk is bőségesen beszámolt a sajtó. Ám a nép, a lett emberek nagy része – lettek, oroszok egyaránt – mégis visszaszavazott bennünket a hatalomba. Vajon miért?

Z. P.: Vajon miért? Ez érdekel a legjobban. Hiszen egyetlen európai ország lakói sem szenvedtek annyit a megszorításoktól, mint amennyit a lettországiak. Két év leforgása alatt 30 százalékkal esett a gazdaság, az életszínvonal még nagyobb mértékben. Szóval, talán az egész világon nincs még egy kormány, amely annyi áldozatvállalásra kényszerítette volna a népet, mint az öné. Ezek után mi történik? A nép még nagyobb bizalmat szavaz maguknak, mint néhány évvel ezelőtt, még a megszorítások életbeléptetése előtt…

A.V. : Nagy szavakkal élve: az általam is fémjelzett koalíció pártjainak vezetőivel együttesen kiálltunk a nép elé és elmondtuk nekik részletesen, mire készülünk, mire kell felkészülniük. Ez volt az alapja mindennek. Ezt megelőzően azonban teljes körűen feltártuk a valós helyzetet, amire példátlan társadalmi vita vette kezdetét. Ebben részt vett a munkaadó, munkavállaló, sajtó illetve a gazdasági szakértők sora: belföldiek, külföldiek egyaránt, természetesen minden egyes párt. Ráadásul nálunk a helyzetet még bonyolította a rengeteg súlyos történelmi örökség, az évtizedeken át tartó szovjet megszállás feldolgozása és megannyi hiányossága, a bizalmatlanság a lett többség és a jelentős számú orosz kisebbség között, a vélt és valós orosz kormányzati beavatkozás a belügyeinkbe.
Utólag mást mégsem tudok mondani, mint hogy alapjaiban beigazolódott, hogy ha egy ilyen kis, ráadásul történelmi okokból is hallatlan kisebbségi érzésekkel telített európai országban példa nélkül álló gazdasági kísérletet kell beindítani, akkor ahhoz a legszélesebb társadalmi támogatottságot kell elérni. Mi ezt előre így gondoltuk ki, viszont – talán elárulhatom – csöppet sem voltunk biztosak a dolgunkban.

Z. P.:
Engem nagyon meglepnek az országáról érkező pozitív hírek, mind a politikaiak, mind a gazdaságiak, pénzügyiek. Szinte hihetetlen mindez. Van-e a sikernek (ha mindez igaz) egyéb titka?

A. V.: Nálunk sokkal súlyosabb helyzet alakult ki, mint Magyarországon. Az egy főre jutó adósság tekintetében – sajnos – tulajdonképpen szinte világbajnokok lettünk, Európa-bajnokok mindenképpen. Lettországban szerintem a média tette az egyik legnagyobb szolgálatot azért, hogy nagyobb társadalmi megrázkódtatások, netán népfelkelések nélkül – lassan bizonyíthatóan – viszonylagos sikerrel menjen végbe a nemzetgazdaságunk szanálása. Soha korábban nem jelent meg annyi szakszerű és érthető cikk, dokumentumfilm stb., a válság megértetése érdekében, soha korábban nem követhette ennyire közelről a hatalom működését a közvélemény. A média nem kímélt, és nem kímél továbbra sem bennünket, figyeli minden lépésünket, kordában tartja a politikai elitet és kritikai magatartásával az emberek indulatait.

A hitelünket továbbá megalapozta az is, hogy az összes miniszter, maga a miniszterelnök, az államfő, minden parlamenti képviselő lemondott javadalmainak túlnyomó részéről. Nagy részünk lemondott a hivatali kocsiról is. Ma körülbelül negyven százalékkal keresek kevesebbet, mint néhány évvel ezelőtt. Az állami kiadások drámai csökkentését ezek a látványos, példamutató lépések alapozták meg. Az államapparátus radikális leépítése, mely folyamat javában tart még, sokkal nehezebb dió volt persze. A hivatalnok réteg fele veszíti el állását ebben a folyamatban. A maradók jövedelme harminc-negyven százalékkal csökken. Gyorsan és biztosan átállunk az elektronikus úton történő országirányításra, ahogy ezt az északi szomszédunknál, Észtországban is csinálják.

Z. P.: Látom, hogy a Facebookon és a polgároknak írt e-mailekben tette közzé e hét elején, hogy felfelé korrigálta a minisztériuma az idei gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzését: 3,3 százalékról 4,5 százalékra. Ezzel aztán tényleg Európa-bajnokok lesznek!

A. V.: Valószínűleg, ám a jövő évre vonatkozó prognózisunkat kénytelenek leszünk – szerintem – lefelé korrigálni. Jómagam legfeljebb már csak 3 százalékra számítok a néhány hónappal ezelőtt feltételezett 5 százalék helyett. Úgy vélem, hogy Európa 60 százalékos valószínűséggel recesszióba fog zuhanni, az idei magas gazdasági növekedésünket hajtó exportunk üteme alább fog hagyni. Szerencsére a fő exportpiacunkon, Skandináviában kisebb problémák várhatóak, mint az Európai Unió átlagában. Mindent egybevetve azonban úgy látom, hogy Lettország túl van azon, ami az Európai Unió kisebb és újonnan csatlakozott tagországaira, illetőleg Görögországra vár.
Utólagosan kijelenthetem (mert látom az eredményeket), hogy Görögországban azzal követték el a legnagyobb hibát, hogy másfél éven át húzták az időt, ahelyett, hogy azonnal belefogtak volna a legradikálisabb reformokba, megkezdték volna a gazdaság drámai belső leértékelését (internal devaluation). Ez az, amit mi mostanáig csináltunk.

Z. P.: És ez az, amit az IMF elvárt maguktól. Ő diktált, nem igaz?

A. V.: Nem. Az IMF szemlélete megegyezett a mienkével, mert mindketten a hatékonyság, a versenyképesség növelése révén akarjuk helyreállítani Lettország gazdaságát. A tervezettnél előbb fizetjük vissza a Valutaalappal szembeni hiteleinket, az IMF pedig éppen a hét elején jelentette be, hogy szerintük az államháztartási hiányunk még alacsonyabb lesz (a GDP-hez viszonyítottan 4 százalék körüli), mint azt mi magunk – a Valutaalappal együtt – feltételeztünk. A jövő évre ez a hiány mindkét oldal szerint le fog csúszni 2,5 százalékosra.
Visszatérve az eredeti felvetéséhez, a lettországi közvélemény szemében egyáltalán nem számít valamiféle diktátornak az IMF. Annak itteni kommunikációjából csak az derül ki, hogy éberen figyeli, hogy a megszorítások átláthatóak, kiszámíthatóak legyenek, és ne járuljanak hozzá fölösleges társadalmi konfliktusok kialakulásához.
Stratégiai, pénzügyi, gazdasági célunk (tudniillik az euró záros határidőn belül történő bevezetésének) megvalósításához meghatározó jelentőséggel bír az IMF-fel való együttműködésünk. Még egyszer: a lettországi társadalom ezt elfogadja, egyébként nem választottak volna újra bennünket.

Z. P.: Belső leértékelődés. Ez a bizonyos internal devaluation a Lettország kapcsán világszerte leggyakrabban ismételt szakzsargon…

A. V.: Nemzeti valutánkat az euróhoz kötöttük. Nem kifelé, hanem befelé értékeltünk le – és nem is elsősorban a fizetőeszközről, hanem az egész gazdaság teljesítményéről van szó. A legborzasztóbb „eredmény” a csaknem húsz százalékos munkanélküliség volt! A fogyasztás mintegy 30 százalékos visszaesése, cégek garmadájának csődje…

Z. P.: És az utóbbi húsz év európai történelmének legnagyobb exodusa: úgy tudom, hogy a lakosság elképesztően nagy hányada elhagyta az országot. Önök szabályosan a nemzethalállal játszottak!

A. V.: Ez azért erős túlzás. De tény, hogy a munkaképes lakosság 16 százaléka elhagyta hazáját, főként Skandináviában, Nagy Britanniában talált magának megélhetést. De éppen ezen a téren történt meg az elmúlt hónapokban a leglényegesebb fordulat. A külföldre távozottak mintegy 5 százaléka már visszatért. A másik, egészen friss adat, amely igazolja, hogy a sokkterápia, a rendkívüli áldozatok meghozhatják gyümölcseiket – természetesen a rendkívül negatívból erősen pozitívba átcsapott gazdasági növekedési ütem mellett – az az, hogy beindult, mégpedig meglepően erőteljesen, az ingatlanpiac. Sehol Európában – viszonylagosan – nem vett fel nép annyi lakáshitelt, általában áruhitelt, mint a mi országunkban. És sehol nem dőlt be ez az egész olyan rémségesen, mint nálunk. Most azonban az adásvételek szaporodásával párhuzamosan fél-háromnegyed év leforgása alatt mintegy 10-15-20 százalékos ingatlanár-emelkedésnek vagyunk tanúi. Az, hogy az élénkülést külföldi befektetők, sőt skandináv kisemberek generálják, alapvető bizonyíték az ország iránti bizalom helyreállásának. Gondolja meg, 2008-2009 körül nemcsak a hazaiak menekültek tömegesen, hanem a külföldiek is. Most mindannyian kezdenek visszaszivárogni – lassan ugyan, de biztosan.
A munkanélküliek aránya – természetesen ebben szerepe van az elvándorlásnak is – csaknem 20 százalékosról 11 százalékosra esett vissza.

Z. P.: A nép főként skandináv, elsősorban svéd bankok felé adósodott el, ugyebár. Gondolom, önöknél is őket okolják a válságért. Mennyire erős a népharag velük szemben? Mennyire ment ennek elébe a kormánya: miként büntetik a külföldi bankokat?

A.V.: Tévedésben van. Azzal inkább veszítenénk ebben az országban a népszerűségünkből, ha büntetnénk a bankokat, ugyanis a pénzvilágunkban meghatározó szerepet játszó skandináv bankok szerepét a lakosság alapjában véve pozitívan ítéli meg. A válságkezelésben ugyanis a bankok élen jártak, segítették Lettország gondjainak megoldását. Önmaguk mondtak le nyereségekről, vállaltak fel veszteségeket, mindenféle kormányzati nyomás nélkül. Mi, a kormány, visszafogtuk magunkat e téren, hagytuk, hadd működjön a piac, súlyos hiba lett volna a konstruktív szerepet játszani kezdő bankokat megbüntetni, válságadókkal sújtani. Tudtuk persze előre, hogy a bankoknak nem fűződik érdeke a lakosság totális elszegényedéséhez, éppen ellenkezőleg az az érdekük, hogy segítsék az eladósodott ügyfelek – gyakorlatilag Lettország egész lakosságának – talpon maradását. Egyoldalúan könnyítettek a családok, polgárok terhein, méltányos átütemezési szerződéseket kötöttek velük. Nem voltak kilakoltatások, megszégyenítő kényszerárverések, nem jutott be a gépezetbe lakásmaffia. Sőt, azáltal is erősödött az áldozathozatalon alapuló informális társadalmi megállapodás hitele, hogy a liberalizálódó környezet gyengítette a korrupciót, gyengítette ezzel a maffia típusú szerveződések mozgásterét.
A gazdasági leépülés, a belső leértékelődés, az egész lesüllyedési folyamat legaljáról beinduló növekedés, megújulás a versenyképesség rendkívüli felerősödésével jár együtt. Ez az egész csak piaci alapon tud végbemenni.
Egy olyan gazdaságról beszélünk a mi esetünkben, ahol a GDP 50-55 százaléka az exportból származik évtizedek óta. Nos, a két éven át tartó drámai sorvadást az utóbbi 12 hónapban az export tevékenység 14,5 százalékos megugrása követte. Vadonatúj technológiák alapján ténykedő cégek jöttek létre, a szolgáltatásra alapozott exportot kezdi felváltani a technológiai fejlesztésekre és ipari tevékenységre bazírozó kivitel.

Z. P.: Államosítás, centralizálás ilyen szituációban nem lenne hatékonyabb út?

A.V.: A modell eddigi sikere azt a feltevésünket igazolja, hogy az államosítás, a centralizálás akadályozta volna az eredményességet. Egy ilyen kísérlet biztos halálát okozza az állam, hiszen az –így vagy úgy, de –  inkább a bürokrácia növelésében érdekelt, és természetesen hozza magával a korrupciót. A privatizációk folytatását tervezzük, igaz – és ez nem nyeri el az IMF tetszését – egyelőre kivárunk az Air Baltic légitársaság magánosításával. A felsőoktatásban, az egészségügyben az állam szerepe abban mutatkozott meg, hogy felére kellett csökkentenünk a kórházak számát, de ez az ellátásban nem okozott problémát, sőt javulni látszik annak színvonala. És bizony egyetemeket, főiskolákat zártunk be. Mindez természetesen rengeteg munkahely elvesztését jelentette, tudomásul kellett venni, hogy orvosok, nővérek tízezrei távoztak az országból. Ez volt a természetes reakciójuk, vonzotta őket, hogy hatszor annyit keresnek Finnországban vagy Angliában, mint nálunk – feltéve, hogy egyáltalán van munkahelyük idehaza.
A lényeg, hogy ha tovább várunk, ha elodázzuk a kiadáscsökkentést, ha nem emelünk adókat, ha nem hagyjuk az egész gazdaság időleges belső lemorzsolódást, szinte bizonyos, hogy totálisan bedőlünk. Késlekedve nem tudtuk volna elkerülni a káoszt, az indulatok kiszabadulását.

Z. P.: Mi a véleménye az euróról? És annak válságáról?

A. V.: Az IMF-fel kötött többéves megállapodásunk éppen azon alapul, hogy csatlakozni fogunk 2014-ben az euróövezethez. Ez számunkra létkérdés, a környezetben lévő skandinávokkal és az Észtországgal való kritikus jelentőségű gazdasági összefonódás ezt elkerülhetetlenné teszi. Nincs egyéb alternatívánk, ezt a társadalom nagy része megértette és támogatja is az eurót. Hogy mit hoz a közeljövő Európában, az eurózónában? Valószínűleg a gazdaságok visszaesését. Nagy valószínűséggel mások is fogják követni a lett modellt. Szerintem az euró körüli válság nem mélyült volna el ennyire, ha Görögország – a megannyi differencia dacára – alapvetően ugyanúgy és ugyanakkor kezdett volna hozzá a nemzetgazdasága belső leértékeléséhez, mint ahogyan és amikor mi tettük.