kulczyk
ápr.
20
2015

Az állam inkább maradjon kívül a gazdaságon – interjú Közép-Európa leggazdagabb polgárával

Jan Kulczyk a nemzeti önzésen alapuló politikát tartja az európai gazdasági fejlődés legfőbb kerékkötőjének, az orosz–ukrán konfliktus kapcsán is ennek isszuk a levét.
Szerinte a nemzetek sebezhetősége és veszteségei növekednek az energiaszektorban és minden más területen is, ha a politika nemzeti érdekekre hivatkozva beavatkozik az üzleti életbe.
A Forbes magazin friss listája szerint interjúalanyunk Lengyelország legnagyobb adófizetője, ő a leggazdagabb lengyel, sőt egész Európa egyik leggazdagabb polgára (4,2 milliárd dollárosra becsült magánvagyon).
A családi nevét viselő, Luxemburgban bejegyzett holding roppant erős pozíciókkal bír mind az európai, mind az ukrajnai, mind a dél-ázsiai – újabban pedig – az afrikai, különösen a nigériai energiatermelő szektorban. Benne van az afrikai kontinensen tervezett szinte összes nagyobb infrastrukturális fejlesztésben. A Kulczyk holding masszív befektető több európai autóipari konszernben, továbbá a sörgyártásban és a távközlésben is. A nagyvonalú jótékonysági tevékenysége miatt is tekintélynek örvendő lengyel üzletember állandó helyszínt biztosít a közép-európai térség problémáira és felemelésének elősegítésére alapított gazdasági agytrösztnek, a Central and Eastern Europe Development Institute-nak, amelyet Demján Sándorral, valamint ugyancsak kiemelkedő befolyással bíró észt, cseh, litván milliárdosokkal és Lech Walesa exállamfővel együtt hozott létre. Az alapítók a minap Budapesten tanácskoztak, a vendéglátó
Demján Sándor segített hozzá, hogy interjúnk létrejöjjön.

Zentai Péter: Hasznot hajt-e Önnek vagy inkább potenciális veszteségforrásnak tekinti, hogy az oroszok képesek zsarolni a nekik erősen kiszolgáltatott európai országokat?
Jan Kulczyk: Önmagában véve az, hogy egy ilyen kérdés felvetődik, azt bizonyítja, hogy felelőtlenül politizálnak, politizáltak az utóbbi évtizedekben az európai döntéshozók. Amit most feszeget, az abból a problémából fakad, hogy az Unión belül egymás mellett, egymást némelykor gáncsolva huszonnyolcféle energiapolitika működik. Ahány tagállam, annyi energetikai politikai elképzelés… Ez abszurditás: Európa országai önmagukat egyre kiszolgáltatottabbá tették a nagy nemzetieskedésükkel. Olyan jól hangzó szlogenekbe kapaszkodtak, minthogy „az energiaszektor nemzetbiztonsági, nemzetstratégiai ügy, a nemzeti szuverenitás záloga, ezért azt kizárólag nemzeti fennhatóság alatt szabad kezelni”. Ez az a hozzáállás, ami oda vezetett, hogy az európai energiaszektor a leggyengébben teljesítő ilyen terület – technikai-technológiai értelemben – az egész fejlett világban. Ennek jellegzetessége, hogy az Európában megtermelt energia – összességében – két és félszer drágább, mint az Egyesült Államokban. Szóval, önmagunkat akadályozzuk, hogy előretörjünk az Amerikával, Kínával, Japánnal vívott versenyben.
Az a bizonyos kiszolgáltatottság, zsarolhatóság abból fakad, hogy az energiaügyekben a politikusok döntenek és nem az üzleti közösség tagjai, nem maga az energiaszektor valós szereplői: a befektetők, a menedzserek, a szakértők.
Közvetlen térségünk, Közép-Kelet-Európa némely országaiban aztán végképp drámai a kiszolgáltatottság szintje azért, mert a különböző országok vezetői akadályozták, hogy az (energiaellátó) hálózatok összekapcsolódjanak és egységes rendszer alakulhasson ki közöttük, ezáltal gyengítve az egyoldalú függés lehetőségét. Az Európán belüli energiakereskedelemben mindössze ötszázaléknyi az a mennyiség, ami az összekapcsolt hálózatokból származik.

Ha a nemzetállamoktól, azok döntéshozóitól függetlenül működne a szektor, akkor nem állna fenn ez a kiszolgáltatottságunk Oroszországtól?
Persze, hogy nem. Ha magánkezek irányítanák, ha befektetők, menedzserek szabadon, a piaci környezet hatásaihoz igazítottan, rugalmasan hozhatnának e téren döntéseket, akkor – borítékolhatóan – hatékonyabb és versenyképesebb lenne az egész európai gazdaság, sokkal erőteljesebb lenne a gazdasági növekedés Európában…

Az európai emberek többsége elfogadja, hogy az energiaszektor politikailag érzékeny gazdasági terület, és igen: stratégiai jelentőséggel bír egy-egy nemzet jövője szempontjából…
Igazán? Gondolja, hogy az európai emberek nem ugyanezt mondanák a telekommunikációs szektorról, a távközlésről is, ha ezt bebeszélnék nekik? Dehogyis nem. Mindenesetre – szerencsére – ez nem történt meg. És mit látunk, mit tapasztalunk? Piaci alapon, politikai beavatkozások nélkül, simán zajlik a hálózatok folyamatos fejlesztése és összekapcsolódása, az innováció. A szolgáltatások javulnak, az árak esnek. Mert mindannyian, akik e szektorba befektetünk, folyamatos versenykényszernek vagyunk kitéve. Egyébként pedig ott a leglátványosabb a fejlődés, ott tudnak a kisemberek a legolcsóbban és a legszínvonalasabban kommunikálni egymással, ahol a privát szférát a legkevesebb állami szabályozóval terhelik meg.

Ugyanez a véleménye a bankszféráról is?
Ez nem kérdés. Micsoda bornírtság kizárni egy-egy ország alkotó vállalkozóit, kis- és középvállalatokat a globális banki piacról? Hol a bizonyítéka annak, hogy jobban, hatékonyabban szolgálják ki ügyfeleiket az olyan bankok, amelyeknek tulajdonosai és irányítói egy-egy adott ország polgárai, egy-egy adott nemzethez tartoznak.
Konkrét példát mondok: a Deutsche Bank ugyebár nevében hordozza, hogy egy német pénzintézetről van szó. De Németországban ma már senki sem várja el, hogy a Deutsche Bankot – egy globálisan is sikerrel terjeszkedni kívánó intézményt – valóban csakis született németek birtokolják és csak is ők irányíthassák. A Deutsche Bank hét főből álló igazgató tanácsában egy indiai a főnök, a többiek, kettő kivételével, szintén külföldiek, nem németek. De lehetnének akár németek is, de – történetesen – nem azok. Ez teljes mértékben lényegtelen. Annak kell az egyedüli szempontnak lennie, hogy a menedzsment tehetséges, rátermett emberek kezébe kerüljön, akiknek kiválasztásába ne szólhasson bele semmiféle politika, ne holmi politikai kliensek kerüljenek az irányítói posztokra.
Így működnek a dolgok ott, ahol komolyan veszik a versenyképesség, a hatékonyság, a termelékenység folyamatos emelését.
A gazdaság általános fejlődése globalizáltan megy végbe, azt nem lehet politikailag megszabott országhatárokon belül tartani. Ha egyes befektetőket – csak azért, mert nem a befektetésük helyszínét adó ország polgárai – kizárnak vagy kiszorítanak, akkor a végén annak az adott országnak a lakói fogják ezt megszenvedni, az adott ország nemzetgazdaságát érik károk, ezek az országok fognak lemaradni.
Európában a gazdasági fejlődés nincs tekintettel országhatárokra, nemzetekre, legfeljebb régiókra. Egy-egy természetszerűleg kialakuló gazdasági régió márpedig nyilvánvalóan túlnyúlik egy-egy ország politikai határán. Ebből következően a realitások megerőszakolása, figyelmen kívül hagyása az, amikor mindenáron a nemzeti keretek szabják meg a politikusi gondolkodást.

Az előbb lényegében azt üzente nekünk, hogy „egységesítsék az energiapiacot, váljon az Európai Unió energiaunióvá”. Ugyanezt javasolja a pénzügyi szférában is?
Persze, ez a logikus. Józan ésszel felfoghatatlan, hogy szortírozzunk az ágazatok között, egyeseknél jöhet az egységesedés (mert önkényes alapon nekik megengedjük), másoknak viszont ezt tiltjuk. A pénzügyi szféra erőltetett országhatárokon belül tartása hatalmas veszteségeket okoz az európai gazdaságnak. Ha az EU erős, mindenütt komolyan vett globális gazdasági- és pénzügyi tényezővé kíván válni, akkor képtelenség lesz fenntartani egy olyan szituációt, hogy az EU-n belül néhol bevezetik, máshol nem vezetik be az eurót. Minden uniós országban az eurónak kell lennie a fizetőeszköznek, már csak az adott nemzetgazdaságok józanul felfogott önérdekéből fakadóan is, hiszen mind az államháztartások, mind a privát szféra résztvevői – az átváltási kényszer miatt – hatalmas és előre soha ki nem számítható veszteséget szenvednek. Nem lehet megúszni, sőt egyértelműen bátorítani kell a közös pénzügypolitika (fiskális politika) létrejöttét.

Lobbiérdekek is akadályozzák ennek a megvalósulását. A nemzeti összetartozásból fakadó protekcionizmus, továbbá az informális kapcsolatok, hálózatok óriási ellenerőt képviselnek.
Ha nem lennének közbeiktatva túl erős politikusok, erős államok, erős kormányok, akkor tisztábban mennének előre a dolgok. A magántőke természeténél fogva inkább kapaszkodik racionális, a politika pedig inkább irracionális dolgokba. Ahol a politika igyekszik visszafogni magát a gazdaságban, a pénzügyekben, ott csekélyebb a korrupció, hatékonyabb például az EU-s támogatások felhasználása is; ahol viszont a politika az ellenkezőjét csinálja, sokkal több pénz tűnik el, sokkal többe kerülnek és lassabban mennek végbe a beruházások. Persze elismerem, hogy ezen összefüggések nem mindig és nem mindenütt működnek ilyen vegytiszta logika szerint. De azért mégis, ez a tudományosan és tapasztalatokkal messzemenően alátámasztott trend.
Csak hogy hazabeszéljek: Lengyelország Európa gazdaságilag, pénzügyileg egyik leginkább legyengült országából azáltal vált egy tartós gazdasági sikersztorivá, és azáltal úszta meg szinte egyedüliként a nagy válságot, hogy a kilencvenes évek elejétől kezdődően következetesen liberalizálta önmagát. Az elején ehhez fel kellett ugyan vállalnia 15 százalékos gazdasági visszaesést, de a szisztematikus és soha vissza nem vont privatizációknak, az önállóan felvállalt pénzügyi fegyelemnek és annak köszönhetően, hogy a politikát mindig sikerült megfelelő távolságban tartani a gazdasági folyamatoktól, Lengyelország évről évre tartós gazdasági növekedést volt képes produkálni. Azon térségbeli országokban viszont, ahol – noha jól, a lengyelországihoz képest sokkal jobban indultak a dolgok – időközben felerősödhetett az állam gazdasági szerepe, beleszólása az üzleti folyamatokba, ott viszont a kiszámíthatatlanság lett úrrá, a kül- és belföldi befektetőket elbizonytalanították, a nemzetgazdasági teljesítmények folyamatosan alulmúlták a kezdeti várakozásokat, destabilizálódási folyamatok indultak be…

Az állam vonuljon ki teljesen a gazdaságból? Ez lenne az Ön által javasolt recept?
Bizonyos szabályozók jelentősége óriási egy-egy nemzetgazdaság működése és az európai gazdaság egészének alakulása szempontjából. Ezt a szabályozó szerepet a nemzeti kormányoknak illetve az európai intézményeknek kell együttesen ellátniuk – átláthatóan, társadalmi ellenőrzés mellett. Azonban a gazdaság gyakorlati működtetése mindenképpen jobb kezekben van, ha a tulajdonosok meghatározó többsége magánbefektető, ahol biztosítják számukra a relatíve tiszta versenyfeltételeket, akiknek nem kell folyton tekintettel lenniük politikai elvárásokra.

A politikai elvárás nem azt jelenti-e, hogy a tőkések, befektetők ne csupán a saját hasznukra legyenek tekintettel, hanem annak a nemzetnek az érdekeire is, amelyhez tartoznak, ahol beruháznak, hogy társadalmi felelősségvállalás is vezérelje őket?
Ez jól hangzik. Csakhogy szinte minden olyan – általam közvetve-közvetlenül tapasztalt – esetnél, ahol a nemzeti érdekekre hivatkozva akarnak beleszólni kormányok, politikusok üzleti vállalkozásokba, befektetési projektekbe, előbb-utóbb kiderül, hogy valójában csúsztatásról volt szó. Arról, hogy a politikusok saját személyes pénzügyi- vagy presztízsérdekeiket simán „átkeresztelték” nemzeti érdekké.
A nemzeti érdeknek valójában nem szabadna mást jelentenie, mint azt, ami a közjót szolgálja, ami hasznos, ami bizonyíthatóan jó.
Én csak azt vettem észre munkám során, hogy ha hagyják a tőkét, tőkést szabadon cselekedni, akkor az sokkal nagyobb eséllyel szolgálja – még ha nyilván nem ilyen fejlett tudatosság vezérli is a befektetőket – az emberek túlnyomó többségének reális érdekeit, mint az a kormány és államapparátus, amely kisajátítja magának a jogot annak eldöntésére, hogy mi a nemzeti érdek és mi az, ami nem az.