euro de
ápr.
17
2013

Az előre a múltban van!

euro deHamarosan óhatatlanul az infláció kora köszönt Európára. Az erős eurótagállamoknak, mindenekelőtt Németországnak az inflációt követő bér- és bérleti szerződések, a kötvények és betétek rendszerének kialakításával kell felkészülnie. Az infláció elleni védekezésül a németek számára a Deutsche Bank volt vezér közgazdásza, a banki vezetés jelenlegi fő tanácsadója alternatív pénz bevezetését javasolja. Ez a pénz az euróval párhuzamosan, de nem fizikai értelemben létezne, csupán a német megtakarítások értékállóságát lenne hivatott leképezni a főkönyvekben, a banki és vállalati könyvelésekben.

Thomas Mayer a nekünk adott interjúban rákos betegnek nyilvánítja az eurót: sikertelennek bizonyult az euró köré építendő szuperállam kísérlete, ez ellen a nemzetállamok lázadoznak, ami az euró elhalásával fog végződni. Az egyedüli mentési lehetőség egy olyan modellhez való visszatérés, amely a tizenkilencedik század végétől az első világháborúig működött: az aranystandard. 

Zentai Péter: Életveszélyben van az euró – ezt állítja a napokban megjelent könyvében. Ez azért erős túlzás, nem?

Thomas Mayer: A legkevésbé sem túlzás. Az euró betegségének lényege megváltozott. Két-három évvel ezelőtt az eurót ért szélütésről vagy infarktusról beszélhettünk „csupán”, most azonban rákos daganatról.

Rák? Az halált jelent…

Nem feltétlenül. Még nem áttételes. Helyes gyógyszerezéssel – elméletileg – gyógyítható. Életének megmentéséért azonban bizonyosan nagyon hosszú, szenvedésekkel teli harcot kell folytatni, a végeredmény pedig bizonytalan. Az euró számára ugyanis mindenáron ki akartak építeni egy államot. Az ezt szorgalmazó legfőbb döntéshozók viszont kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy az európai emberek túlnyomó többségének nem kell „brüsszeli szuperállam”, az európaiak nem akarnak valamiféle Európai Egyesült Államokban élni. Ezért aztán bújtatottan, ha úgy tetszik, titokban hozták létre azt a bizonyos államot. Egy árnyékhatalmi rendszer épült ki! Árnyékállam, amelynek a kormányát az eurós országok miniszterelnökeit tömörítő Európai Tanács adja. Ugyanakkor létezik ennek az árnyékhatalmi szisztémának egy, az Európai Tanács fölé is hatalmasodni képes rendkívüli erővel bíró gyors reagálású intervenciós egysége: az úgynevezett Trojka. Ez az Európai Bizottság, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank első számú vezetőinek az együttese. Az árnyékállam létezése azonban lelepleződött és lázadás tört ki ellene. Az olaszok leszavazták ennek a szisztémának az egyik legfontosabb irányítóját, Mario Montit, aki mellesleg a legszorosabban működött együtt Angela Merkellel. A ciprusi kormány még az államcsődbe is inkább beletörődik, mintsem hogy engedelmeskedjen eme árnyékhatalmi gépezetnek. Görögország kezelhetetlenné vált ennek a bújtatott hatalmi rendszernek a keretében. Más szóval: lebetegedtek azok is, akik maguknak az orvos szerepét osztották ki. Az euró fenntartását szolgáló gépezet repedezik, ilyen keretek közt elhalálozik a beteg.

Mi a helyes gyógyítási mód, Ön szerint?

Könyvemben is utalok rá, hogy vissza kell térni az alapokhoz. Az úgynevezett maastrichti szerződéshez, egy olyan alapmodellhez, amelyben a nemzetállamoknak és azok polgárainak nincs okuk félni felszámolódásuktól, a nemzeti szuverenitások megszűnésétől. Csak egy múltbeli minta segíthet előremenekíteni az eurót. A közös pénz körüli szisztémáról először is le kell hámozni minden ideológiát, minden politikát és azt úgy kell működtetni, mint az aranystandardot a tizenkilencedik század végétől az első világháborúig. Roppant hatékonyan, a politikától ugyanakkor teljesen mentesen, a józanész mentén funkcionált az a rendszer. Megfértek benne egymástól gyökeresen eltérő állammodellek: a német birodalom és az angolszász demokrácia, egyikük sem szólhatott bele a másik pénzügyeibe, nem szólva a belpolitikájukról. Viszont mindannyian jól prosperáltak – gazdasági értelemben. Holott nem léteztek központi intézmények, legkevésbé valamilyen világbank, amely felülről manipulálhatta volna a stabilitást jelentő aranynak az árát. Az aranystandard modelljének megújított változata jelenti a megoldást, az euró fennmaradását.

Ön vissza akarja adni a nemzetállamoknak a teljes politikai, továbbá fiskális és monetáris függetlenséget, azt nem hagyná kívülről korlátozni. De hiszen a huszadik században két világháborúhoz vezettek a túlburjánzott nemzeti ambíciók.

Én a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején érvényesült szisztémát méltattam az imént. A világháborúk kitöréséhez semmi esetre sem az aranystandard vezetett. Ugyanakkor most éppen annak vagyunk a tanúi, micsoda hallatlan – robbanással fenyegető – feszültségek kezdenek felszínre törni az Unióban, sőt az euróövezetbe tömörült országok között. Egyszerűen nem bírják, nem akarják elviselni, hogy nemzeti szuverenitásukat kívülről el akarják fojtani. Ez ellen fellázadnak. Ha a szisztémát a jelenlegi formában és tartalommal akarják mindenáron működtetni, akkor bizonyos, hogy az euró felszámolódik.

A könyvében egyebek között azt fejtegeti, hogy az euróövezetet talán leginkább Franciaország megoldatlan problémái terhelik.

Problémák, amelyeket rejtegetnek. Ráadásul egyelőre kimondott sikerrel! Ha politikamentesen, pusztán a francia nemzetgazdaság alapvető adataira figyelünk, nyilvánvaló, hogy a francia állam kötvényeinek az olaszokénál is kockázatosabbaknak kellene mutatkozniuk. Franciaországnak a gazdasági teljesítményéhez mérten erősen túlméretezett a pénzügyi szektora, óriási a nemzetközi pénzügyi befektetőktől való függősége, gigantikus – a teljesítményhez képest – a költségvetési hiánya és az államadóssága.

És mégis Európa legalacsonyabban árazottai közé tartoznak a francia államkötvények, hozammal sem kecsegtetnek. Magyarázza meg, miért ilyen nagy a nemzetközi piacok bizalma Franciaország iránt?

Mert óriási politikai hatalmat lát benne a piac. Olyat, amelyet sose engednének bebukni. Mert a befektetők szinte százszázalékosak benne, hogy Franciaország és Németország – a mai felállásban – egymás ikrei. Hogy soha sem engednék el egymás kezét. A külvilág meg van győződve róla, hogy Németország az égvilágon semmit sem tenne Franciaország megregulázására, vele szemben sohasem merne olyan szigort, olyan reformokat számon kérni, amilyeneket bárki mástól simán mer. Mivel a piac – pusztán politikai okokból – ilyen bizalmat szavaz Franciaországnak, éppen ezért a francia államkötvényeket a némethez hasonlítják, következésképpen a francia elnök, a kormány és minden más döntéshozó nem érzi magát kényszerítve bármiféle komoly reform végrehajtására.

Ha a piac ezt elfogadja így is, akkor még sincs baj…

A franciák folyton győztesnek, mindenesetre érinthetetlennek érzik magukat, úgy dolgozzák fel ezt a történetet, hogy valójában ők diktálnak. És az itt a nagy baj. Tudniillik semmi olyat nem engednek meg, például az EKB-nak, amely a franciákra nézve túlzott áldozatokkal jár. Más szóval a francia politika, amely a legbefolyásosabb Európában, felpuhítja az EKB-t, nem hagy teret olyan szigor bevezetésének, olyan fiskális és monetáris fegyelemnek, amely Franciaországra nézve kemény következményekkel járhat. A franciaországi reformok hiánya hosszabb távon lenyomja a mocsárba az eurót.

Mindezek alapján feltételezem, hogy Ön legszívesebben az euróövezeten kívül látná hazáját, Németországot.

A geopolitikai realitásokat figyelembe véve, nem reális megoldás, hogy Németország kilépjen. A könyvemben a következőt javaslom a közeli jövőre nézve hazám számára: fel kell készülni a nagyobb inflációra! Mert éppen Franciaországra és a többi gyengélkedő eurótagországra való tekintettel inkább előbb, mint utóbb az európai pénzügyi intézmények megkezdik a németek által követelt szigor enyhítését. Az EKB hamarosan nem tehet egyebet, minthogy a gyengéket mentse. Rájuk szabja ezentúl döntéseit és rengeteg új pénzt fog bepumpálni a rendszerbe. Ebből infláció alakul ki az egész övezetben. Nos, erre kell az erős euróországoknak, köztük Németországnak és közvéleményének is felkészülnie. Ez azt jelenti, hogy az infláció mértékéhez kötött értékpapírokat, kötvényeket, bankbetéteket kell kibocsátani, és ugyancsak az inflációt követő bérmegállapodásokat és nyugdíjfizetési- és bérleti szerződéseket kell előkészíteni. Az inflációhoz igazított különféle, az egész németországi gazdasági, pénzügyi életet behálózó új szerződések együttesen végül is alternatív pénz kialakulásához fognak vezetni. Ez a pénz nem jelenik majd meg fizikai valóságában, a németek továbbra is euróval fognak fizetni, de megtakarításaik reális értékét csakis a banki és vállalati könyvelésekben használt alternatív pénzben kifejezett összegek fejezik ki. Németországban most csak másfél százalékos az infláció, de adjunk a dolgoknak két-három éves kifutást és felugrik ez négy százalékra. Akkor majd mindenki érezni fogja a nyomást, hogy cselekedni kell.