nov.
16
2011

Az euró hamarosan csak néhány ország fizetőeszköze marad

Magyarország vagy Amerika egyre megy: mindkettőt a globális túlkínálat sújtja. Magyarországnak hagynia kell valutája és egész gazdasága leértékelődését.

Az amerikai és a nyugat-európai nagy pénzintézetek már az euróövezet széthullására „játszanak”, páratlan és félelmetes ütemben szabadulnak az euróövezet déli országainak államkötvényeitől – mondja a www.alapblog.hu-nak adott interjújában Daniel Alpert az amerikai kormánynak, és a ma legerősebbnek számító think-tanknak, a New America Foundationnak is dolgozó közgazdász és befektetési tanácsadó. Az általa létrehozott és tulajdonában lévő Westwood Capital ma Amerika egyik legnagyobb pénzügyi tanácsadó cége.  A másik közgazdász sztárral,  Nouriel Roubinivel közösen írt és most publikált tanulmányában – ahogy az alapblognak adott interjúban is – Alpert megerősíti, hogy a világot olyan válság sújtja, amely egyetlen korábbihoz sem hasonlítható, ugyanis ez minden idők legelhúzódóbb krízise, amely a kapitalista piacgazdaság fundamentumait veszélyezteti.
A világ egyes részeit a defláció szétszedi, ennek ellenszere, hogy a gazdag, jó állapotban lévő országok inflációt gerjesszenek maguknál.  A mai problémák mögötti alapvető okok: Kína, India, Brazília, Oroszország felemelkedése, a vasfüggöny eltűnése és az, hogy milliárdnyi, a nyugatihoz képest sokkal olcsóbb munkaerő integrálódik a világgazdaságba. Túlkínálat van – mindenekelőtt – a munkaerőből.  Amerika, az EU, Japán, Kanada valójában nem is tud labdába rúgni ebben a helyzetben, gazdaságaik csak értékelődnek lefelé. A deflációs spirálból való kikecmergést, a keresletélénkítést, a munkahelyteremtést márpedig csak egy módon tartja Alpert és Roubini elképzelhetőnek: nagyon gyorsan és minden áron meg kell próbálni inflációs környezetet teremteni,  a jegybankoknak sok trillió dollárt kell nyomtatniuk, és e csillagászati összegeket főként az infrastruktúra forradalmi megújításba, rendkívüli új  beruházásokba kell fektetni. Magyarország és az eladósodott országok számára nincs más út – mondja Alpert – mint hagyni, hogy gazdaságuk, főként munkaerejük és a valutájuk leértékelődjék. Mindent egybevetve Alpert dollár és abban denominált állampapírok és nyersanyagok tartását tanácsolja, az euró szerinte hamarosan csak néhány ország fizetőeszköze marad.

Zentai Péter:  Ön szerint Amerika vagy Nyugat-Európa, mármint az Európai Unió van rosszabb bőrben?

Dan Alpert: Amerika könnyebben átlátható szisztémával bír: egyidejűleg fiskális és monetáris unió. Európa bizonyos tekintetben monetáris unió, de nem képes fiskálissá is válni, holott ennek megteremtése nélkül össze tud – mégpedig nagyon könnyen és nagyon hamar – omlani. Szóval: Európa nagyobb bajban van, mint Amerika. Az Egyesült Államok gazdasága ettől függetlenül is drámaian hanyatlik, de ez szerintünk megállítható. Japán is – már 20 éve – recesszióval küzd, de ott meg tudták csinálni azt, amit Európa – különböző politikai, kulturális és megannyi egyéb okból – nem tud: a japánoknál nem engedik a munkanélküliséget, helyette viszik le a munkaerő árát, végbemegy egy tudatosan kezelt belső devalválódás. Ilyesmire Európában csak Lettország és Írország vállalkozott.

Z. P.: Ha már Európánál tartunk: hogy látja, mi lesz velünk, európaiakkal? Én hiszek a politikusi felelősségtudatban: a végén mindenki belátja, hogy a németek irányításával össze kell zárni a sorokat és ki kell építeni a fiskális uniót, létre fogják hozni a közös kincstárat, ha úgy tetszik a közös pénzügyminisztériumot, a végén olyanokká válunk, mint az Egyesült Államok….

D. A.: Nem hiszem, hogy ez sikerülhet. Az Európai Központi Bank és az ön által említett német politikai elit, nem enged olyan lényeges témákban, mint hogy a közös jegybank a.) folyamatosan vásárolhassa bajbajutott országok államkötvényeit, b.) rengeteg fedezetlen új pénzt nyomtasson. A németek fóbiája az, hogy ezzel infláció alakul ki és az szerintük maga a „világvége”. Persze értem én is a németek történelmi okokra visszavezethető félelmeit, de most –meggyőződésem szerint – rosszul gondolkodnak.

Z. P.: Miért? Nincs igaza azoknak, akik az inflációt tartják a gazdasági teljesítménytől független pénznyomtatás következményének?

D. A.: Ez egy speciális válság. Minden idők talán legelhúzódóbb, beláthatatlanul hosszú válsága. Ez nem egy a kapitalista rendszer működésével együtt járó és természetszerűleg bekövetkezett ciklikus válság. Ez magának a rendszernek az alapjait rengetheti meg.  E grandiózus krízisnek egy csomó sajátosságát legfeljebb elemezgetni tudjuk, de igazából nem vagyunk képesek megnyugtatóan még értelmezni sem őket.  Azt viszont már biztosan tudjuk, hogy az Egyesült Államok jegybankja, a FED által az utóbbi két évben kétszer is beindított rendkívüli pénznyomtatással  együtt járó úgynevezett quantitative easingjei (pénz-stimulusa)  nem hozták meg a várt eredményeket, de inflációt sem generáltak.

Z. P.: De miért nem? A tőzsdék ezen könnyítéseknek köszönhetően világszerte erősödtek, a részvénytulajdonosok, kicsik és nagyok, gazdagodtak.

D. A.: De nem költötték el a pénzüket. Nem nőtt a fogyasztás – lényegében sehol sem a nagy demokráciákban: sem Amerikában, sem Japánban, sem Kanadában, sem Európában. Ez pedig a jelenlegi válság alapvető okával magyarázható: tudniillik a világot elsősorban az destabilizálja, hogy félelmetes a túlkínálat. Mindenekelőtt a munkaerőből van túlkínálat. India, Kína, Oroszország, Brazília, lényegében az egész ázsiai térség lassan, de biztosan, az utóbbi négy évben viszont egyre szédületesebb ütemben árasztja el a világot versenyképesebbnél versenyképesebb munkaerővel. Az ő fogyasztásuk azonban egyáltalán nem képes és még jó sokáig nem is lesz képes felszívni az általuk megtermelt javaknak, szolgáltatásoknak mérvadó részét. Mindez a vasfüggöny leomlásával vette kezdetét, a volt szocialista és kommunista országokat, főként Oroszországot, és – másként – Kínát a Nyugat elárasztotta termékeivel és közben beindult az információs technológia forradalma, amely globálisan változtatott az életmódon, de inkább csökkentette, mintsem növelte a foglalkoztatottságot. Mármint a nyugati világban. Minden területen, minden gazdasági szektorban túltermelés, alakult ki. Merthogy mindeközben a munkahelyek száma Nyugaton nemhogy nem tudott nőni, sőt ellenkezőleg: csökkent. A fogyasztás beszűkül a mi térfelünkön, a kínálat pedig egyre csak nő és már-már ránk szakad.  A Távol-Keleten, részben Dél-Amerikában viszont elképesztő mértékben szaporodtak a munkahelyek. Mára két milliárdra tehető az elmúlt húsz év alatt a munkaerőpiacra belépett új ember száma. Túlnyomó többségük ázsiai.  A nekik kifizetett, – egyébként a nyugatihoz képest nagyon alacsony- bért alig költötték el az érintettek, alig fogyasztottak belőle.  A távol-keleti országok kasszáiban felhalmozódott ezermilliárdokból eme államok meghatározóan amerikai, kis részben európai államkötvényeket vettek. Amerika egyre olcsóbban tudta önmagát hitelből finanszírozni és kialakult a történelem legnagyobb hitellufija, amely az óceán túlsó partjára, Európára is átterjedt.  De ez végképp kipukkadt.

Z. P.: Azt akarja tehát mondani, hogy azért nem kell félni túlzott inflációtól a fedezetlen pénzek nyomtatása miatt, mert nem tud kialakulni bérinfláció?

D. A.: Pontosan. Az elmúlt két évben a jegybanki (főként az amerikai) könnyítések nyomán csakis a gazdasági szereplők valós teljesítményétől elkülönülni látszó részvényvilág, de legfőképpen a nyersanyagpiac inflálódott. Az arany például, vagy a nyersolaj, az élelmiszer. De igazi inflációról akkor beszélhetünk, ha a bérek is emelkednek. Csakhogy erről egyáltalán nincs szó, inkább ellenkezőjéről, a bérek csökkennek. Alapvetően Amerika – ahogy Japán már régóta és most már Európa is- belekerül a deflációs spirálba, ahonnan sokkal nehezebb kikerülni, mint az inflációból. A fogyasztás csökkenése – elsősorban Európára – nagy valószínűséggel páratlan recessziót hoz, mindeközben hanyatlanak a bankok, amelyeket  Amerikában, Kanadában, főként Nyugat-Európában – azonnal rendkívüli mértékben fel kellene tőkésíteni.

Z. P.: Ettől megoldódna ön szerint az eladósodott százmilliónyi  nyugati – nem csekély részben kelet- európai – háztartás vagy a nemzetállamok  adósságproblémája?

D. A.: Részben igen, mert a bankok képesek lennének kölcsönös engedményeken alapuló alkukat kötni a háztartásokkal, hogy ez utóbbiak ne menjenek tönkre. Ezt végig kell csinálni: az Egyesült Államokban szerintem erre meg is van az esély. A pénzinjekciókról a jegybanknak kell gondoskodnia, sokkal nagyobb méretekben, mint korábban, aminek révén számos, új munkahelyet kell teremteni.

Z. P.: Konkrétabban, számokban kifejezve?

D. A.: A Nouriel Roubinivel közösen publikált tanulmányban számításaink alapján,  1,2 trillió dollár bepumpálását javasoljuk, ezáltal az Egyesült Államokban  évi több mint ötmillió munkahelyet lehetne létrehozni következő 10 éves időszakban.

Z. P.: Ez alapvetően új, frissen nyomtatott pénzek piacra dobását jelenti?

D. A.: Igen. Ezt a jegybank nálunk megteheti, feltéve, hogy belátja: ez nem fog komoly inflációhoz vezetni. Hiszen bebizonyosodott az elmúlt két év könnyítései, pénznyomtatásai alapján is, hogy a dollár ettől nem rendült meg, nem is gyengült. Sőt, most nagyon komoly erősödési folyamatban van.

Z. P.: Ezt nem is értem…

D. A.: A dollár jelentősége növekszik, mert nincs alternatív tartalékvaluta. Más a szövegelés az egyéb kincs-valutákról és megint más a piaci valóság. Kína, Oroszország, Brazília, Nyugat-Európa egyre intenzívebben vásárol dollárt.

Z. P.: Közbevetőlegesen kérdem én: kis és nagybefektetőnek mit tanácsol, kezdjenek-e már részvényvásárlásba?

D. A.: A részvényeket kerülöm. Még hosszú ideig kerülni kell szerintem. Amerikában akkor jár jól az ember, ha készpénzt, dollárt vagy állampapírt tart. Európában dollárban denominált eszközökbe kell fektetni a pénzt- szerintünk. Lehet ez nyersanyag, lehet ez maga a dollár.

Z. P.: Az eurótól szabadulni kell hát?

D. A.: Az euró jövője erősen megkérdőjelezhető. Válságos az európai helyzet, amennyiben – kis túlzással élve – ahány nemzetállam, annyiféle  elképzelés, politikai gyakorlat, annyiféle nacionalista önzés áll szemben egymással. Ott fenyeget leginkább a protekcionizmus. Nem mondom: a protekcionizmus, a saját piac védelme mások kárára: ez is egy megoldás. De szerintem ez a végén háborúkhoz fog vezetni – akár Európán belül is – ahogy mindig is ez történt.  A másik megoldás, hogy az eladósodott országok hagyják magukat deflálni, hagyják, hogy gazdaságuk leértékelődjék, és persze a valutájuk is (lásd Lettország, Írország).  A hitelt nyújtani képes erős gazdaságoknak pedig a fogyasztás stimulálásával inflációt kell gerjeszteniük. Erre azonban a kulcs országok, sem a németek, sem a franciák nem hajlandóak.

Z. P.: Ön most azt mondja ezzel, hogy az euróövezetnek szét kell esnie, vagy rosszul  értem magát?

D. A.: Jól ért. Az euróövezet magától esik szét. Ezt bizonyítani lehet azzal, hogy a görögök, az olaszok, az övezet perifériájában élők hordják ki a megtakarításaikat a bankokból, a  nyugat-európai és az amerikai vezető bankok pedig soha nem látott mértékben és ütemben építik le az euróövezet déli tagjaiból származó államkötvényeik állományát. Szabadulnak tőlük minden áron. Ezek az államkötvények lassan senkinek sem fognak kelleni. Az euróövezetből nagy valószínűséggel kikerülnek a déli országok.

Z. P.: Olaszország is?

D. A.: Természetesen. Annak az országnak az összadóssága a GDP-hez viszonyítva olyan hatalmas, hogy nem maradhat az euróövezetben. Mindig az összadósság értékét kell figyelni, nem pedig a részadósságoknak a GDP-hez viszonyított arányát. Olaszország az egyik legrosszabb helyzetben lévő állam – a világon. Versenyképességének helyreállítása, – mint ahogy Görögországé, Portugáliáé- csak a saját pénz bevezetése révén képzelhető el. Azt mélyen le kell értékelnie és közben őrülten takarékoskodnia kell – minden téren. Az euróövezet leépülése hozzájárul az új egyensúlyok létrejöttéhez.

Z. P.: Akkor Magyarország, egy erősen eladósodott ország esetében is helyesnek tartja a belső leértékelődést, illetőleg a valuta, a forint leértékelődését?

D. A.: Nincs is valójában más útjuk. A gazdaságukat, beleértve a munkaerejük árát le kell értékelni, hogy versenyképességüket növelni tudják.  A valuta leértékelését a piac amúgy is elvégzi. Csökkenteni kénytelenek a béreket, a gazdaságot az eddigieknél sokkal olcsóbban kell működtetniük, takarékoskodniuk kell. Mindent egybevetve az ilyen országok inflálni akarják az adósságaikat.

Z. P.: Európa számára tényleg nem lát más lehetőséget, mint az euróövezet szétbomlasztását?

D. A.: Még egyszer mondom: az euró övezetet nem szétbomlasztják, hanem bomlik szét magától. Hogy ez megálljon, az EKB-nak is trillió eurónyi új pénzt kellene nyomtatnia és azzal elárasztania az egész európai gazdaságot. De ennek nincsenek meg sem a politikai, sem az intézményi feltételei. Legalábbis mindennek semmi jelét nem észlelni, holott azonnal kellene cselekedni. Amerikában is azonnali cselekvés  szükségeltetik: nálunk azonban egyrészt nincs sincs sem politikai, sem intézményi gátja, hogy minden idők legnagyobb gazdaságélénkítő programja beindulhasson. Hozzáteszem, hogy nálunk az infrastruktúra állapota sokkal siralmasabb állapotban van, mint Európában. Meg kell újítani az alapvető amerikai szolgáltatásokat, a kórházakat, az oktatási intézményeket, a közlekedési útvonalakat, az energiaellátást. Gigantikus feladatok várnak elvégzésre, és soha nem voltak annyira kedvezőek az átalakításhoz a feltételek, mint most. Ennél alacsonyabb munkaerőköltséggel már aligha számolhatunk valaha is. Nem kerül kevesebbe a technika,a tőke vagy a hitel sem.

Z. P.: Az adócsökkentések nem segítenének? Ezt javasolja általában a jobboldal, a republikánus oldal.

D. A.: Itt és másutt is bebizonyosodott, hogy a munkaadók számára az adó nem alapvetően lényeges faktor. Hiába történtek az utóbbi tíz évben Amerikában és részben Japánban adócsökkentések, azoknak köszönhetően nem születtek új munkahelyek, az enyhített adófizetési kötelezettség révén megtakarított pénzeket visszafogják, félreteszik, vagy éppenséggel olyan technológiákat vezetnek be, amelyek révén még több munkahelyet építhetnek le. Amerika számára nincs egyéb kiút, mint az új jegybanki pénzek garmadájával támogatott gazdaságélénkítés. A világ számára pedig nincs más, a béke fennmaradásával kecsegtető kiút, mint Kína, Oroszország, Dél-Amerika érdekeltté tétele az európai, amerikai újjáépítésben. Új multilaterális alkukra, globális, betartható gazdasági megállapodásokra van szükség, a játékszabályokat egyértelműsíteni kell. Mindenekelőtt Kínával meg kell értetni, be kell láttatni, hogy stimulálnia kell belső és külső fogyasztását, hagynia kell felértékelődni a jüant, és ugyanolyan nyitott átlátható piacgazdasággá kell válnia, mint amilyenek a nyugati országok.  Ez utóbbi vonatkozik persze Oroszországra és Dél-Amerika országaira is.