Az euró megmentése nem elegendő Európa megmentéséhez

Mary Kaldor

Erre a következtetésre jutott több európai országban – köztük Magyarországon – végzett kutatásai alapján egy politikai és gazdasági szakértőkből álló nemzetközi tudóscsapat. A kutatás irányítója, a London School of Economics professzora, Mary Kaldor azt mondta az alapblog.hu-nak, hogy bármennyire meghökkentő, de a politikai és pénzügyi-gazdasági elitről szinte egyformán lesújtó a magyar, a német, a spanyol és az olasz társadalom többségének a véleménye. Az emberek sehol sem hisznek a mérvadó politikusok szavának, Európa polgárainak túlnyomó része – a tanulmány szerint – alapjaiban véve kétségbe vonja a politikusok által kínált és támogatott képviseleti demokráciát, mert azt egyszerűen nem is tartja demokráciának. Európai országokban – fejlettségétől függetlenül – általánossá válik az a közvélekedés, hogy a politikai, a pénzügyi és a gazdasági vezetés korrupt kapcsolatrendszerben áll egymással. A kutatás eredményei arra engednek következtetni, hogy Európa-szerte óriási támogatottság vár a feltörekvő radikális és szélsőséges, ilyen-olyan forradalmat hirdető erőkre.

Zentai Péter: Kétségbe vonja-e kutatásai alapján, hogy Európa legsúlyosabb problémája gazdasági-pénzügyi természetű?

Mary Kaldor: A politikai és a gazdasági-pénzügyi válság „kéz a kézben” jár egymással. Ez példátlan a Világháború befejeződése óta.

Z. P.: És 1968? Szerintem igenis összevethető a jelenlegi helyzet a hatvanas évek második felével, a hetvenes évek elejével. Politikai, társadalmi zendülések, vietnami háború, plusz olajválság…

M. K.: Kétségtelenül vannak hasonlóságok, de az akkori „forradalmi” ifjúság mindent egybevetve hitt a jövőben, hitt abban, hogy javítható a rendszer. A lázadás akkor tipikusan az ifjúság sajátossága volt, amelyet aztán idővel „kinőtt”, és közben a rendszer ténylegesen javult is.

Ezzel szemben az általunk most leginkább górcső alá vett európai fiatalság pesszimista, semmi jóra nem számít a jövőben, a lassan felszínre törő társadalmi tiltakozások pedig ma nem kötődnek életkorhoz. Idősek, fiatalok egyidejűleg elégedetlenek egész Európában. Ez a jelenség példa nélkül áll a Világháborút követő európai történelemben.

Z. P.: De hát ez nyilván a megszorításokkal kapcsolatos. A nemzetek, országok adósságválságát csak rendkívüli takarékossággal és a polgárok megadóztatásával tudják enyhíteni. Hát persze, hogy elégedetlenkedik az átlagpolgár.

M. K.: Ha ez lenne a lényeg, akkor a megszorítások által a legkevésbé sújtott, a gazdaságilag, pénzügyileg viszonylag „jól menő” Németországban nem lehetne ugyanaz a helyzet, mint Spanyolországban, Magyarországon, vagy Olaszországban. De hát feketén-fehéren bebizonyosodott, hogy a németek 62 százaléka – tehát komoly többsége – nem tartja tisztességesnek a kormányt, 78 százaléka pedig igazából egyik parlamenti politikai pártnak sem hisz. Nagy-Britanniában ez a szám 86 százalék!

Z. P.: Akkor hát kikben hisznek politikai és gazdasági értelemben?

M. K.: Egyelőre szinte senkiben sem. Ám ez változóban van, mert vannak új, jobb szó híján „földalattinak”nevezhető, de egyre nagyobb erővel a felszínre törő populista mozgalmak, amelyek az általános frusztráltságra építenek. Ott van például az Occupy London és azonos, vagy más néven futó olaszországi, spanyolországi, németországi társai, a kalózpártok és így tovább. Más motívumok alapján erősödik a technológiai forradalomhoz alkalmazkodó, tartalmában azonban avíttnak gondolt, fasiszta és kommunista elemeket felmutató szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal Olaszországban, Görögországban, Franciaországban és Magyarországon.

Mindeközben a maguknak keményen utat törő új és félelmetes gyorsasággal óriási tömegeket mozgósítani képes szervezkedések szinte csak az interneten, a közösségi portálokon csüngő, felnőtt generációra fókuszálnak. Ők –egyelőre – csak és kizárólag a világháló szabadságának fenntartásáért, e szabadság szélesítéséért küzdenek.

Előrevetíthető immár, hogy nem csekély részben ennek a szabadságnak a gazdasági-politikai korlátozása, vagy annak szabadon hagyása körül éleződnek ki a következő évek társadalmi harcai. Az információs hálók mentén, vagy azok ürügyén törhetnek felszínre valóságos utcai lázadások, netán új háborúk.

Z. P.: Új háborúk? Országok között?

M. K.: A belső lázadások, háborúskodások veszélye félelmetesen növekszik. Ez nem túl merész feltételezés a tanulmányunk eredményei alapján. Mármost a lázadások formái, megnyilvánulásai nagyban különbözhetnek is egymástól, ezt egyelőre nem látni előre. Útmutatónak tűnik fel azonban, hogy a földalatti, a jelenlegi politikai rendszerbe egyáltalán nem, vagy csak részben illeszkedő mozgalmak – tartalmuktól, konkrét követeléseiktől, beállítottságuktól függetlenül, akkor is ha ezen csoportok egymással is szemben állnak – Európa-szerte mégis egységesen használják szimbólumként az egyiptomi és a palesztin lobogót. Ezeket a népeket, az ő lázadásukat tartják példaértékűnek. Az „Arab Tavasz” jelképezi mindannyiuk számára a zendülést a politikai rendszerrel és a pénzvilággal szemben.

Z. P.: De hiszen ez abszurdum. Németország, vagy Magyarország, Spanyolország és Olaszország lakóinak szabadságfoka semmiféleképpen nem vethető össze Egyiptoméval, semmiféle hasonlóság sincs a mi helyzetünk és a palesztinok helyzete között…

M. K.: Mégis ez van. Két adósságválsággal küzdő dél-európai ország, Spanyolország és Olaszország, egy „jól menő” ország, Németország, és egy veszélyeztetett keletközép-európai új demokrácia, Magyarország, valamint egy európai világváros, London kiemelkedő képességű társadalom-, és gazdaságtudósaiból álltak össze a kutatócsoportok – az Open Society Foundations támogatásával – amelyek egymástól részben különböző, részben azonos szakmai módszerekkel térképezték fel a társadalmi hangulatot az adott országokban. Azt mértük fel, hogy hogyan viszonyulnak az emberek az európaiságukhoz, az euróhoz, a pénzügyekhez, a gazdasághoz, a válsághoz.

A legkevésbé sem túlzok, ha az eredmény kapcsán azt mondom, hogy a helyzet drámai!

Z. P.: Amennyiben?

M. K.: Például, hogy a közös pénz, az euró, ahelyett, hogy – amint ezt az „alapító atyák” és a mérvadó jelenlegi európai politikusok elképzelték, illetőleg mondják – egységesítené a kontinenst, éppenséggel félelmet kelt és megosztja az európaiakat.

Ez derül ki elsősorban.

Az euróra épülő, az eurót és az Európai Uniót egységben kezelő, a kettő sorsának összefonódását hirdető gazdaság-, és pénzpolitikát – más szóval az európai elit egységes hozzáállását – ezen országok polgárai nem fogadják el. Ezt a politikát palástnak tartják, annak elrejtéséhez, hogy – legalábbis ez a közvélekedés – a politika és a pénzvilág egymással korrupt viszonyban van, amit tesznek, azt hatalmuk szélesítéséért, saját további gazdagodásukért teszik.

Z. P.: Ez egyszerűen hihetetlen a számomra! Kutatásaik csak bizonyítják azt is, hogy mondjuk Németországban, vagy Londonban kevésbé tartják korruptnak az elitet, mint Olaszországban vagy Magyarországon!?

M. K.: Nem, épp az ellenkezőjét bizonyítják! Tudniillik – bármennyire hihetetlennek hangzik is – szinte semmi különbség sincs a vizsgált, egymástól alapvetően eltérő helyzetben lévő országok közvéleményének hangulatában. Mindenütt félelmetes ütemben tágul a szakadék a politikai, pénzügyi hatalom és a társadalom legszélesebb rétegei között. Noha a legnagyobb elégedetlenség a fiatalok körében van, ők látják a legsötétebben saját jövőjüket, lehetőségeiket, velük párhuzamosan szinte ugyanaz a pesszimizmus, frusztráltság lett úrrá az idősebbeken is, amely a hatalmon lévőkről szóló negatív minősítésekben ölt testet.

És nincs számottevő különbség mindebben – mondjuk – Németország és Magyarország polgárainak hozzáállása között. Holott – objektíve – ég és föld a helyzetbeli különbség e két ország között.

Z. P.: Borzalmasnak tetsző helyzet. Mi lesz ebből?

M. K.: A polgárok Európa-szerte egyre dühösebbek. Ez látszik most bizonyosan. Ennek az érzésnek a halmozódása – mint beszéltünk róla – magában hordoz társadalmi lázadásokat, amelyek (ahogy az Arab Tavasz is mutatta) nincsenek tekintettel országhatárokra. A határokon átnyúló zúgolódások országok közötti konfliktusokhoz vezethetnek. De olyan a szituáció, hogy pontosan nem lehetséges „belőni” a következményeket, legalábbis azok „koreográfiáját”.

Z. P.: Az európaiság, az euró, az Európai Unió, annak egységesedése – mindezek csöppet sem hívó jelszavak vagy célok immár?

M. K.: A megkérdezettek többsége természetesen mindenütt európainak vallotta magát, de szinte senki sem tud mit kezdeni e fogalommal. Olyan otthonnak, ahol minden európai nemzet egyformán jól tudná érezni magát, nos, olyannak egy picinyke, magasan képzett kisebbségtől eltekintve senki sem képzeli Európát. Ám e helyett nincs más, alternatív Európa-képe az emberek többségének. Csak azt hajtogatják mindenütt, hogy „másfajta Európára van szükség”. Hogy pontosan milyenre, arra nincs válasz.

Ugyanez a helyzet a demokráciával is. Mindenütt, Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, Magyarországon egyformán állítja a többség, hogy demokráciát akar. De azt, ami van, amiben él, a többség nem tartja demokráciának, kimondva-kimondatlanul egy gazdasági-politikai-szellemi elit diktatúrájának látja saját társadalmát.

Nos, ez az a szituáció, amelyben egyre markánsabban tudnak előretörni „alternatívákat” kínálók, vagy a bizonyos témákra, tematikákra, illetőleg társadalmi részcsoportokra specializálódó, jelenleg felszín alatt meghúzódó, magukat csak ritkán felmutató politikai erők. Illetőleg a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok. Átmeneti, képlékeny e téren a helyzet.

Z. P.: A pénzügyi-gazdasági válságról mennyire tájékozottak a kiválasztott országok, illetőleg London polgárai?

M. K.: Ezt a válságot a többség nem pénzügyi vagy gazdasági problematikaként fogja fel. Annak gondolja, mint amit ezek után mi, a tanulmány készítői is kénytelenek vagyunk kimondani: Európát elsősorban egy rendkívüli, a Világháború befejeződése óta példátlan bizalmi, politikai krízis gyötri, az eddig gyakorolt parlamenti, képviseleti demokráciába vetett hit masszívan és általánosan gyengül – országok, demokráciák fejlettségétől függetlenül. Az euróövezet megmentésére irányuló kísérletek és döntések alapjában megfoghatatlanok az európai polgárok túlnyomó többsége számára.

A tanulmány azt bizonyítja, hogy ha meg is marad az euró, valamint az euróövezet, korántsem biztos, hogy ettől Európa jelenlegi képe is fenn tud maradni.