Az euró mindenképpen összecsuklik. Az egyedüli kérdés az, hogy mikor.

Maga az euró, mint rosszul sikerült pénzügyi termék okozza a legnagyobb jelenlegi és még inkább jövőbeli problémákat Európában. Az alapblog.hu-nak adott interjúban Németország legnagyobb banki tulajdonosoktól független pénzalap kezelője, Jens Ehrhardt azt mondja, hogy elkerülhetetlenül és folyamatosan növekszik a szakadék, ennélfogva a konfrontáció, a hitelező és az eladósodott európai, mindenekelőtt euróövezeten belüli országok között. A bűnbakkeresés, a nacionalizmus és a németellenesség felerősödése ilyen körülmények között szintén elkerülhetetlen, ugyanakkor már az sem hozna megváltást, ha akár Németország, akár a néhány akut módon eladósodott mediterrán ország távozna az Övezetből. A mintegy tízmilliárd eurónyi vagyont kezelő müncheni befektetői cég, a DJE Kapital alapító fő tulajdonosa szerint ma kizárólag az Európai Központi Bank (EKB) tartja össze az euróövezetet, de ezt csak az adósságszakadék növelése és a kamatok indokolatlan mélységbe taszítása árán tudja elérni. Ez így hosszabb távon fenntarthatatlan.
A befektetőknek rövid távra azt ajánlja Ehrhardt, hogy használják ki Európában a mesterségesen olcsóvá tett pénzkínálatból fakadó tőzsdei áremelkedést, Amerikában azt, hogy stabilizálódik a dollár, Ázsiában pedig, hogy – Kínával az élen – még sokáig a leggyorsabban fejlődő térség marad. Egyébként pedig szerinte a várható deflációs vagy inflációs és politikai veszélyekkel szemben a legnagyobb biztosítékot az arany kínálja.
A német alapkezelő Magyarországot különálló politikai problémának látja, Közép-Európa általános nagy gondja most az, hogy a nagy külföldi bankok megkezdték onnan a tőke kivonását.

Zentai Péter: Ha nem tévedek, az „eurószkeptikus” gondolkodók, befektetők közé tartozik. Olvastam egy idézetet Öntől, miszerint az euróövezetnek egyetlen igazi alternatívája van, Kína. Kifejtené mit jelent ez konkrétan?

Jens Ehrhardt: Befektetési stratégiai szempontból kétségtelenül az euróövezet alternatívájaként tartom számon Kínát. Ennek egyszerűen az az oka, hogy Kína mind gazdaságpolitikailag, mind geopolitikailag Európa elé tolakszik, súlya folyamatosan növekszik Európához képest.

Európa kapcsán az a félelmem, hogy az euró, a közös pénz léte az, ami képes szétszakítani kontinensünket, minden értelemben megosztani Európát. Tulajdonképpen nem is látok olyan forgatókönyvet, amelynek végkifejlete nem az, hogy Európa szétesik –pénzügyi értelemben legalábbis.

Vagy az történik, hogy mélyül és állandósul a front a finanszírozó illetőleg a pénzeket lehívni kényszerülő országok között (hiszen az euróövezet egyben tartása érdekében még beláthatatlan ideig folytatódik ez a pénztranszfer) vagy az EKB tömi folyamatosan újabb és újabb hitelekkel a mediterrán országokat, ezáltal ez utóbbiak még inkább eladósodnak. Ez márpedig óriási inflációhoz vezethet. Így is, úgy is be van kódolva a „szervezetbe” a  kettészakadás.

Bármelyik, drámává fajuló esetet vizsgáljuk, ugyanaz a következmény szélesebb, politikai értelemben is: Európa, az euró övezet fejlődésének nyilvánvalóan bekövetkező megbicsaklásáért valakit vagy valakiket  minden áron felelősségre akarnak majd vonni, megkezdődik a bűnbak keresés. És nem ám magát a „produktumban”, az euróban, annak eredendően rossz konstrukciójában  fogják ám  keresni és megtalálni a hibát, hanem a németekben. Ezért tartok én attól, hogy az euró ürügyén indul virulásnak a nemzeti érdekek erőltetett előtérbe helyezése, az új nacionalizmus. A végén épp az ellenkezője valósul meg annak, amit kívántunk, tudniillik az egységesedés, az integráció.

Meggyőződésem szerint maga az euró az eredendő okozója az európai problémáknak.

Annak idején Greenspan (a Federal Reserve, az amerikai jegybank volt elnöke) taszította adósságspirálba az Egyesült Államokat azáltal, hogy folyamatosan  nyomta le az alapkamatot és túlzott likviditást teremtett. Az európai adósságproblémát szintén a mesterségesen mélybe  taszított euró-kamatszint (mármint a német kamatszint) hozta létre. Ugyanakkor  versenyhátrányba került egy sor eurós tagállam, amelynek keze teljesen meg van kötve  az euró bevezetése miatt. Nincs ugyanis saját devizájuk, amelyet leértékelhetnének, hogy versenyképességüket erősíthessék. Márpedig, amíg ez a helyzet fennmarad, addig Európa egyre súlyosbodó problémákkal szembesül.

Zentai Péter: De hát fennmarad. Minden áron finanszírozzák a mediterrán országokat. A mérvadó európai  politikai elit, főként az Ön hazájában, Németországban, egyértelművé tette: nincs visszaút, az euró övezetet jelenlegi formájában meg kell őrizni, össze kell tartani. Ha elfogadjuk az Ön  gondolatmenetét, akkor Európa menetel – a katasztrófa felé. Azt azonban ugye nem cáfolja, hogy létezik egyéb forgatókönyv is, például az, hogy Németország otthagyja az euró övezetet. Akkor már nem lesz miért okolni a németeket,  bennmaradók pedig „felszabadulhatnak”, leértékelhetik az eurójukat.

J. E.: A valutauniót a gyakorlatban ma az Európai Központi Bank tartja össze. Németország önmagában, egyedül képtelen a mediterrán tagállamok óriási adósságlyukait betömködni – nem is mellékesen: a német eladósodás mértéke valójában csaknem akkora, mint Olaszországé (feltéve, hogy az ember tisztességesen számolja ki az adósságot).

A helyzet az, hogy a németek igazából csakis politikai okok miatt nem távoznak az Övezetből. Mert ha távozna, a bennmaradóknál az életszínvonal drámaian zuhanna, az euró komoly leértékelődése nyomán. De ne higgye, hogy ezt nem a németek számlájára írnák! Németország, a német nép így is, úgy is megmaradna fő bűnbaknak a többiek szemében.

De tegyük fel, hogy nem Németország, hanem a mediterrán országok lépnek  ki az Övezetből! Nos, ezt az érintettek kétszer is meggondolnák  hiszen – új-régi valutáik  drámai leértékelése elkerülhetetlen ez esetben is – szintén zuhanásba kezdene az életszínvonaluk. Gondoljon bele: Németország havonta keres tisztán 10-20 milliárd eurót a mediterrán országokba irányuló exporton. Az importáló (déli euró)  országoknak tehát összességében nagyjából ugyanennyi a mínuszuk  Németországgal szemben. Maradjunk abban, hogy beláthatatlanul súlyos következmények várnának  az Övezetre, ha az szétesne.

Nincs más verzió, mint azt (az Övezetet) – legalábbis egyelőre – minden áron egyben tartani.

Az alapproblémák mindenképpen fennmaradnak, az EKB nyilvánvalóan  nem tudja kezelni őket. Lehet, hogy csak évek múlva, de sajnos mindenképpen be fog következni az Igazság Pillanata: az euró egészen extrém problémákba sodorja egész Európát.

Z. P.: Mit vár  mindeközben a dollártól, egyáltalán az Egyesült Államoktól?

J. E.: Az amerikai devizának viszonylag stabilan kell fejlődnie. Egyebek között amiatt, hogy a  palagáz forradalmasítja Amerika energiaellátását, lenyomja az amerikai árszínvonalat, az USA – konkurenseihez képest – olcsóbb lesz, kereskedelmi mérlege javul. Még egyszer: meggyőződésem, hogy a dollár az euróhoz képest nagyon stabil marad. Ugyanakkor – noha feleződhet az USA kereskedelmi mérlegének hiánya, azonban a deficit nem fog eltűnni, a mérleg nem válik pozitívvá – továbbra is komoly korlátait érzékelem a dollár felértékelődésének.

Z. P.: Nyersolaj, agrárium? És mit mond az aranyról? Úgy tudom  portfoliójának igencsak jelentős részét tartja nemes fémekben, feltételezem azért, mert Ön is azon a véleményen van, hogy az infláció kora köszönt a világra….

J. E.: Sem inflációs, sem deflációs periódusra nem számítok belátható időn belül. Mindenekelőtt – a baljós jelek dacára – nem tudok egyetérteni azon befektetőkkel,  akik az infláció felfutását jósolják a közeli jövőre nézve. Gondoljunk bele: Japánban még annak ellenére is defláció van, hogy nulla szinten tartják régóta a kamatokat és egészen „vad” hiányokat produkál az államháztartás. Ennek alapján nem zárom ki, hogy Amerikában és Európában szintén növekszik a deflációs nyomás. Ugyanakkor persze sokan feltételezik, hogy Amerikában a hitelezés, az újabb hitelbuborék beindulása miatt felfut az infláció. Valójában azonban azt tapasztaljuk, hogy a megugró  hitelezési aktivitás nem a kereslet élénkülésére „megy”, hanem arra, hogy vállalatok visszavásárolják saját részvényeiket. Ez márpedig nem járul hozzá a fogyasztói árak  inflálódásához. Ami történik, az sajnos a 2007-ben tapasztaltakhoz hasonlatos: akkor is őrülten vásárolták fel saját részvényeiket a cégek és ezzel erősen hozzájárultak a tőzsdei boomhoz. Most is ez történik, a tőzsdei árfolyamok átmenetileg komolyan erősödnek. De csak átmenetileg. A hirtelen árfolyam összeroppanás megint egykönnyen bekövetkezhet.

A nyersolaj piacáról:  túlterheltek a termelő kapacitások. Ebből, valamint abból, hogy a világgazdasági konjunktúra gyengécske marad egy jó darabig, az olajárak lemorzsolódásával számolok. Mindezt persze felülírhatják váratlan geopolitikai fordulatok, például a Közel-keleten.

Ami az agráriumot illeti, az ahhoz kapcsolódó papírok a legizgalmasabb befektetési lehetőségek közé tartoznak. Feltételezem, hogy a legtartósabb, legfolyamatosabb áremelkedések ezen a piacon következnek be mostanában.  E mögött mindenek előtt a következők húzódik meg: a világ lakossága évente 100 millióval növekszik, eközben  sűrűsödnek a klímával, a klíma változásával, a felmelegedéssel kapcsolatos katasztrófák.

Az általunk kezelt agrár-alap csak az idén harminc százalékkal értékelődött fel!

Arany? Nemesfém? Nos, azok árfejlődésének egyaránt jó a defláció és az infláció. Még ha az arany ára rövid távon nem erősödik is látványosan, akkor is leszögezhető, hogy az arany a legjobb kompenzáció a pénzügyi rendszer és a politika egyre sűrűsödő problémáival szemben.

Z. P.: Kínához visszatérve, mit gondol az ottani, általában az ázsiai piacokról, értékpapírokról, összevetve őket az európaiakkal?

E. J.: Határozottan úgy gondolom, hogy befektetői szempontból továbbra is Ázsia a leginkább fantáziadús környezet. Ha Kínát vesszük, akkor beszállhatunk egy olyan gigantikus gazdaság által termelt haszonba,  amely folyamatosan képes 9 százalék körüli éves  növekedést produkálni. Kínán belül a legizgalmasabb – átlátható, nagyon kiszámítható volta miatt – Hong Kong. Ázsián belül – mindent egybevetve – most  a legtöbb haszonnal az indonéz, a thai és a fülöp-szigeteki gazdaság, az ottani tőzsdék kecsegtetnek. Ha Ázsiát Európával vagy Amerikával  vetem össze, akkor a helyzet szerintem a következő: Németország (piaca) képes az ugrásra, mert igencsak erősödni látszik a belső konjunktúra), az USA tőzsdék pedig a FED korlátlannak tetsző pénznyomtatásának köszönhetően dübörögnek tovább. Ettől függetlenül roppant mód zavar engem az amerikai piacokon kialakult magas árszint, mintha a befektetők túlvásárolták volna magukat…

Z. P.: Foglalkoztatja-e egyáltalán a mi kis közép-európai térségünk. Azon belül Magyarország, lát-e piacainkban fantáziát?

J. E.: A Maguk térsége a külföldi bankok tőkekivonásától szenved mostantól. Magyarország –  a nyilvánvaló okokat nem kívánom felsorolni – önmagában véve politikummá vált ( a nyugat-európai környezet szemében). Nekem az a véleményem, hogy e térség irányában, Magyarországot beleértve, a Nyugat-Európának erősítenie kellene szolidaritását. Az, hogy végül beindul-e vagy sem újabb befektetési hullám  Közép-Európában, például Magyarországon, az elsősorban költségfüggő és függ az adott devizák árfolyamának alakulásától.