Az ideális pénzrendszer 4. – Megtakarítási válság

Tegyük fel, hogy az előző részben leírt ötletem ötezer évvel ezelőtt az egyik óegyiptomi ősömnek is eszébe jutott. Tehetős lévén félre is tett némi pénzt a jövő nemzedéke számára. Leszármazottai generációról generációra boszorkányos ügyességgel mentették át a vagyont, megkímélve azt birodalmak összeomlásától, háborúktól, államosításoktól vagy hiperinflációtól, csak azért, hogy majd egyszer én örökölhessem az egészet. Mindig nagyon kockázatkerülőek voltak, a biztos és szerény hozamra hajtottak, beérték reálértelemben átlagosan évi 1 százalékkal is. Most viszont az egész rám szállt, és kezdenem kellene vele valamit.

Mennyi pénzem is van így? A múltkor kiszámoltam, a világ jelenlegi éves GDP-jének a 300 milliószorosával rendelkezem. Ezt kellene tovább fialtatni. Mivel nem szeretnék hazardírozni, ezért praktikusan alacsony kockázatú befektetést kell találnom. A bankbetét jöhet szóba, illetve jól működő stabil cégek vagy megbízható államok kötvényei. Mindez viszont sajnos nyilvánvalóan lehetetlen, hiszen ennyi pénznek senki sem tudja kitermelni a kamatait.

Kevés a megbízható adós

De amúgy is, elég valószínűtlennek hangzik, hogy ekkora összeg összegyűlhetett volna, és nem csak azért, mert az idők során lehetetlen lett volna olyan szépen ellavírozni a történelem útvesztőiben. Már réges-régen az egyik ősöm beleütközött volna az előbb felmerült falba: mégis, kinek adja kölcsön azt a rengeteg pénzt, aki majd kamatostul vissza is fizeti? Egyszerűen nincs annyi potenciális megbízható adós a Földön.

A modern pénz hitelpénz, tanultuk meg az első pénzügytan órán, vagy inkább már jóval előtte. Ez azt jelenti, hogy a gazdaságban lévő pénz túlnyomó része valójában tartozás. A bankban tartott megtakarításom igazából csak a bank tartozása felém. A betett pénzem már rég nincs meg a bank pénztárában, hiszen azt odaadta valakinek hitelbe, aki tartozik neki ezzel. De az illető szintén egy bankban tartja a felvett kölcsönt, ami a bankjának a tartozása őfelé, és így tovább. Mégis mindenki azt gondolja, hogy rendelkezik azzal a pénzzel, amit az internetbankja egyenlegén lát.

Miért tesszük a pénzt bankba?

A megtakarítások egy része tehát a bankok közvetítésével jut el a hitelfelvevők felé. Van, aki azért teszi a pénzét bankba, mert kifejezetten kamatot akar kapni utána, és van, aki pusztán rá van kényszerítve erre, hiszen a fizetési forgalmát csak bankokon keresztül intézheti. Ezért vagy azért, de a gazdaságban áramló pénz jelentős része előbb vagy utóbb egy bankban köt ki. Azok pedig a beígért kamatot csak úgy tudják fizetni, ha az összegyűjtött forrásokat hitelbe kihelyezik. A megtakarítások másik része a bankok közvetítése nélkül, közvetlenül jut el a hitelfelvevőkhöz és transzformálódik tartozássá, például kötvények kibocsátásával.

A rendszerben gyűlő megtakarítások tehát folyamatosan nőnek, és ezért egyre rosszabb és rosszabb adósokhoz jutnak el. Rendszerszinten előbb-utóbb az a kérdés fog felmerülni, mint ami engem is foglalkoztatna, ha lenne néhány trilliárd dollárom: kinek adjam kamatra kölcsön ezt a rengeteg pénzt? És rendszerszinten sem kapunk más választ: egy bizonyos összeg felett, ami a tapasztalatok szerint maximum a GDP néhányszorosa, már nem lehet értelmesen pénzt kölcsönadni.

Megtakarítási válság?!

A gondolatmenet könnyebb követhetősége kedvéért eddig nem hangsúlyoztam, hogy a GDP-vel arányosan növekvő pénz- (és tartozás)mennyiséggel nincs gond. Ha valakinek nő az adóssága, de ezzel arányosan nő a jövedelme is, akkor nem lesz rosszabb adós. A baj azzal van, ha a pénzmennyiség (tehát az adósságállomány is) a GDP-nél gyorsabb ütemben gyarapszik. Egyrészt azonban pontosan ez a helyzet (mint ahogy ezt itt vagy itt láthatjuk), másrészt valószínűleg a GDP sem fog örökké nőni.

Manapság sok szó esik arról, hogy a világ túlságosan el van adósodva, és ezt az adósságot le kell építeni. Azonban az adósság a megtakarítások tükörképe, erre épül a pénzrendszerünk. Ha túl sok lett az adósság, akkor az azt is jelenti, hogy a megtakarítások mennyisége is fenntarthatatlan szintre került. A 2007-08-ban kirobbant világgazdasági földindulást hitelválság névvel illetjük, miközben ugyanakkora joggal nevezhetnénk megtakarítási válságnak is.

Fenntarthatatlan rendszer

Mindeközben azt is halljuk folyamatosan, hogy az öngondoskodás rendkívül fontos, és mindenki jobban teszi, ha gyűjtöget, takarékoskodik nyugdíjas éveire. Ez pedig az adósságok leépítésére vonatkozó törekvésekkel együtt feloldhatatlan ellentmondásnak látszik.

A rendszer fenntarthatatlanságát időről időre el lehet fedni valamivel. Erre jó módszer például a háború vagy az államosítás, melyek során a megtakarítások semmivé válnak. Egy fokkal kevésbé drasztikus megoldás, ha egy hitelválság (megtakarítási válság) keretében csődbe megy sok adós, a tartozások nem kerülnek visszafizetésre soha. Ezek után indulhat újra a gyűjtögetés.

Muszáj pénzt nyomtatni

Ha azonban egyszer már végre megunjuk ezt a mókuskereket, akkor el lehet gondolkozni azon, hogy hol rontottuk el alapjaiban a pénzrendszerünket. A cél tehát az, hogy a növekvő megtakarításoknak úgy biztosítsunk helyet a rendszerben, hogy azok ne váljanak tartozássá. Ne kelljen rossz adósoknak kölcsönbe adni, kockáztatva a visszafizetését, a megtakarítások mennyisége mégis növekedni tudjon. Ehhez pedig egyszerűen pénzt kell nyomtatni. A jegybankpénz senkinek sem a tartozása, nem kell azon aggódnunk, hogy vissza fogják-e fizetni (elméletileg a jegybank tartozása, de nála úgyse lehet jobb adóst mondani). Ha körbenézünk a világban, azt látjuk, hogy mindenhol nyomják is szorgosan a pénzt. A jegybankok jelenleg tulajdonképpen azt a pénzt nyomtatják ki, amivel a megtakarítások értéke meghaladja az adósságok fenntartható értékét. Az erősen kérdéses, hogy jól csinálják-e, de alapvetően nincs más választásuk. Ezt kell tenniük, ha nem akarnak további csődhullámot, háborút vagy államosítást.

Mindez azonban csak tüneti kezelés, a monetáris rendszerünk alapvető hibáit nem oldja meg. Ráadásul a kezelésnek mellékhatásai lehetnek, hiszen még egy módon válhat semmivé megtakarításunk, még ha egy percre sem adjuk ki a kezünkből, és a pénznyomda zakatolásával pont ezt kockáztatjuk: inflációval. Erről azonban majd csak a következő részben fogok írni.

www.superposition.hu