igeret foldje

Az ígéret földje

Ahogy nálunk már megszokott, Buda-Cash- és Quaestor-ügyben is torkon ragadták egymást politikusaink. Az egyik oldal szocialista, a másik fideszes brókerbotrányt emleget. És igazát azzal dúcolja alá, hogy vagy fedezet nélkül nyújtott 17 milliárdos hitel folyósítását dörgöli a másik orra alá, vagy a pénzpiaci felügyelet működésképtelenségét rója fel ellenfelének. Merthogy az állam minden jó és minden rossz oka – írja  a Heti Válasz április 2-i lapszáma.

Az iszapbirkózás szemlélője pedig el is hiszi, hogy hiba a semmirekellő politikai világ készülékében van csupán, amelynek kötelezettsége megvédeni őt.

Bármikor. Bármi áron.

A világhírű bróker munkatársaival 16 éven keresztül játszotta ki az Egyesült Államok ellenőrzési rendszerét.

Holott a tisztes polgároknak tudniuk kellene arról, hogy pénzük befektetésekor nemcsak az ígért hozam nagysága mérlegelendő, de az üzleti kockázat is.

Az állam ugyanis sosem lesz mindenható. És nem csak nálunk, de a fejlettebb pénzügyi kultúrájú országokban sem. S hogy ne a levegőbe beszéljünk, érdemes idecitálni Bernard Madoffnak, a NASDAQ amerikai részvénytőzsde korábbi igazgatójának piramisjátékát. A világhírű bróker munkatársaival 16 éven keresztül játszotta ki az Egyesült Államok ellenőrzési rendszerét és okozott 65 milliárd dollárnyi (uszkve 14-15 ezer milliárd forintnyi) kárt a befektetőknek.

Ha Amerikából tekintünk a mi kis történetünkre, a magyar közigazgatásnak nincs szégyenkeznivalója. A kész átverés show itt nem 15 ezer, „csak” 150 milliárd forintos kártételig jutott, majd – a felügyeletnek is köszönhetően – lelepleződött. Az állam tehát működött, ha nem is kifogástalanul.

Világossá tennünk mégsem árt, hogy az állampolgárok felelősségére és felkészültségére apellálni csak azoknak a politikusoknak lehet, akik ugyancsak példamutatóan teszik a dolgukat. Akik sosem hitelesítenek kétes hátterű gazdasági szereplőket. Akik nem engednek magukhoz túl közel Tarsoly Csaba-típusú – Lázár János után szabadon: sündörögő, nyalakodó, dörgölőző – vállalkozókat. Mert ha közel engedik őket, mi több, összegabalyodnak velük, akkor akaratukon kívül is üzletszerzőikké, felhajtóikká válnak. Ahogy ebben a történetben is, amelyben Szijjártó Péter arca majd’ úgy pörkölődött rá a Quaestorra, mint George Clooneyé a Nespressóra. Csak épp a mi külügyminiszterünknek más sem jutott, mint a fekete leves…

Tarsoly Csaba birodalma persze hosszú évekig épült, kötvényestül, üzletközpontostul, hotelestül, Győri ETO-stuI. S a kezdeti nehézségek után olyan természetessé vált, hogy dübörgött – a szocialista kormány hitelével is megolajozott – biznisz. Jutott, amire csak kellett. Bajnok focicsapatra, egyházi célokra, orosz bankra. És már senkit sem érdekelt, miből is forog ki az a sok pénz, csak mind többen szerették volna élvezni a hasznát. A futballisták éppúgy, ahogy a politikusok. Mindenki hinni akart a csodában.

Az igazság pillanata aztán úgy köszöntött rájuk, ahogy sosem várták. Nem is fogták fel a körülöttük megülő döbbent csendet, és a „ki fizesse meg a károkat?” kérdést. Ahogy a kisbefektetők sem értették, hogy miféle kárról beszélnek nekik, amikor nem is olyan régen még a piaci átlagnál sokkal nagyobb hozam ígéretével kábították őket.

És rádöbbenve a valóra, most mindenki az államra meg a pénzügyi szektorra mutogat. Az adófizetőkre és a tisztességesen működő pénzpiaci vállalkozásokra, hogy az érintettek helyett ők fizessék a könnyelműség és a szélhámia mézesheteinek számláját.

Miért is? Talán, mert állami szereplők támogatták, promotálták és hitelesítették a hibás termék kibocsátóját. Hát ezért. És ez gáz.

Folyik is a küzdelem a politikai felelősség felparcellázásáért a korábbi és a mai kormányoldal között. És hogy ki lesz a nyertes? Megjósolhatóan a történetből kimaradó LMP és Jobbik. És aligha lesz vesztes a pénzét rosszul befektető kisember. Akit valahogy kártalanítanak majd. Elvégre választó is. Ő pedig visszaszerzett vagyonkájával kereshet magának újabb nagyot ígérő szélhámost. Mert akárki akármit mond is, nem Amerika, de Magyarország az ígéret földje.

Borókai Gábor