Az irracionális szavazó

“A demokrácia azért vall kudarcot, mert azt nyújtja, amit a választók akarnak.”

Nem hiszem, hogy ezzel újat mondok, de sok bosszankodástól óvja meg az embert, ha szem előtt tartja, hogy a demokrácia – a házassághoz hasonlóan – egyfajta optimalizálás, kompromisszum. A kormányzás során – azáltal, hogy valamilyen szinten a hozzá nem értő társadalommal is jóvá kell hagyatni a döntéseket – kisebb-nagyobb mértékben le kell mondanunk a szakértelem előnyeiről, szuboptimális döntésekre kényszerülve azért cserébe, hogy egyben legitimmé és stabillá tegyük a rendszert és senki ne juthasson akkora hatalomhoz, amivel aztán csapdába ejtheti a társadalmat. Azonban még ez az evidencia sem elég ahhoz, hogy Brexit után és Trump előtt ne érezzem a kényszerét annak, hogy újra kezembe vegyem Bryan Caplan – A racionális szavazó mítosza: Miért születnek rossz döntések a demokráciákban című könyvét, hogy egy kicsit együtt füstölöghessek a szerzővel.

A tudás hiánya

Egyfelől tehát a demokrácia működik, hiszen a szavazók megkapják, amit akarnak, másfelől viszont nem működik, éppen ugyanezért. A választók ugyanis nincsenek annak a tudásnak a birtokában, hogy eldöntsék, „mi működik” (gondoljunk azokra a sokat emlegetett választópolgárokra, akik a Brexit szavazás után kerestek rá, hogy mi is az az EU).

Szokás a közgazdászok szemére vetni, hogy képtelenek megegyezni bármiben is. Azonban ez csak részben igaz. Olyan alapvető kérdésekben ugyanis, mint hogy milyen szerepe van a gazdaságban a piacnak, az államnak, a migrációnak, a globalizációnak, a kereskedelemnek, vagy a technológiai fejlődésnek, a közgazdász társadalom meglepő mértékben egységes. Az Egyesült Államokban nagy hagyománya van a választók gazdasági/politikai tudása felmérésének – elég lehangoló eredménnyel. A mi szempontunkból a legérdekesebb jelenség, hogy a közgazdaságilag képzett és nem képzett publikum között mennyire éles különbség van ezekben a fent említett témákban.
Ez utóbbi jelenséget a politika és közgazdaságtan tudományok többféleképpen próbálják mentegetni. Egy verzió, hogy a “tudatlan” szavazók szavazatai véletlenszerűen szóródnak, hatástalanítva egymást, így végül a hozzáértők szavazatai döntenek. Egy másik, hogy a szavazók úgynevezett „rövidebb utak”-at használnak a tájékozódásra: ilyen lehet egy politikai párt üzenete, egy tájékozott kollega véleménye, vagy, hogy melyik jelöltnek van kutyája. Ezt a módszert alkalmazzuk egy fogkrém kiválasztásánál is, ahol szintén nem vagyunk tisztában annak összetevőivel, mégis egész élhető döntéseket tudunk hozni csak márka és csomagolás alapján.

Egy másik „tudás”

Kaplan szerint azonban ennél sokkal rosszabb a helyzet. A tudatlanság egy komplex helyzettel kapcsolatban jellemzően arra sarkallná az embert, hogy elfogadja a szakértő véleményét, ahogy tesszük azt orvos, vagy autószerelő esetén. Azonban a politikai döntések esetén ezt a kiváló tulajdonságunkat sutba vágjuk, mivel szavazóként nagyon is határozott tudással vélünk rendelkezni. Csak ez a tudás nem egy racionális érvrendszerre támaszkodik, hanem inkább előítéletek eredője, ami ha valós politikai döntésekben kristályosodik ki, akkor azzal minden érintett rosszabbul jár.

A kognitív disszonanciával is sokat foglalkozunk, ugyanis a viselkedési közgazdaságtan egyik alapkövéről van szó, ami több tőkepiaci jelenségre is magyarázatként szolgál. Az a tudatállapot, hogy nem szeretjük, ha a már kialakult, így kényelmes világképünknek ellentmondó információ érkezik – ezért azzal lehetőleg nem is foglalkozunk.

De a jól tájékozott szavazó elvárása elég utópisztikus is lenne, hiszen rengeteg energiát igényel, miközben a produktuma csak egyetlen szavazat a milliókból, aminek így aztán semmiféle tétje/eredménye nincs. Mivel nem ezen fog múlni a szavazás végkimenetele, ezért az irracionalitásnak nincs „ára”. Ellentétben azzal, amikor az orvos vagy az autószerelő véleményét fogadjuk el, ahol az irracionalitás (saját fejünk után menés) árát közvetlenül megfizetnénk.
Nem csoda hát, ha a fáradtságos tanulás helyett a szavazók egy sokkal kényelmesebb pozícióba helyezkednek: a kognitív disszonancia kerülésébe, ami a szakértői vélemények elvetését is magába foglalja. És nem csak a saját egónkkal nem szeretünk harcot vívni, hanem a környezetünkkel sem, megúszva néhány konfliktust azzal, hogy a választói sztereotípiákat nem kezdjük ki racionálisabb érvekkel.

Honnan az alternatív valóság?

Kaplan szerint a közgazdászokétól eltérő világkép nagy része négy előítéletből eredeztethető. Az első a külföldi ellenesség (a könyvet 2007-ben írta, de vélhetően írhatta volna 1907-ben is, hasonló eredményre jutott volna). Erre lehet evolúciós magyarázatot találni, hiszen volt idő, amikor a szavannán egy szembejövő törzs kevésbé a termelési és kereskedelmi horizont bővülésének, és sokkal inkább az erőszaknak a lehetőségét hordozta magában. Azonban mára a valóságban sokat (a választói fejekben kevesebbet) javult a helyzet.
A második a piac ellenesség. A társadalom közgazdaságtanilag képzetlenebb része határozottan alulértékeli a piac társadalmi és gazdasági előnyét. A hozzáállás sarkítva valami olyasmi, hogy mivel a piaci szereplők a pénzemet akarják, ezért nem szeretnek engem, így én se őket. Holott éppen a piaci verseny az, ami empátiára kényszeríti a szereplőket, így azért mert önérdekből cselekszenek, még kénytelenek lesznek az én érdekemet is nézni, különben máshol vásárolok.
A harmadik a munkahelyteremtés iránti vágy. Az igaz, hogy a technológiai fejlődéssel és a globalizációval nem mindenki, minden időtávon és mindenhol nyer, azonban a világot összességében ez viszi előre. Egy közgazdász arra, ha valahol munkahelyek szűnnek meg a technológiai fejlődés következtében nem tud nem pozitívumként tekinteni, hiszen a felszabaduló – amúgy kifejezetten szűkös – humán erőforrás így majd egy hatékonyabb területen fog elhelyezkedni. Elég a mezőgazdaságra gondolni: kétszáz éve a társadalom 90 százaléka dolgozott ott, ma az 5% is elő tudja állítani a szükséges élelmiszert. A 85% vajon munkanélküli lett, vagy a kaszálásnál termelékenyebb munkakörben helyezkedett el azóta?
Végül megemlíthetjük a pesszimista torzítást (pessimistic bias), azt a tendenciát, hogy a gazdasági/társadalmi, sőt egyéni problémák nagyságát felülbecsüljük, míg az eredményekét alul. Egyszerűbben fogalmazva: régen minden jobb volt. Egy példával szemléltetve: képzett, amerikai publikumból való viszonylag széleskörű mintavétellel arra a kérdésre, hogy 1900 óta mennyit nőhetett az életszínvonal azt a medián választ kapjuk, hogy 50%, miközben 10-20 százalékuk még életszínvonal-csökkenést is említ. A valós értéket persze nehéz megállapítani, de 500-tól 3000 százalékig minden mellett lehet érvelni. Az 50% ehhez képest nem egy nem tudásból származó hiba, hanem az említett pesszimista torzítás.

De miért a közgazdászok?

Számomra furcsa, hogy fel kell tenni a kérdést, de vajon miért feltételezzük, hogy a közgazdászok kontra szavazók (azaz az őket kiszolgáló politikusok) vitában feltétlenül az előbbieknek van igazuk? Honnan tudhatjuk, hogy a gazdasági migráció egy pozitív folyamat (az aktuálpolitika egy részétől mentesítve a cikket: a Brexit pártiak többségének a kelet-európai bevándorlókkal van baja), a kereskedelem (globalizáció) nem zéró, hanem pozitív kimenetelű játék (így minden érintettnek előnyös) és, hogy a technológiai haladás annak ellenére üdvös, hogy munkahelyek megszűnésével (is) jár? Hiszen a közgazdaságtan nem egyértelmű törvényszerűségekkel foglalkozik, mint a fizika, mondhatnánk.

Hogy alapvető kérdésekben mennyire egységes a szakma, azt jól példázza a Közgazdászok a Brexitért mozgalom. Gyakorlatilag ez az egyetlen csoport a közgazdászokon belül, akik azzal álltak elő, hogy Nagy-Britannia EU kilépése gazdaságilag haszonnal jár majd számukra. Abban az esetben, ha ezzel megszabadulnak az EU által előírt kereskedelmi korlátozásoktól és egyoldalúan teljes szabadkereskedelmet hirdetnek a világra.
Hogy is mondjam… ez vélhetően nem az a világrend, ami az állását féltő yorkshire-i szénbányász fejében volt, amikor beikszelte a szavazólapon a távozást.
Így az, hogy a történelem legnagyobb elméi közül sok egész életében a közgazdaság működését tanulmányozza, még nem feltétlenül garancia arra, hogy azok az összefüggések, amelyeket a közgazdász társadalom elfogad, Donald Trump, vagy Berettyóújfaluban bárki ne tudná hat másodperc alatt megcáfolni.
Ez az abszurd gondolat a gyakorlatban azért minősül kevésbé abszurdnak, mert a közgazdaságtanhoz elég sok érdek is fűződik – gondoljunk a politika közel egészére. Ezért aztán van egy olyan általános vélemény, hogy a közgazdászok több szempontból is érdekeltek abban, amit „prédikálnak”. Kétféle elfogultsággal szokás vádolni őket: önérdeket szolgáló (hiszen a közgazdászok jellemzően gazdagok, stabil munkahely lehetőségekkel, így persze, hogy nem aggódnak a globalizáció, vagy a gazdasági bevándorlás hatásai miatt) és ideológiaival (a szabad, állami beavatkozástól mentes piac az Egyesült Államokban a republikánusok „vallása” – ebből a szempontból különösen érdekes fejlemény, hogy jelenleg mindkét amerikai elnökjelölt szabadkereskedelem ellenes retorikával kampányol).
Azonban ezeket lehet tesztelni. Ha kontrolláljuk azokat a változókat, amelyek egy ember hiedelmeit befolyásolhatják (jövedelem, nem, bőrszín, vallás…), a közgazdász – nem közgazdász nézetkülönbség csupán az ötödével csökken. Tehát például egy szegény közgazdásznak nagyjából ugyanaz lesz a véleménye, mint gazdag kollegájának, míg egy gazdag nem közgazdász nagyjából ugyanazt fogja mondani, mint egy szegény nem közgazdász.
Az ideológiai különbségből származó rés pedig még nő is, mert meglepő módon a közgazdászok javarészt demokraták, csak – a tények ismeretében – gazdasági szempontból republikánus nézeteket vallanak, így nem tartanak a munkahelyek megszűnésétől és a benzinárról is azt gondolják, hogy alapvetően a kereslet – kínálat befolyásolja és nem valami fogyasztóellenes összeesküvés.

Félig üres

Tehát a racionális gondolkozásnak határozottan ára van (rengeteg energia és esetleg még szembe is kell néznünk a saját világképünk hibáival), de politikai/gazdasági témákban előnye kevésbé (a szavazás végeredménye szempontjából nem oszt, nem szoroz egy ember tájékozottsága). Ehhez a fentieken kívül még hozzájárul az is, hogy választói szinten nehezen ellenőrizhető állításokról van szó, amit a politikusok ki is használnak. Hiszen nem annyira gazdasági eredményekkel versenyeznek a választók kegyeiért, hanem politikai döntésekkel. Ha mondjuk Trump védővámokat húz az Egyesült Államok köré, akkor sokkal inkább magát az intézkedést fogják büntetni/jutalmazni a választók, mint a valós, évekre elnyúló és nehezen ellenőrizhető következményeit. Ha pedig öt év múlva jól látszik, hogy a gazdaság gödörbe került, akkor Trump azért fogja ünnepeltetni magát, mert a védővámok nélkül még rosszabb lenne a helyzet. Ugyanis az ok-okozati viszonyok is nehezen lekövehetők.
Jó példa az Egyesült Államok – Mexikó különbség. Annak az esélye, hogy Mexikóban egy politikus azzal nyerjen választásokat, hogy amerikai típusú reformokat vezet be, minimális, hiszen az “jenkiknek való liberalizmus”. Közben persze tömegesen vándorolnak át, hogy az amerikai berendezkedés előnyeit élvezzék. A különbség, hogy egy-egy szavazó nem hajlandó megfizetni azt az árat, hogy másképp gondolkodjon a világról (az említett kognitív disszonancia), ha nincs érte kellőképpen jutalmazva. Viszont amikor átköltözik, akkor a hirtelen jólét gyarapodás már megfelelő kompenzációt jelent. Egy ehhez hasonló, a társadalom döntő többségére ható fejlődés Mexikóban még akkor is évtizedekig tartana, ha a többi választó is elkezdene liberálisabban gondolkozni.

Félig tele

Foglaljuk optimista keretbe e cikket! Hiszen ha ilyen szomorú a helyzet, akkor miért vannak egyáltalán jó politikai döntések? Összességében miért nő a globális kereskedelem, hogyan pattanhatnak ki a földből munkaerőpiacot átrendező Uberek és Google-k és miért a piacgazdaság a jellemző berendezkedés? Azért, mert a politikusok szerencsére kötélen táncolnak. Az egyik oldalon amiatt zuhanhatnak le, ha népszerűtlen intézkedéseket vezetnek be, a másik oldalon pedig amiatt, ha gazdasági/társadalmi csődbe vezetik az országot. Itt, hogy ellentételezzem a sok Brexitezést, Görögország és a Sziriza párt jut az eszembe. A népszerűség oltárán azzal áldoztak, hogy tartottak egy népszavazást a megszorítások elutasításáról, majd – miután a nép a vártnak megfelelően el is utasította – csendben megszorítottak, megmentve ezzel az országot a még nagyobb csődtől.