Az olcsó olaj méregdrága kockázatairól

Szaúd-Arábia csökkenteni fogja hamarosan az olajkitermelést – jósolja interjúnkban a londoni King’s College professzora, a volt miniszterelnöki főtanácsadó, a BP olajtársaság egykori alelnöke, Nick Butler.
Felhívja a figyelmünket, micsoda geopolitikai erő átcsoportosulást idézett elő az amerikai palagáz- és palaolaj-forradalom, s hogy ezt a történetet mennyire alábecsülték az oroszok és a szaúdiak. Azáltal pedig, hogy Amerika nem szorul már olajimportra, hátat fordított a Közel- és Közép-Keletnek. A pénzügyileg meggyengült nagy olaj- és gázexportőr, Oroszország világpolitikai kalandokba menekül, más nagy olajtermelők, például Algéria belső káoszba fordul. Mindezen körülmények egyre csak növelik az Európába menekülő észak-afrikaiak számát, állandósítva az európai migránsválságot.

Zentai Péter: Számít-e tudása, tapasztalatai alapján a nyersolaj reneszánszára?
Nick Butler: Nem számítok ilyesmire. Legalábbis az árak terén semmiképpen sem. Félelmetes mennyiségű olaj vár kiaknázásra, újabb és újabb lelőhelyeket fedeznek fel, közben még félelmetesebb az a technológiai fejlődési ütem, amely az alternatív energia-üzemanyagforrások feltárásában nyilvánul meg. Ettől függetlenül az olaj hordónkénti ára a következő egy-két esztendőben még feltornászható 50 dollárra. A száz dollárhoz közeli szint visszatértét elképzelhetetlennek tartom.

Hogy tornászható fel az ár 50 dollárig is?
Vagy úgy, hogy hirtelen száguldani kezdenek a vezető nemzetgazdaságok. Erre azonban aligha kínálkozik esély. Vagy pedig úgy, hogy a világ nagy olajtermelői, exportőrei összefognak és radikálisan, következetesen, koordináltan megvágják a kitermelésüket. E tekintetben Szaúd-Arábia lenne a meghatározó szereplő. Rijád (a szaúdi kormány) totálisan elszámolta magát, óriási hibát követett el az az utóbbi két évben. Atívan hozzájárult az olajárak zuhanásához. 

Ez nem lehetett a szaúdiak érdeke…
Még másfél évvel ezelőtt is szilárd meggyőződésük volt, ha lenyomják az átlagos hordónkénti árat 50 dollár alá, akkor az olajpiacot potenciálisan valóban felforgatni képes amerikai palaolaj-kitermelők bedobják a törülközőt. Aztán az ár szépen vissza fog araszolni a hetven-nyolcvan, esetleg százdolláros szintre. Ebben bíztak egyébként a szaúdiakkal egyetemben az oroszok, a venezuelaiak és mindazok az olajexportőrök, akik végzetesen elmulasztották diverzifikálni, korszerűsíteni, versenyképessé tenni gazdaságaikat az „olajár-bonanza”, a százdollárosnál tartósan magasabb piaci árak közepette. Az ő mentalitásukba, gondolkodásukba egyszerűen nem fért bele, hogy milyen csodálatos rugalmasságot, ellenálló és alkalmazkodó és technológiai megújuló képességet tud kifejleszteni az igazi piaci versenyben való helytállás kötelezettsége a kis amerikai palaolaj- és palagáztermelő cégekből. Ez utóbbiakat, több ezer kis- és középvállalkozást végül még harmincdolláros olajárral sem lehetett térdre kényszeríteni. Vitathatatlan immár, hogy ezek szabályos győzelmet arattak a világ vezető olajexportőr országai, Oroszország, Szaúdi-Arábia és társaik felett.
Megengedem magamnak a következtetést, hogy a szaúdiak politikát lesznek kénytelenek váltani nagyon hamarosan és radikálisan: a kitermelés fokozása helyett annak drasztikus csökkentéséhez látnak hozzá.

A világ olajpiacán történteknek drámai hatásuk kell legyen a globális politikára. De miként, milyen eredménnyel?
Amerika önellátóvá vált az üzemanyag-ellátásban. Sőt, nettó exportőrré – a palagáz-, palaolaj-forradalomnak köszönhetően. Ennek következtében azonban lassan hátat fordít a Közel- és Közép-Keletnek, ottani szövetségeseinek, köztük Szaúd-Arábiának is. Amerikában a politikai élet némely főszereplői, az elnökválasztás egyes esélyesei, például Donald Trump, reálisnak gondolják, hogy az Egyesült Államok most már megengedheti magának, hogy csakis befelé forduljon, csak önmagával foglalkozzon.
A világ dolgaihoz való passzív amerikai hozzáállást tapasztalván Putyin felvértezve érzi magát arra, hogy ellenségképeket építve külpolitikai kalandokba bocsátkozzon, mert máskülönben nem tud elszámolni népe előtt, miért és miként dorbézolták el a hatalmas jövedelmeket, amelyekre a tartósan száz dollár fölötti olajárak korában az orosz nemzetgazdaság szert tett.
Szaúd-Arábia, Katar és a többi Amerika-barát olajmonarchia, továbbá a szintén egyoldalúan, kizárólag a nyersanyagvagyonára építkező néhány dél-amerikai és afrikai rezsim roppant veszélyes helyzetbe került, ezen társadalmakban óriási robbanások következhetnek be – hamarosan.

A történet másik fele, hogy Európa és Kína nyer az árzuhanások nyomán.
Elméletileg igen, de a gyakorlatban mégsem. Európa és Japán stagnálása állandósulni látszik. Amerika gazdasága sem indult be a várakozásoknak megfelelően. Kína viszont tényleg profitál – például azáltal, hogy nettó haszonélvezője mindannak a hihetetlenül magas vér- és pénzveszteségnek, amit az amerikaiak Irakban elszenvedtek. A százezrek életét kioltó Öböl-háborút követően Amerika horribilis összegeket fektetett be az iraki olajtermelés és feldolgozóipar megújításába. Irak ezáltal mára a világ egyik legnagyobb kitermelőjévé és exportőrévé vált. De nem ám a nagyvonalú befektető, az Egyesült Államok élvezi ennek hasznát, hanem Kína. Minden iraki export csak Kínába irányul – hihetetlenül olcsó áron. Ez a körülmény szerencsére jócskánt tompítja Kína nemzetgazdaságának lassulási ütemét.

Létezik-e közvetett összefüggés az arab olaj árának zuhanása és az arab menekültek számának növekedése között?
Szaúd-Arábia olyan súlyos helyzetbe lavírozta magát – az olajpiaci történések kezelésében –, hogy töredékére csökkentette a szegény, törékeny arab szomszédok anyagi támogatását. Ezek – az olajmonarchiák pénze nélkül ­– saját lábukon megállni képtelen országok, diktatúrák, amelyek sorra polgárháborúba sodródnak, mint például Szíria is.
Az olajárak zuhanása fokozatosan és egyre gyorsabban destabilizálja Algériát, melyet a szomszédos Líbiából és Maliból kezdik elözönleni az iszlámista terroristák. Algériából máris ezrével, sőt már tízezrével próbálnak a Földközi-tenger túloldalára, Európába jutni a vészes fenyegetés elől menekülők. Számuk hamarosan százezres nagyságrendűre duzzadhat.

A befektetők pedig meneküljenek-e az olajipari részvényektől?
Ne tegyék! A hagyományos, nagy nevű olajtársaságok a világgazdaság legjobban szervezett, a változásokra a legrugalmasabban reagálni képes cégei voltak mindig, és a jövőben is azok maradnak – ezt én az egyik ilyen óriásnál, a BP-nél vezetőként elöltött sok évtizednyi tapasztalatom alapján merem garantálni. Ezekbe a cégekbe a világpolitika, a világtörténelem megannyi drámai fordulata – két világháború, államosítások garmadája, ismétlődő radikális áresések, piaci viharok – beleoltott egy különösen erős túlélési ösztönt, alkalmazkodási képességet.
Itt és most az olajipar tradicionális vezető szereplői kivétel nélkül racionalizálnak, technológiailag megújulnak és közben drasztikusan csökkentik költségeiket, növelik versenyképességüket. Az olaj-  energetikai iparnál nincs – tapasztalatom szerint – rugalmasabb gazdasági ágazat. Aki belefektet, az hosszabb távon sosem veszít.