Az új mentőcsomag nem fogja szükségszerűen megmenteni Görögországot

Ha az európai politikusok nem beszélnek végre egyenesen választóiknak, és ha nincs mielőbb összeurópai egyeztetés a közös pénzpolitikáról, a megszorítások és a gazdasági élénkítések viszonyáról, akkor az egész euróövezet Görögország sorsára juthat. Az alapblog.hu-nak adott interjúban az egyik legtekintélyesebb európai gazdasági-pénzügyi agytröszt, a Bruegel főigazgatója, Jean Pisani-Ferry sürgeti az uniós vezetőket, mindenekelőtt a német kormányt, hogy legalább annyira koncentráljanak a gazdaságélénkítésre, mint a nemzeti költségvetési hiányok lefaragására.

A perifériára szorult, főként dél-európai eurós országok legsúlyosabb gondja szerinte a versenyképesség hiánya, ezt a problémát csak súlyosbítja, ha minden erejükkel csakis adósságuk lefaragásával kell foglalatoskodniuk. A világhírű szakértő szerint az Európai Központi Banknak és a Bizottságnak egyaránt hagyni kellene az euró gyengülését, illetőleg a gazdag észak-európai országokban az infláció növekedését, délen pedig annak csökkenését.

Zentai Péter: Megalapozott-e a szereplők jókedve? A verejtékes munkával, óriási energiabedobással elért, a nagy pénzügyi intézményektől, főként a kereskedelmi banki szférától, illetve a kormányoktól tényleg nagy áldozatokat követelő 130 milliárd eurós csomag vajon nem kidobott pénz? Tényleg megmenthető az euróövezet számára Görögország? A legnagyobb áldozatot mégiscsak a görög népnek kell meghoznia, amely ezt az egész procedúrát minden porcikájában megalázónak tartja, a legtöbb athéni lap azt írja, hogy a „ görög hazát” végleg gyarmati sorba taszítják….

Jean Pisani-Ferry: Ez a játék továbbra is nyitott, rengeteg a kockázat. Egy biztos: ha nincs most megállapodás Görögország és a hitelezői között, akkor Athén nem tudja kifizetni a márciusban esedékes törlesztéseit. Az pedig kiderül később, hogy vajon nem azoknak volt-e igazuk, akik szerint mindez időhúzás csupán, Görögország sorsa ugyanis megpecsételődött, mert képtelen végrehajtani a hitelezők által előírt megszorításokat, ennélfogva kilépni kényszerül az euróövezetből illetve államcsődöt jelent be. A görögök persze szinte ugyanannyira érzik most megszégyenítettnek, sőt leigázottnak önmagukat, mint ahogy a németek az Első Világháborút követően, a húszas években. Görögország esetében azonban – itt és most – nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy elsősorban ők, a görögök a felelősök a kialakult helyzetért. Egészen a legutóbbi időkig mérgezte a kormányzás hatékonyságát a világon szinte páratlan korrupció. Még hat hónappal ezelőtt sem volt képes, vagy nem akart az illetékes görög hatóság lecsapni, és összességében milliárdos nagyságrendű  adókat behajtani a csalással machináló dúsgazdagoktól, közöttük az ország leggazdagabbjaival.  Az idáig fajult helyzetért másodsorban az európaiak is felelősök, mert a végletekig húzták az időt, mígnem csak egy nyilvánvalóan végrehajthatatlan támogatási csomagot fogadtak el annak érdekében, hogy 2013-ra vissza tudjon térni Görögország a pénzpiacokra, és ismét tudja magát finanszírozni a piacokról. A harmadik „őshiba” az volt, hogy rossz receptet írtak fel Görögországnak a helyesen felismert „iker-problematikája” kezelésére. Az európai kormányok és az IMF mérvadó vezetői szinte kizárólag az adósságproblémára helyezték a hangsúlyt, a kiadáscsökkentést erőltették csupán, ugyanakkor a másik fundamentális problémát, tudniillik a görög gazdaság versenyképtelenségét másodlagos ügynek tekintették, és a szőnyeg alá seperték. Szóval, egy mondatba sűrítve a második görög mentőcsomaggal kapcsolatos kommentáromat: nem egyértelmű, hogy Görögország képes-e tartani a menet-és időrendet, meg tud-e felelni a néptől hallatlan áldozatokat követelő előírásoknak, ugyanakkor látnivaló, hogy a görögök többsége mégiscsak tisztában van vele, hogy számára a kilépés az eurózónából vagy az államcsőd a jelenlegihez képest még borzalmasabb következményekkel járhat.

Z.P.: Nagyjából ugyanezt mondta nekünk Soros György is, azzal a különbséggel, hogy ő nem általában az európaiak és az IMF felelősségét említette a rossz recept felírása kapcsán, hanem – mert szerinte mindenben a németek diktálnak – Angela Merkel kormányára hárította a felelősséget, és nem csupán Görögország, hanem az egész eurózóna fő problémáinak (szerinte) rossz kezelése miatt. Mit gondol erről, a németek felelősségéről, arról, hogy semmi más nem érdekli őket, csak a költségvetési fegyelem, az adósságleépítés, az állami kiadások drámai lefaragása „kostet, was kostet,”, kerül, amibe kerül…

J.F-P.: Nézze, tagadhatatlan, hogy az eurózóna déli részének országai – nem csak Görögország, hanem a spanyolok, a portugálok is – egyszerre küszködnek, verejtékeznek a GDP-hez viszonyítottan legalább százszázalékos, de inkább annál is magasabb külső adóssággal, illetőleg a versenyképtelenségükkel. Az adósságprobléma oroszlánrészét az éppenséggel az exportot húzni hivatott magánszektor okozza. Mármost a recept – ha úgy tetszik a német recept – úgy szól, hogy mindenekelőtt tessék szabadulni a külső adósságtól. Ennek az előírásnak a puszta követése viszont szinte ellehetetleníti a gazdasági növekedést. Ilyen csapdahelyzetből a kiutat az export fokozása, másként fogalmazva: a versenyképesség növelése jelenthetné. Az előző görög mentőcsomag kapcsán az EKB-IMF-EU trojka – szerintem – óriási hibát követett el, amikor nem kérte Görögországtól, hogy számolja fel a görög alkalmazottaknak járó tizenharmadik, tizennegyedik havi fizetést. Holott az export kemény növelésének célja, a versenyképesség erősítése megköveteli bizony, hogy ezekben az országokban csökkenjenek a bérek. Márpedig az eurózóna részleges „versenyképtelenségi” drámájának megoldására az Európai Uniónak, ha úgy tetszik, a németeknek éppannyira, vagy még jobban, oda kellene figyelniük, mint a rövid távú költségvetési deficit célokra. Magam is amondó vagyok tehát, hogy az EKB elsősorban, amellett, hogy erősen növeli a likviditást, további kamatcsökkentéssel és a kamatok garantáltan hosszabb ideig való alacsonyan tartásával kell hozzájáruljon a gazdasági növekedés élénküléséhez. Hagynia kell a közös fizetőeszköz gyengülését, és engednie kell, hogy Észak-Európában növekedjék, délen viszont valamelyest csökkenjen, legalábbis stabil maradjon az infláció. Másodsorban az Európai Bizottság meghatározóan csak arra ügyeljen, hogy a tagállamok fegyelmezett költségvetési politikát folytassanak, de ne akarjon mindenáron rövid távú, egészen precízen konkretizált deficitcélokat számon kérni. Harmadsorban azzal lehet az eurózóna problémáját hatékonyan menedzselni, hogy a Bizottság minden tagországban támogatja a helyi gazdaságélénkítő csomagokat, amennyiben azok bizonyíthatóan kiegyensúlyozottan, jövőorientáltan, átláthatóan egyensúlyoznak, szelektálnak kiadáscsökkentések és kínálat-barát, vállalatokat, beruházásokat ösztönző adó-és bér, valamint munkaerőpiacot liberalizáló reformok között. Amennyiben Soros úr attól tart, hogy mindezen élénkítések nélkül, csupán a megszorítások és a pénzügyi fegyelem erősítése révén, nem lehetséges elkerülni a recessziót, akkor azt mondom: igen, osztom az aggodalmát, a dél-európai térség egészének elhúzódó recessziója képes drámaian gyengíteni az eurózónát, és végveszélybe sodorni azt.

Z. P. :  De hát, hogy lehetne végigvinni következetesen az Ön által is követelt, hosszú távra szóló reformokat, ha az Uniót folyamatosan belülről fenyegetik a benne tömörült államokat irányító pártok illetve kormányok „zendülései” a nemzeti önrendelkezést csorbító diktátumok ellen? Elvégre az unió saját fennmaradása, az euró megőrzése végett, egyre inkább beleszólni kényszerül a tagállamok belügyeibe, egyre részletesebben előírni nekik mit csinálhatnak és mit nem, és ezáltal felerősíti a nemzetekben az Unióval való szembeszegülés igényét, másrészt akaratlanul is segíti a nemzeti kormányok diktátumpolitikáját. A nemzeti kormányok egyre csekélyebb teret engednek az politikai konkurenseiknek, hogy azok alternatívákat kínálhassanak. Szóval, uniós szinten és nemzeti szinten egyaránt bontódik le a demokrácia.

J.P-F.: Pillanatnyilag a demokráciát valójában nem a politikai alternatívák hiánya veszélyezteti, hanem az, hogy a nemzetállamok vezető politikusai nem beszélnek világosan, egyértelműen, hanem mindig mást mondanak, aszerint, hogy kik alkotják a közönségüket. Választási megfontolások, szavazatgyűjtési célok a meghatározó indítékok a számukra. A politikai elit őszinteségének hiánya okozza a demokratikus intézményekbe vetett hit, az egész demokratikus rendszer gyengülését. Mentőövként adódna a demokrácia számára is, ha a nemzeti szuverenitást kevésbé vagy egyáltalán nem, de az európai népek mindegyikét érintő alapvető témákról a nyilvánosság előtt kezdődne összeurópai vita: például a közös pénzpolitikáról, a pénzügyi szektor regulációjáról, a piaci versenyről és mindenekelőtt az eurózóna válságáról, mi vezetett hozzá, mik a valós és mik a csupán marketing értékei a fiskális paktumnak…

Z. P.: Egy pillanat: ez utóbbit hogy érti?

J.P-F.: Úgy, hogy a fiskális paktum önmagában véve inkább tényleg a németek, a német kormány presztízs projektje, önmagában véve korlátozott, semmi esetre sem meghatározó a jelentősége az eurózóna stratégiai stabilizálása szemszögéből nézve. Ugyancsak összeurópai nyilvánosság előtti vitát kellene engedni a Soros úr által szorgalmazott, de széles politikai, sőt szakmai körökben egyelőre ellenzett közös eurókötvényről és hozzá az intézményi feltételek megteremtéséről.  Világossá kell váljon mindenki előtt: egy-egy nemzet sorsát igenis befolyásolják a piaci folyamatok. A piacok azokat az országokat preferálják, segítik tőkével, amelyek átlátható, következetes és fegyelmezett költségvetési politikát folytatnak, amelyek elkötelezik magukat a kiadások és a belső-külső adósságaik csökkentésére. Az Unió úgynevezett diktátumai éppenséggel nem a tagállamok ellenében, hanem az ő fennmaradásuk érdekében is „íródnak.” Nagyon nagy baj, hogy mindezt a nemzeti kormányok egyelőre inkább elhallgatják. A következményeit ennek a hozzáállásnak pontosan láthatja pedig mindenki Görögországban.