buy and hold
jún.
10
2015

Az új osztály

Ahogy léteznek kötvény- és részvényindexek, ugyanígy befektetési osztályba sorolhatnánk a nagy infrastrukturális projekteket is.
A főként Ázsiában aktív, évente tízmilliárd eurókat megmozgató befektetési alap, a Partner’s Group ázsiai műveleteinek főnöke (korábban a Világbank igazgatója), Kevin Lu az interjúnkban kifejti: a szakértői csoportja által kidolgozott modell szerint a magánbefektetők ugyanúgy követhetnék az újfajta befektetési eszközosztályba sorolt projekteket, mint ahogy a tőzsdéken jegyzett cégeket.
Ha ezt az üzleti modellt sikerül megfelelően alkalmazni a hatalmas közösségi- és magáninfrastruktúrák beindítása érdekében, akkor annak az lesz az eredménye, hogy a piac tudna a közjóért is működni.

Zentai Péter: Ha magánbefektető lennék, egyetlen centet sem fektetnék be nagy infrastruktúra-fejlesztési projektekbe – különösen nem ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai országokban. Ön viszont ilyen tervek mögé akarja mozgósítani a nemzetközi magántőkét.
Kevin Lu: Miért nem bízik az ilyesfajta projektekben?

Az ilyen típusú beruházások csak nagyon hosszú idő alatt valósulnak meg és semmi sem garantálja, hogy el is készülnek… Ha el is készülnek, akkor milyen profitot hozhat számomra például egy új autópálya Thaiföldön? Biztos, hogy töredékét annak, amit egy rövid távú, általam jobban ellenőrizhető magánprojekt.
Kétségtelen, hogy a nagy, nemzetgazdasági jelentőséggel bíró projektek – bárhol akarják is őket megvalósítani – alacsony hozamot tudnak csak biztosítani…

Biztosítani? Semmit sem tudnak biztosítani vagy garantálni. Hiszen egy-egy megaprojekt megvalósításának tervezett ideje alatt – elhúzódhat akár 15-20 évig is – az adott államban bármikor puccsal megdönthetik a rendszert, a hatalomra jutó új kormányok simán visszaléphetnek, zárolhatják a befektetéseimet, a korábbi szerződéseket nem tartják magukra nézve kötelezőnek. Az ilyen helyeken kívülálló számára átláthatatlan korrupciós gépezetek szoktak működni. Az ilyen befektetések költségeit direkt alul- vagy felültervezik…
Elismerem, hogy fenntartásait, negatív hozzáállását osztja a legtöbb komoly nyugati pénzügyi és szakmai befektető. Csakhogy aKevin Lu mérleg másik serpenyőjébe mégiscsak óriási lehetőségek helyezhetők. Csak a fejlődő világban jelenleg ezermilliárd, a fejlettnek nevezhető nemzetgazdaságokban pedig négyezer-milliárd dollár értékben indultak be, vagy fognak beindulni 2017-ig infrastrukturális projektek. Továbbá azt is mérlegre kell tenni, hogy – amit a friss kutatásaink eredményei igazolnak – egy-egy országban 10 százalékos infrastruktúra-fejlesztés, -bővítés a GDP 1 százalékos növeléséhez járul hozzá. Elképesztő mennyiségű új munkahely létesítésével is egyenértékű, ami által növekedhet az adott régiókban a fizetőképes kereslet, ami nyilvánvalóan nem mellékes a magántőkealapok szemszögéből sem. Ennek ellenére kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a kereskedelmi bankok egyszerűen nem hajlandók hosszú távra szóló új projekteket finanszírozni, a vagyonkezelők, a nyugdíj- és egyéb tőkealapok pedig nagyon jellemző módon szintén csakis meglévő infrastruktúrákba – például közutak, tömegközlekedés megújítása – szállnak be pénzzel, amelyekben a kockázatvállalás jelentősége eltörpül.

Miért is vállalnának nagyobb kockázatot?
Akkor vállalnának, ha az ilyen beruházásokról, az azokba való befektetésekről nem ugyanolyan paraméterek, megtérülési mutatók alapján kényszerülnének dönteni, mint ahogy kötvényekről, részvényekről, ingatlanbefektetésekről.
Az infrastruktúrát lehet és kell is a klasszikus befektetési eszközöktől elkülönített, speciális újfajta eszközosztályként (new asset classként) kezelni, amelyet mi „buy-and-hold equitynek” („vedd meg és tartsd részesedésnek”) hívunk. Lényegében köztes kategóriát képezne egy ilyen befektetés a hagyományos részvények és kötvények közt, inflációt követő, nemzetközileg garantált, folyamatos hozamot biztosítva az ezen, újfajta eszközt legalább 15 éven át birtokló alapok számára.

Miként garantálható bármi is – politikai és gazdasági szemszögből – a nem stabil államokban?
A „buy-and-hold” eszközök közé mindenekelőtt olyan projektek kerülhetnek, amelyek az adott ország fennmaradása szempontjából kulcsjelentőségűek és elkerülhetetlenül megvalósítandók. Másrészt húsz-harminc évre, nemzetközi szerződésekbe foglaltan, a kockázatok folyamatos csökkentését és a részesedők számára folyamatos, előre rögzített összegű kifizetéseket garantálnak.
A finanszírozásban a privát befektetési alapok játszanák a meghatározó szerepet, nem pedig a társtulajdonos kormányok, persze ők is pénzzel és garanciabiztosítással „lépnének színpadra.” A meghatározó jelentőséggel bíró magántőkealapok igazi biztonságát egy nagyon erős kockázatmegosztó mechanizmusnak kell garantálnia: nagy nemzetközi pénzügyi intézmények – mint amilyen a Világbank, az IMF és a Világbank Kínában most létesített konkurense és partnere, az Asian Infrastructure Investment Bank (AIIB) – és olyan alapok, mint például a Norvég Alap vagy az Öböl-menti országok nevével fémjelzett többi, úgynevezett szuverén pénzalap részvételével.
Ahogy léteznek kötvény- és részvényindexek, ugyanígy indexálnák az ebbe az újfajta befektetési osztályba sorolt infrastrukturális projekteket. A befektetők számára ugyanannyira átláthatóvá, folyamatosan követhetővé tennék az újfajta indexben jegyzett beruházásokat, mint például a tőzsdéken jegyzett vállalatokét.
Egy ilyen befektetési platform létezése, az azon keresztül való magánfinanszírozás lehetősége újabb és újabb beruházások tervezőit, beindítóit vonzaná magához, és ezek a projektek piaci alapú módszerekkel is bemérhetőkké válnának.
Előbb-utóbb újabb és újabb ilyen országos projekteket akarnának „piacra dobni” az infrastruktúrájuk fejlődésétől, korszerűsödésétől abszolút függő, főként tőkeszegény nemzetgazdaságok. Ugyanakkor a gigantikus kínai beruházásoknak az ilyen befektetési eszközosztályba való bekerülése révén óriási anyagi terhektől, a velük járó egyre kevésbé kibírható társadalmi gondoktól szabadulna meg az egyébként alapvetően infrastruktúra-építés vezérelte kínai nemzetgazdaság is. A projektek kormányzati gazdái az újfajta megítélési kategóriába kerülés érdekében kénytelenek lesznek egyre átláthatóbbá, kifizetődőbbé tenni és politikai illetve korrupciós kockázatoktól maximálisan megtisztítani az ország jövőjét és a közjót is segítő „termékeiket”.
Minél nagyobb teret nyer a magántőke a fejlődő államok új infrastrukturális beruházásaiban és a már létező beruházások korszerűsítésében, s minél inkább ezen országok érdekévé válik az állami mellett a magántőke bevonása a fejlődésükbe, annál inkább válnak ezen országok kiszámíthatóbbakká, kockázatmentesebbekké.
Ha ezt az üzleti modellt sikerül megfelelően alkalmazni közösségi- és magáninfrastruktúrák beindítása érdekében, akkor annak az lesz az eredménye, hogy a piaci erők és a közjó érdeke eggyé válik, a piac a közjóért (is) képes lesz működni.

Fotó: The Blog of Joe Crump