tamb 2 2
feb.
19
2013

Baloldali győzelem – egyházi áldással?

A római katolikus egyház, háttérben a Vatikánnal nem segíteni, hanem akadályozni igyekszik Silvio Berlusconi visszatértét a hatalomba, holott mégiscsak Berlusconi az, aki magát és pártját a katolikus keresztényi hagyományok és a hazafias politika egyedüli, hiteles letéteményesének nevezi. Az alapblog.hu-nak adott interjújában a gazdasági-pénzügyi agytrösztként is működő trentó-i egyetem professzora, Roberto Tamborini értésre adja, hogy az egyház is tudja, mekkora veszélyt jelenthet egész Európára, ha Berlusconi irányításával ismét kalandor útra tévedne Olaszország kormánya.

A hónap végén esedékes olaszországi parlamenti választások előtti kampány egyértelműsítette, hogy ezúttal a frontvonal a „még több Európa”, az Unión belüli közös válságkezelés és közös felépülés szövetségbe tömörült baloldali és konzervatív hívei, illetőleg a nemzeti bezárkózásban gondolkodók, az Uniótól való leválást is felvállalni akaró, nemzeti populisták Berlusconi által vezetett oldala között húzódik. A gazdaságtudós és politológus professzor csaknem bizonyosra veszi a balközép győzelmét.Olaszország egyik fő baját abban fogalmazza meg, hogy túl sokáig éltették az olaszokban azt a mítoszt, hogy Itália – saját erejéből,  a  milliónyi kis-, és középvállalkozójának hazafiasságára,  ügyességére támaszkodva képes egyedül legyőzni a válságot és gazdasági növekedést beindítani. Ezen az alapon nem történtek érdemi reformok és főként emiatt mélyebb a recesszió Olaszországban, mint a többi jelentős európai országban.

Zentai Péter: Nem egy mélyen szántó gazdasági-pénzügyi kérdéssel kezdem: egy ilyen nagy jelentőségű választás előtt mit mond, mit ajánl az embereknek, a szavazóknak a Római Katolikus Egyház, illetőleg a Vatikán? A történelmi tapasztalat szerint az egyház nyíltan-burkoltan a keresztényi értékeket, a vallás fontosságát leginkább hangsúlyozó erők mögé áll, tehát most Berlusconit kellene támogatnia.
Roberto Tamborini: Egyrészt az egyház, a püspöki konferencia konkrét, név szerinti ajánlásokba sosem bonyolódik bele, közvetlenül nem avatkozik bele a kampányba, másrészt a Vatikán és az olasz püspöki kar részéről egyaránt visszautasítanák, hogy kettejüket összemossák. Számtalan jele van annak, hogy a Vatikán és még inkább az olasz egyház vezetői, áttételesen ugyan, de nagyon világosan óvják az embereket attól, hogy a populistákra hallgassanak! Helyettük azokat ajánlják a hívek figyelmébe, akik nem kockáztatják az ország jövőjét,  akik nem ígérgetnek a levegőbe, akik az ország problémáit nem valamiféle lehetetlen nacionalista alapon, hanem reálisan, európai keretek között kívánják kezelni.

Nacionalista önzőség, populizmus? Ezeket a fogalmakat a keresztényiség prioritását hirdető Berlusconival szokás összekapcsolni… Az európai megoldás pedig leginkább a Pier Luigi Barsani nevével fémjelzett baloldali párthoz kapcsolható.

Egyszerűsítsük le a dolgot: az olasz katolikus egyház és a Vatikán is, itt és most a balközép, illetőleg a Monti miniszterelnök eddigi technokrata megközelítése mellett teszi le a voksát. Természetesen ezt ilyen egyértelmű formában nem mondja ki, mert nem avatkozhat bele nyíltan a politikába. Ugyanakkor az egyházi vezetők érzékeltetik: hatalmas a tét – mind az ország, mind Európa jövőjét tekintve – és Itália nem engedhet meg magának kalandorpolitikát, függetlenül attól, hogy Berlusconi magát hithű kereszténynek és igazi konzervatív olasz hazafinak nevezi, az egyház tisztán megérti, hogy mekkora veszélyt jelenthet ennek az embernek a visszatérése a hatalomba.

Reális a visszatérése?

Nem. Egyrészt azért, mert szinte kizárt, hogy egyedül kormányképesek legyenek, márpedig nincs kivel szövetkezniük. Egyedül a technokrata és konzervatív eddigi miniszterelnök, Mario Monti jöhetne szóba. Elméletileg. Amennyiben Monti nem hazug ember, márpedig nem az, akkor hinnünk kell a sokszor keményen megfogalmazott ígéretének: Berlusconival soha sem szövetkezne. Ha Berlusconi mégiscsak megszerezné a legtöbb szavazatot, akkor az csak annyira minimális győzelem lehet, aminek következtében azonnal új választásokat kellene kiírni. Ez senkinek sem szolgálná az érdekeit. Mindazonáltal ismerve jellemét, kitelik tőle, hogy hajszálka győzelmét követően mindannak az ellenkezőjét ígérné be, mint amit eddig mondott: nagy Európa-barátnak, a megszorítások mentén ténykedő, takarékos és igaz, hiteles, korrupcióellenes politikusnak mutatná be magát, akkor esetleg szóba állnának vele mások. Esetleges, de nagyon valószínűtlen, erőteljesebb győzelme esetén, óriási bajok várnak nemcsak Olaszországra, de egész Európára – pénzügyi, gazdasági, politikai értelemben. Még egyszer mondom: Berlusconinak roppant szűkösek az esélyei.

És a komédiásnak?

Melyiknek? Az olasz politikai színpadon meglehetősen nagy a komédiások száma…

Szellemes, amit mond. Én a főállású komédiásra, parodistára, Beppe Grillóra gondolok. Ő és pártja állítólag kiemelkedően népszerű és várhatóan nagyon sokan fognak rájuk szavazni. Egyáltalán mit akarnak ők? Mit ígérnek? Van-e köztük komoly közgazdasági, pénzügyi szakember?

Olyan egy sincs köztük. A „Grillo-jelenség”, ennek a parodistának kétségtelen a népszerűsége – véleményem szerint tényleg jól fognak szerepelni, 15 százalékos választási eredményt jósolhatunk nekik, tehát az egyik legerősebb politikai alakulatot alkotják majd az új parlamentben. Ez jelzi, hogy a demagógia és a populizmus több irányból is nyomasztja a közéletünket: a Berlusconi-féle jobboldali, nacionalista hangvételű és ez a mindenkivel és mindennel szemben álló Beppe Grillói populizmus és demagógia. Grillóék élesen nekimennek az egész politikai elitnek, baloldalinak és jobboldalinak, centristának egyaránt. Abszolút függetlennek mondják magukat, vélhetőleg tényleg nem hajlandóak senkivel sem együttműködni. Grillo ráadásul nem is akar kormányfő, vagy parlamenti képviselő lenni.  Egy tipikusan „antipárt”Grillóé. Az a népszerűségük kulcsa, hogy sokmilliónyi olasznak elege van az évtizedek óta álszenteskedő, részben ténylegesen folyton hazudozó és főként agyonprivilegizált politikusokból, képviselőkből. Újakat, tiszta embereket akarnak látni a hatalomban. Jómagam az elmúlt másfél év Monti-féle – alapvetően tisztességes és problémamegoldásra koncentráló – kormányzás súlyos hiányosságának tartom, hogy Montiék nem mertek nekimenni a kiváltságoknak, szinte semmit sem tettek a világ legnagyobb jövedelmű képviselőinek, magas rangú közhivatalnokainak, tehát Olaszország politikai elitjének, példátlanul és aránytalanul nagy juttatásainak lebontásáért, az igazságosabb közteherviselés kialakításáért. Ha e téren látványosan és többet tett volna Monti, akkor most kisebb erőt képviselnének szerintem az olyan demagógok, mint a komédiás Grillo és Berlusconi is kevésbé veszélyeztetné az európai stabilitást.

Európai stabilitás? Mennyiben szól ez a mostani választási kampány Európáról?

Alapvetően Európáról szól. Olaszország Európai Unióval való viszonyának alakítása mentén látszik az egyedüli lényeges választóvonal a különböző politikai erők között. Az egyik oldalon Berlusconi, aki szerint az olaszországi problémákat meghatározóan sajátos, olasz módon kell kezelni. Abba ne szólhasson bele a külföld, ne szólhasson bele Németország, ne szólhasson bele Európa. Ha az Unió mégsem hagyna fel a beavatkozással, akkor szakítani kell vele! Berlusconi fő üzenete, hogy szükség esetén merjünk kilépni az Unióból. Nos, ez az a kardinális jelentőségű téma: az Unióhoz való tartozás, vagy éppenséggel a róla való leszakadás, amely ma összehozza a balközép szövetséget és a Monti vezette technokratákat, továbbá minden más lényeges konzervatív erőt. Ez utóbbiaknak, mindannyiuknak – és mint mondtam, valahol a háttérben a Római Katolikus Egyháznak is – a „még több Európa” az üzenetük. Ugyanaz tehát, mint például a német kancelláré. Montiék és (a baloldali) Barsaniék, a Berlusconitól eltávolodott és vele élesen szembefordult konzervatív liberálisok, például Finiék egységesek abban, hogy meg kell akadályozni Berlusconi visszatérését a hatalomba, és hogy európai keretek között, más európai országokkal együtt és az EU pénzügyi, sőt politikai egységének mélyítése révén, annak mentén kell tudni növelnünk a nemzeti kormányzati politika, főként a gazdasági és fiskális politika mozgásterét.

Egyébként Ön szerint mi lesz a választási végeredmény?

Valószínű, hogy a középbal szövetség (Pier Luigi Barsani) győz. Vélhetőleg jelentős többségre tesz szert a képviselőházban, még ha a rá leadott szavazatok száma nem is fogja túlzottan meghaladni a második helyezettéét. De hát vékonyka győzelem is elegendő nálunk a nagy parlamenti nyereséghez. A szenátusban azonban a középbal nem lesz már annyira erős, ott szövetséget kell kötnie Montiékkal. Úgyhogy a legvégén olyan kormánykoalíció alakul, amelyben a középbal lesz a legerősebb, de komoly beleszólást kapnak Montiék is. Mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy folytatódik a piacok által üdvözölt gazdasági és pénzügyi politika.

Az a politika, amelyet a piacok üdvözölnek ugyan, de az olaszok nem igazán szeretnek. Monti sokkal népszerűbb külföldön, főként Berlinben, mint Rómában.

Azért nem volt eléggé népszerű, mert a költségvetési kiadások kurtításán, az ellátórendszerek racionalizálásán, a korai nyugdíjazás eltörlésén, gyakorlatilag a nyugdíjkorhatár emelésén, a munkaerőpiac némi liberalizálásán, a mobilitás erősítésén túlmenően nem sikerült Monti kormányának igazságosabbá tennie a közteherviselést és legfőképpen nem sikerült gazdasági növekedést beindítania. Ezért hát a széles néprétegek a szigorban, a megszorításokban elsősorban a tőlük elvárt áldozatokat látják. Ellenben nem észlelik, nem is észlelhették, hogy adóemelések és más intézkedések nyomán komoly áldozatokra késztetnék a gazdagokat és az állami szféra kiváltságosait.

Kérem, magyarázza el, hogyan lehetséges, hogy Itália szinte a nyugati világ rekordere az államadósságnak a GDP-hez viszonyított arányát tekintve? Ha jól tudom ez csaknem 130 százalékos. Ugyanakkor az olaszok szintén amolyan világrekorderek vagyonosodásukat, összvagyonukat és takarékosságukat tekintve? Netán ez a kulcs annak megfejtéséhez, hogy a megszorítások dacára a vártnál sokkal magasabbnak mutatkozik az olaszok ingerküszöbe, hogy a görögökhöz, spanyolokhoz viszonyítottan kevésbé látványosan, vagy talán egyáltalán nem is lázadoznak az olaszok?

Az egy főre eső vagyont tekintve az olasz tényleg a világ egyik leggazdagabb nemzete. És valóban: évtizedeken át Japán mellett mi és részben a németek tudták felmutatni a legmagasabb megtakarítási hányadot. Mindez részben az olasz államnak a nyolcvanas évek elejétől két-három évtizeden át tartó páratlanul erős dinamikájú eladósodási folyamatának az eredménye is. A kilencszáznyolcvanas évek első esztendeiben a GDP-arányos adósság hatvan százalékos volt, teljes mértékben kezelhetőnek volt nevezhető. Utána azonban minél többet vállalt fel az állami szféra – saját eladósítása mentén a munkaadók és munkavállalók biztonságának, jólétének, az ellátórendszerek bővítésének finanszírozására, minél inkább erősödött tehát a jóléti állam, annál többet tudtak megtakarítani és folyamatosan felértékelődő ingatlanokba beruházni a polgárok, a háztartások. Az állam adójövedelmei eközben a szükségesnél egyre kisebb mértékben, illetőleg egyáltalán nem növekedtek, az állam a rendszer fenntartásához szükséges forrásokat – a kilencvenes években különösen – egyre nagyobb hányadban külföldi forrásokból szerezte be. És persze közismerten terebélyesedett és egyre nagyobb terhet jelentett a rendszerre az adócsalás, illetőleg a korrupció, bár hosszú ideig ezt nem igazán vették komolyan. A Berlusconi-korszak bukása után Montiék elsődleges célja az államadósság és a költségvetési deficit szintjének drasztikus csökkentése volt.

De – mint mondta az imént – nincs Olaszországban semmiféle gazdasági növekedés…

Sőt, folytatódik a gazdaság visszaesése. Recesszió sújtja az országot immár második éve. Azokkal a prognózisokkal azonban nem értek egyet, amelyek szerint 2013-ban – legyen bármilyen eredménye is a választásoknak – akár négy százalékkal zuhanhat tovább a gazdaság teljesítménye. Azt mondom, hogy stagnálni fogunk. Ugyanúgy, ahogy szinte minden Unión belüli nemzetgazdaság. Tetszik, nem tetszik: be kellene ismerni Európa-szerte, hogy nem működik az a bizonyos uniós fiskális paktum! Elkerülhetetlenül sokkal súlyosabb bajokhoz fog vezetni, ha kitartunk amellett a gyakorlat által abszolút megcáfolt teória mellett, hogy egyszerre minden uniós, főként euróövezetbeli országnak egy az egyben ugyanazt a receptet, tudniillik a szigor, a megszorítás receptjét kellene követnie. Ez csak és kizárólag összeurópai recesszióhoz tud vezetni, olyanhoz, hogy lényegében sehol sem tud kialakulni gazdasági növekedés. Ugyanakkor látnivaló, hogy mégiscsak – persze nagyon relatíve – sikert hozott az EKB lazító politikája,  ígérete a bajba jutott tagállamok kötvényeinek korlátlan felvásárlására. Draghi (olasz) bankelnök munkájából rengeteget profitáltunk mi olaszok, pontosabban azt, hogy sikerült talpon maradni. Megszűnt az olasz és a többi dél-európai ország államkötvényei elleni spekuláció, ezáltal azt mondhatjuk, hogy „túléltük a válság legrosszabb periódusát.” És ez van: a jelen állapotok között a TÚLÉLÉS számít a reálisan elérhető legnagyobb sikernek.

Ugye nem akarja azt mondani, hogy Olaszország növekedési lehetőségeit csak és kizárólag a fiskális paktum akadályozza?

R. T.: Itália egymást követő kormányai szörnyű hibát követtek el ezen a téren. A politika egyszerűen figyelmen kívül hagyta a globalizációt. Az olasz politikai és részben gazdasági elit abban hitt – még néhány évvel ezelőtt is –, hogy Itália a maga milliónyi kisvállalatával az idők végezetéig kiválóan el fog tudni evickélni a nagyvilágban. Mert az biztos, hogy még a kilencvenes években is ragyogó GDP-eredményeket sikerült általuk elérnünk. De csakis Európában! Ám tíz évvel ezelőtt már kézzelfogható bizonyítékai voltak annak, hogy félelmetes ütemben marad le a nemzetközi versenyben az olasz ipar, azon belül a kardinális jelentőségűvé mitizált kézműipar, később az autóipar is és mindenféle szolgáltatási ágazat. Egyedül az olasz mezőgazdaság képezett és képez ma is kivételt, de hát ezen ágazatnak még sincs igazi jelentősége a nemzetgazdaság, pláne a gazdasági növekedés egésze szempontjából. Ha Berlusconi korábbi sikereinek egyik fő titkára kíváncsi, akkor azt kell tudni, hogy minden elődjéhez képest ő ámította a népet a leghatásosabban és a legtartósabban azzal, hogy a sok millió ügyes, találékony, innovatív, hazafias olasz kisvállalkozó fogja időtlen időkig Itáliát sikerről sikerre vinni. „Minden maradjon, ahogy eddig volt, minden legyen úgy, ahogy régen volt”, ezen jelszavak mentén szereztek szavazatokat Berlusconiék és álltak ellen a reformoknak, tartósították a régi struktúrákat, tették végül az országot még elavultabbá, még versenyképtelenebbé. Ez az egyik alapvető oka a tartóssá váló olaszországi recessziónak és annak, hogy belátható időn belül nincs is esélye az olasz gazdaság növekedésének.