Forrás: www.how-to-draw-funny-cartoons.com

Balsors akit régen tép 1.

Képzeljük el, hogy az elmúlt 15 évben kifejezetten az volt a célunk, hogy egy pilóta- vagy piramisjátékban minél gyorsabban elveszítsük a pénzünket. Nem volt olyan könnyű dolgunk.
Ha nem voltunk ebben az időszakban a piacot jól ismerő szakemberek, akkor szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy ki fogja bedobni (és ki hamarabb) a törülközőt.
Gyakorlatilag mindegyik konstrukció túl sokáig bírta, egész egyszerűen baromi sokáig kellett várni, hogy végre valamelyik elbukjon, és így pénzt veszíthessünk.

Muszáj volt diverzifikálni, azaz több helyre elosztani a pénzt, hogy végre valahol legalább az esélye meglegyen, hogy veszítsünk.

(Ebből a szempontból nem volt baj, hogy ha az ország egy eldugott kis zugában éltünk, mert nagy volt az esély, hogy pont azon a területen is legyen egy országos, vagy csak helyben működő csaló társaság.)
Hiába bukott azonban meg végre a cég (takszöv, csalók, brókerek), az a „fránya” OBA szinte mindig megmentett minket, ha meg nem az OBA, akkor a Beva, vagy mostanában parlamenti döntés alapján a teljes pénzügyi szektor.

Szerintem kijelenthető, hogy az elmúlt 15 évben, ha valaki előre szándékoltan el szerette volna bukni a pénze nagy részét a(z) (ál)pénzintézetekben, akkor sok pénzzel kellett rendelkeznie (cégenként messze 30 millió forint felett), sok helyen kellett próbálkoznia és sokáig kellett várnia.

A témával kapcsolatos legutóbbi kormányzati döntések ismeretében, ha valaki mostanában próbálná meg ezt a kísérletet egy sok résztvevős csalásban, akkor sem tudja elbukni a pénzét, ha nagyon akarja.

Gondolom, társadalmunk zsiványabbik fele a friss impulzusoktól már beindulva elmélyülten dolgozik a pilótajátékok új generációjának létrehozásában, ahol az eddigi nyilvánvaló hazugságok helyett VALÓS, a teljes pénzügyi szektor által „vállalt” tőkegaranciát ígérhetnek. Ennek a garanciának csak egy fontos feltétele van, a csalóknak lehetőleg minél nagyobb tömegeket kell megkárosítani. Ha pedig a tőke garantált, akkor a csalók egymással és a legális szereplőkkel csak az ígért hozamok nagyságában fognak versenyezni. (Kíváncsi vagyok, hogy melyik politikusnak jut majd eszébe, hogy a csalók által ígért és a botrányokban beragadt extra kamatokat/hozamokat is kifizettessék, ne csak a tőkét…)

Gondoljunk bele, hogy egy jelenlegi 1%-os banki vagy egy évi 3-4%-os állampapírhozam mellett még választhatnánk egy 6 hónapos 15%-os, egy 1 éves 27%-os vagy egy 1 havi 2%-os kamatlábú befektetési lehetőség között!
Húúúú, de jó lenne, ugye? :-)

Ha belépünk (jobb minél hamarabb, ilyenkor nem érdemes késlekedni!), akkor a futamidő lejáratakor akár a kapott kamatokat is újra befektethetnénk, azaz így már a tőke részévé válna az óriási összegű kamat is, azaz a tőke mellett az addig elért kamat/hozam is garantálttá válna.
Így egy biztonságosan tervezhető 4-5 éves távlatban (hiszen az a tapasztalat, hogy egy ilyen csaló konstrukció 10-15 évig nyugodtan működik) a tőkénk minimum megduplázódna (de inkább megtriplázódna, mivel abban a kamatversenyben éves 25% körüli kamatígéret alatt nem lehet majd megmaradni a piacon), és mindezt „valódi” tőke- és az előbbi értelemben vett HOZAM (!) visszafizetési garanciával.

Kis túlzással nevezhetjük ezeket az eszközöket (kötvény, kölcsön, vagy aminek a szélhámos csaló elnevezi majd) akár állampapíroknak is, hiszen hasonló szintű garanciát kapnak majd a befektetők, csak sokkal nagyobb kamat/hozam mellett. (Ne feledjük, hogy a kényszer alatt garantáló pénzügyi szektor egyre nagyobb része állami, lásd az MKB-t és Budapest Bankot.)

Ha tehát a zsiványok megalkották a konstrukcióikat, akkor nagyon megéri majd minden pénzt kivenni az állampapírokból és a kincstárból, és áttenni az állam által kikényszerített garanciavállalással rendelkező „papírokba” vagy „betétekbe”.

A pénzügyi szektorra kényszerített garanciavállalás értéke az állam kényszerítő szándékával és -erejével egyenesen arányos. Az elmúlt hetek politikai döntései megmutatták, hogy itthon a garancia értéke nagyon magas, azaz biztonságban érezhetik magukat a csalók ügyfelei.

Azért azt javaslom, hogy a csalók kezébe továbbra se adjunk pénzt papír nélkül, mert szóbeli megállapodásokra (még) nem érvényes az állam által kínált garancia, bár ahogy mennek most a dolgok, rövidesen ez is megtörténhet.

Hogy mennyire nem erőltetett a fenti garanciavállalós–állampapíros hasonlat, arra jó példa a Quaestor kötvényeseinek kielégítése, de a legújabb (Kun-Mediátor) ügyben is már látszik a hasonló logika követése.
Valószínűnek tartom, hogy a Quaestor kötvényeseinek nem csekély hányada az utóbbi 5-10 évben stabil, azaz a tőkét tartósan ott tartó és a kamatokat is részben vagy egészben, de újra és újra befektető kötvényes volt (mert nagyon megérte), így a mai (garantált) tőke névértéke a kezdeti tőke névértékének kb. a két-háromszorosa.
Ez azt jelenti, hogy a „károsultak” most például egy 2005-ös 10 milliós tőkebefektetés esetében 25-30 milliót kapnak majd vissza, pedig valójában az eredeti tőkeösszeg csak a fele-harmada volt a jelenleg garantált tőkeösszegnek, így az elmúlt sok év extraprofit nagyságú kamatait is megkapják a befektetők tőkegaranciaként csomagolva.
Ez egyben válasz arra is, hogy miért nem tudnak fizetni, hogy hol van a pénz?
Az nagyrészt kamatként, extraprofitként már ki van fizetve a befektetőknek, a „kár” nagy része tehát ott van maguknál a károsultaknál és a már kilépett befektetőknél felvett kamat formájában, az eddig ki nem vett kamatot pedig most fogják kifizetni kártalanításként.
Ne feledjük, hogy a Quaestorban összességében nem volt jövedelmező a tevékenység, azaz nem arról van szó, hogy az ígért kamat mértékéig a jövedelmek feletti plusz kamatrészt kellett „kigazdálkodni” csalással, hanem hogy nulláról, azaz a névértékről kezdve kellett fizetni a kamatokat.

Visszatérve „pénzelveszítési” szándékunkhoz, íme egy valós tapasztalatom: A vesztes befektetők sokszor csak utólag mutatják magukat becsapottnak, naivnak azért, hogy a később részletezett korrupciós mechanizmus szerint kárpótolják őket, valójában nem is olyan tudatlanok.

Például a Fortress-nél (10 milliárdos pilótajáték 2013-ban), számos, még messze a bukás előtt lezajlott személyes beszélgetésből az derült ki számomra, hogy befektető (vagy a befektetésen épp gondolkodó) beszélgetőpartnerem sejtette, érezte, hogy nincs rendben a sztori, de abban bízott, hogy ő majd megússza valahogy. Mondjuk úgy, hogy még időben kiszáll és így megszerzi a jelentős hozamot.

Az volt az érzésem, hogy egyfajta játéknak tekintették ezt az üzletet és ebben meg is erősítettek, hiszen elmondásuk szerint addig már többször bejött nekik ez a módszer (az elején beszállni, aztán időben kiszállni).
Ezek után már csak azt javasolhattam nekik, hogy legalább portfóliójuk csekély részét tegyék meg tétként, és egy bejelentés a PSZÁF-hoz sem volna haszontalan lépés.
Tudják mi volt a reakció utóbbi felvetésemre? A szokásos elhárítási okokon túl (nincs erre időm, nem érdekel annyira, stb.) azt válaszolták, hogy majd más feljelenti a Fortress-t, meg hogy ha fel is jelentik őket, úgysem fog történni semmi, és akkor be kell menni tanúskodni. Ha ügy lesz belőle, akkor nem hiányzik neki a macera az állammal, meg hogy úgyis feljelentette már más őket.
Ezek után én tettem telefonos bejelentést, és érzésem szerint nem történt semmi, igaz, én nem voltam „érintett”, hiszen én magam nem kaptam és nem kértem ajánlatot a Fortress-től, csak hallottam róla attól, aki mesélte… Egyébként az is lehet, hogy történt valami, csak én nem tudok róla, de emlékeim szerint utána még sokáig működött az átverés.

A fentieket azért írtam, mert az a véleményem, hogy a média a botrányok kapcsán viszonylag finoman bánik a befektető szerepével, pedig szerintem (!) a befektető magatartása legalább olyan jelentős keletkeztető tényező a botrányokban, mint a zsiványok viselkedése.
Ha ugyanis minden hülyeséget elhiszünk és szándékoltan hülyeségbe fektetjük a pénzünket és emiatt kár ér minket, majd ezután a kárunkat mindig megtéríti valaki, akkor nem lesz motivációnk arra, hogy tanuljunk az esetekből és tegyünk ellenük.

Ez a motivációs rendszer háromszereplős: egyfelől (méghozzá első helyen) motivált a befektető a hülyeségre, másfelől (az elsőből következően) motivált a csaló a csalásra, harmadrészt motivált a rendes játékos (aki a garanciát nyújtja, aki fizet a csaló helyett) a menekülésre. Ez utóbbi talán a legkárosabb mindannyiunknak, mert az ilyen kiválasztódás azt eredményezheti, hogy nagyrészt hülyék és csalók maradnak az országban, de legalábbis az arányok jelentősen elmozdulnak, ami ugye újabb botrányok melegágya lesz és végül ez a folyamat a teljes káoszba vezet.

Vajon hányan vannak a mostani károsultak között, akik már a sokadik próbálkozásukat/bukásukat könyvelik el hasonló botrányokban, de most részben vagy egészben megint megmentésre kerülnek?

Ha van/lesz igény az ilyen „befektetésekre”, akkor a kínálat is meg fog jelenni. Mindig lesznek olyan személyek, akik képesek arra, hogy visszaéljenek mások ostoba viselkedésével és végigvigyenek ilyen (bűn)ügyeket.

Azt tapasztaltam, hogy ezek az emberek nem csalónak születtek és általában (eleinte) kívülről sem látszik rajtuk, hogy nem jó úton járnak (egy idő után persze már vannak árulkodó külső jelek is). Sokan közülük (főleg az igazán „sikeresek”) rendes családból származnak, jó nevelést kaptak, képzettek, intelligensek, jó megjelenésűek és elképzelhetetlen róluk még az őket jól ismerők számára is, hogy rossz úton járnak. Sokszor ők azok az emberek, akik a tényleges üzletkötők mögött vannak, akik a háttérben (részben) szervezik ezeket az ügyeket.
Azt gondolom, hogy viszonylag ritka az, amikor eleve bűncselekmény elkövetése a céljuk (kivéve persze a pilóta- és a piramisjátékokat).

Eltávolodva a konkrét esetektől, a váratlan (piaci) események, mulasztások, egy-egy váratlan „lehetőség” kényszerű megtapasztalása majd „végiggondolása” az, amire ők az első helytelen választ adják a bennük meglévő tehetséggel, kreativitással és energiával. Ez utóbbi tulajdonságok egyvelegéből fakad az a mértéktelenség, ami a gátlástalansággal karöltve képes óriási károkat okozni. Az ilyen botrányokban nem maga a károkozás a lényeg, hanem a kár mértékének a körülményei különlegesek (a kárt szenvedett személyek száma, az összeg nagysága, a károkozás időtartama).

Én így vélem érteni a folyamatot, és mivel el is tudom fogadni azt, hogy a világ így tökéletes, ezért az én szememben nem az a baj, ha egy csalóval találkozom, hanem az, ha nem tudom megóvni magamat tőle.
Amit nagy hibának gondolok viszont, hogy a saját belső világunkat vetítjük ki rájuk és azon keresztül próbáljuk megérteni őket. Ők nagyon más úton járnak, mint mi, így „normális üzemmódban” nem lehet őket megérteni.
Ön hogyan tudna évekig úgy élni, hogy tudja, sok-sok milliárd elveszített forintról kell majd egyszer számot adnia (és ezzel emberek ezreinek fog majd szomorúságot, dühöt, szenvedést okozni), de fogalma sincs, hogy ezt hogyan fogja megtenni, és szinte biztosan sok évet fog majd börtönben tölteni, ráadásul valószínűleg még a csapból is az Ön neve fog majd folyni, örökre besározva a családja nevét?

Ne várjuk azt, hogy mi majd könnyen meglátjuk a csalót, mert nem fogjuk könnyen észrevenni. A csalót és a csalást akkor lehet „megérezni, majd megérteni”, amikor végzi a „feladatát”, azaz a csalás közben kell rájönnünk, hogy nincsenek rendben a dolgok. Gondolkodással, idő- és energiabefektetéssel tudjuk nem megenni azt a színjátékot, amit le akarnak nyomni a torkunkon, amivel el akarnak varázsolni bennünket, és ezzel helytelen döntésre ösztönözni.
Ha kényelmesek vagyunk vagy bármi miatt nem végezzük el fáradtságos feladatunkat, akkor hiába fordítottunk sok időt (amit nem fogunk soha visszakapni) és energiát pénzünk felhalmozására, az veszélybe fog kerülni, ki fog kerülni az ellenőrzésünk alól és már csak a szerencsében, illetve az OBA-ban és a Beva-ban bízhatunk (de kizárólag az adott összeghatárokig).

Tudom, könnyen írom a fentieket, hiszen én ezen a területen élek 20 éve, de mire figyeljen, miről gondolkodjon egy civil? A cikk holnapi folytatásában ezzel a kérdéssel foglalkozom.