Beteg lett az amerikai gazdaság

Az amerikai gazdaság „egészségét” már korábban is érintettük, a fogyasztási és bérdinamika oldaláról megközelítve a kérdést. A témán belül érdekes pont volt az idősödő társadalom, a nulla kamatszint, és a két faktor együttes hatása a megtakarítási, és ezáltal a fogyasztási hányadokra. Ugyancsak az egyik előző cikkben írtunk az alacsony olajár fejlett piaci fogyasztókra gyakorolt hatásáról, ahol a konklúzió szerint az így megtakarított pénz jelentős része ugyancsak a megtakarításokban csapódott le a tengerentúl.

Most még egy lépéssel távolodunk a fogyasztás makroökonómiájától, és megyünk lefelé a mikroszintek felé. Az érintett terület az egészségügy lesz, ami az elmúlt években kiemelt figyelmet kapott. Az „Obama Care” egészségügyi program keretében már elindult az addig teljesen piaci alapú egészségügy megreformálása. Az intézkedés lényege ugyanakkor csupán egy redisztribúciós folyamat. Újabb progresszív jövedelemadókból, egészségügyi biztosítókra, gyógyszercégekre, kórházi felszerelést gyártó vállalatokra kivetett új adókból támogatják a szegénységi küszöb alatt kereső háztartásokat, hogy ki tudják fizetni a piaci árazású biztosításokat. A kontraproduktivitás elkerülésének érdekében a biztosítókra kivetett adók is elsősorban a drágább csomagokat terhelik. Az intézkedés bírálói többször érveltek az adókon keresztül jelentkező költségoldali inflációval, melyet az adminisztráció épp fékezni igyekszik. Egyik legfőbb ellenérvük a kritikákra, hogy a piacra behozott tízmilliók csökkentik a kockázati prémiumot a biztosítási iparágban.
Az elnökválasztásokhoz közeledve demokrata oldalon többször is megjelent az egészségügy kérdésköre. Bernie Sanders, Vermont szenátora és demokrata elnökjelölt az európai típusú társadalombiztosítási rendszerben látja az egészségügy jövőjét, Hillary Clinton, a demokraták másik nagy esélyese közvetlenül a gyógyszeripari gyáraknak ment neki. Az előbbi program a kollektív alkupozícióra építene, ahol az állam kezében van az egészségügyi kereslet döntő része, illetve a piacot is liberalizálná a kanadai gyógyszerek beengedésével. A stáb számításai szerint ezzel dollármilliárdokat spórolnának meg a háztartások, míg a költségvetési oldalról egy 2,2 százalékos jövedelemadóval és 6,2 százalékos munkáltatói adóval finanszíroznák az elképzelést. Clinton elképzelése szerint a gyógyszergyárak árait kellene leszorítani, egyik oldalról szintén az állam alkupozíciójára építve (az állami Medicare, ami a nyugdíjasok illetve hátrányos helyzetűek és rászorulók egészségügyi ellátását biztosítja, 264 milliárd dolláros költségvetéssel rendelkezett 2014 során, ami a piac 13 százalékának felel meg), másrészről annak szabályozásával, hogy mennyit költhet az egyén gyógyszerekre havi időtávon a program keretében. Emellett Clinton eltörölné a közvetlenül a fogyasztóknak célzott hirdetések adómentességét is.
Republikánus oldalon szintén előkerült már az egészségügy témája. 2015 augusztusától kezdve a gyógyszerszektor jelentősen alulteljesítette a piacot, miután Donald Trump is nekiment a szektor magas árrésének. Egy kampánybeszédében Trump 300 milliárdos megtakarításról beszélt a Medicare gyógyszerköltésével kapcsolatban – Hillary Clinton után így a másik oldal jelenleg vezető jelöltje is kampánytémává tette a kérdést.
Lássuk mitől is vált felkapott témává az amerikai egészségügy! Legelsőként helyezzük kontextusba a piac méreteit, hogy tisztábban lássuk a jelentőségét. 2015 harmadik negyedévében mért adatok alapján az amerikai gazdaság mintegy 11,5 százalékát (!) tette ki ez az egy szegmens. A sokat emlegetett globális, azaz GLOBÁLIS nyersolajipar azonos időszakban (még 48,37 dolláros olajjal számolva) az amerikai gazdaság éves kibocsátása csupán 9,2 százalékának felelt meg.
Emellett a fogyasztók jóléte a teljes gazdaság szempontjából is hangsúlyos, a vezető gazdaságok közül messze az Egyesült Államok a legzártabb, és támaszkodik leginkább a belső felvevő piacra. Mivel a fogyasztókat támogató, egészségügyi intézkedéseknek a politikai üzeneteken túl komoly gazdasági következményei is vannak, nem is meglepetés, hogy mindkét oldal felhozta a választási kampányban. Fogyasztói oldalról két dolgot érdemes kiemelnünk, a kiadások méretét a fogyasztók pénztárcájához viszonyítva, és ennek a méretnek a változását.
Ha „pénztárcához” viszonyítjuk a szektor méretét, hasonlóan kiemelkedő számokat kapunk. Az átlag amerikai minden elköltött dollárból 17 centet egészségügyi szolgáltatásokra költ, ami 1,5 centtel magasabb, mint 2007 végén. Az arány a válságot követően folyamatos emelkedő trendben volt, az egyik ok a választások kapcsán is sokszor előkerült áremelkedés a szektoron belül. Ez azonban meglepő módon a kisebbik indok a növekvő egészségügyi terhek mögött. Ami ennél is hangsúlyosabb – és sajnos semmilyen államilag szabályozott árazás nem tehet ellene –, az az ellátások növekvő volumene. Ezt alapvetően két dolog okozhatja: demográfiai folyamatok, illetve a megváltozott fogyasztói szokások, melyek alatt az önkéntes ellátások növekvő trendjét kell jelen esetben érteni (wellness, plasztika, önkéntes fizikoterápia, stb.).
Számokra lebontva a következő képet kapjuk a válság utáni időszakról (2007 vége mint bázis időszak). Az egészségügyi kiadások 35 százalékkal nőttek, míg a bérek csupán 20,6 százalékkal emelkedtek. A 35 százalékos nominális kiadásemelkedést egy 18 százalékos volumennövekedés és 15 százalékos infláció okozta a szektoron belül. Az előbbi 18 százalékos volumenemelkedésből 16 százalékot az öregedő társadalom, míg alig 2 százalékot a fogyasztási szokások megváltozása adta, mely számokat a World Bank, a Medicare adatai és saját számításaink alapján kaptuk.
A demokrata programokkal (kivéve talán Sanders piaci liberalizációját) szkeptikus vagyok. Adott egy zárt piac, az amerikai egészségügy, ahol a kereslet volumene emelkedni fog, viszonylag árérzékenység nélkül, hiszen az idősebb generációknak kell az ellátás. A kereslet növekedése, ceteris paribus, magával vonja az árak emelkedését is. Meg lehet próbálni szabályozni a piacot, de ezeknek a szabályozásoknak és az egyensúly megbontásának nem szokott jó vége lenni.
Az árakba történő beavatkozás bennem akarva-akaratlan a monetáris politika válságkezelését idézi. Adott volt egy eladósodott világgazdaság, a sokkterápia elkerülése érdekében leviszik az árakat (kamatot), így a magas adósságot is könnyebb törleszteni. A megnyugvás után pedig további adóssághegy épül fel, a normál kamatokhoz való visszatérés így még nehezebb, hiszen a szereplőknek már nagyobb bázisra kellene fizetni.
Bár az alacsonyabb gyógyszeráraktól nem lesz érdemesebb betegnek lenni, az elég abszurd helyzet lenne, ha valaki úgy dönthetne, hogy inkább most lesz beteg, mert olcsóbb. De a nehezen megfordítható folyamatok jelen helyzetben is a bázis növekedése felé mutatnak.
A liberalizációt ugyanakkor azért tartom működőképes megoldásnak, mivel a megnövekedett kereslet mellé be tud jönni a megnövekedett kínálat is azonos (sőt Kanada esetében alacsonyabb) árszinteken.
A befektetési oldalon a szektor szemszögéből érdemes lesz figyelni a novemberi elnökválasztás kimenetelét. Bármelyik program is valósul meg (árszabályozás/liberalizáció) nehéz belelátni a szolgáltatóknak kedvező kimenetelt. Jelen időszakban, amikor amúgy is profitrecesszió van, az egyik utolsó reménysugárként fénylő egészségügy is könnyen beadhatja a kulcsot.