zentuccio kina
Sze.
7
2012

China lufi és ami mögötte lehet: túltermelési válság

– újabb tapasztalatok és beszélgetés Kínáról Kínában

Több, mint kétmillió a raktáron lévő, eladatlan gépkocsik száma, beindult a lakásárak fokozódó ütemű lemorzsolódása, az ipari ingatlanokra meghirdetett új tenderek jelentős része érdeklődés híján eredménytelennek bizonyult. A tartományi kormányok érdeke a lufi további fúvása, a központi kormányé viszont ennek éppen az ellenkezője. Egyre nyilvánvalóbb a küzdelem a tartományok és Peking között Kína jövőjének alakítása körül, amelyhez hozzájárul egy újabb, aggasztó jelenség: a tőkeerős kínaiak milliói váltják át és menekítik külföldre a pénzüket, nem mellesleg veszélyeztetve a nem konvertibilis jüan árfolyamának stabilitását. Minderről megannyi részlettel szolgál az alapblog.hu számára Kína elit egyeteme, a Tsinghua University amerikai tanára, Patrick Chovanec, aki évek óta igyekszik megfejteni, mi van a hivatalosan közzétett, nyilvánvalóan agyon kozmetikázott és egymásnak ellentmondó tartományi, illetőleg országos statisztikák mögött.

Zentai Péter: Professzor úr, Kínában vajon a szememnek, vagy a hivatalos statisztikáknak kell hinnem? Az újságok, legalábbis, amiket lefordíttattok kínai barátaimmal, győzelmi jelentésekkel telítettek. Jómagam azonban minél több várost keresek fel, annál inkább ötlik a szemembe, hogy a káprázatosabbnál káprázatosabb felhőkarcolók – amelyek vagy pontos kópiái a legszebb, legkülönb, legrafináltabban megtervezett manhattani, Las Vegas-i, chicagói felhőkarcolóknak, vagy a világ legdivatosabb építészeinek eredeti alkotásai – nem csekély részben üresek, illetőleg befejezetlenek. Közelről szemügyre véve őket, némelyek már az omladozás nyilvánvaló jegyeit viselik magukon. Beszéltem ingatlanosokkal, mind azt mondja: tengert lehet rekeszteni az eladatlan lakásokkal. Jártam például Szecsuan fővárosában, Csengdu-ban, vagy a hatalmas, megjelenésében Hong Kong-hoz hasonlatos kereskedelmi városban,
Csungkingban: mindkét helyen szabályos kísértetvárosokat alkotnak vadonatújnak tetsző, takaros külsejű, hatalmas lakónegyedek, amelyeknek egy fia lakosa sincs …

Patrick Chovanec: A kínai Nemzeti Statisztikai Hivatal vezetői is elismerik: Kínának még hosszú utat kell bejárnia, hogy nemzetközileg egyértelműen értékelhetőek legyenek a nyilvánosságra hozott makro és mikro adatok. Nagyon őszintén fogalmazva: Kínán belül káosz uralkodik az adatközlésben. Ahány tartomány, annyiféle statisztika…

Z. P. : Nekem például azt mondták Csungkingben (Chongqing), hogy “ez itt Kína második legnagyobb városa”. Ugyanakkor szóról-szóra ugyanezt hallottam három másik helyen is: Csengduban, Xi’anban és Tiencsinben. Szerintem ahány nagyvárost még fel fogok keresni, mindig “Kína második legnagyobb városában” érezhetem majd magam. És mindenütt biztos, hogy – ahogyan az említett helyeken is – csak úgy röpködnek majd a számok a vendéglátók részéről: “városunknak 15 millió lakója van… városunkban csaknem 20 millióan élnek”.

P. C: Ezt ismerjük… A helyi bürokrácia sok esetben sajátságos érdekek mentén tájékoztatja mind a lokális közvéleményt, mind a központi hatalmat. A központ ugyancsak politikai és egyéb, a kívülállók számára homályos érdekeket vesz figyelembe, amikor a külvilágnak szolgáltat adatokat. Szóval: Kínában semmit sem szabad “készpénznek” venni, amit nyilatkoznak, amit hivatalosan közölnek. Annál is kevésbé, minthogy gyakran egyik napról a másikra anélkül változtatnak statisztikai és egyéb szabványokon, előírásokon, hogy arról bárkit is értesítenének – mondjuk egy hivatalos közlönyben. A központi bank monetáris lépései mögött meghúzódó adatokra a magunkfajta megfigyelők, szakértők főként a termelő nagyvállalatok külföldi menedzsereinek jelentéseiből, a megrendelésekre, a reális eladásokra és az eladatlan készletekre vonatkozó elérhető és megbízható, valamint a korábbi, megbízhatónak bizonyult számok feldolgozása révén következtethetünk. Adatmozaikokat rakunk össze…

Z. P.: De hát ez a statisztikai megbízhatatlanság árt a világgazdaságnak. Elvégre azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy – ez az adat bizonyosan nem nagyzási mániából származik – Kína a Föld második legnagyobb nemzetgazdasága, a világ első számú exportőre…

P. C.: És árt magának Kínának is. Csakhogy az államhatalmon belüli részérdekek olyan vaskosak, hogy azok akadályozzák a fejlődést ezen a téren és ebből még nagyon súlyos gondok származhatnak a jövőben. A baj forrása az adatszolgáltatási problematikában a gigantikus állami vállalatok túláradó befolyása a gazdaság minden szegletére. Hallatlan paradoxon: Kína tervgazdaságot játszik az egyik oldalon, szent számokként beszélnek hivatalosan az éppen esedékes, 5-10 éves nemzetgazdasági tervcélokról, a másik oldalon azonban valójában – főként az infrastrukturális beruházásokban – mindig csak az aktuális GDP-hez, az éves össznemzetgazdasági növekedéshez való hozzájárulást tartják szem előtt az óriás gazdasági szereplőként fellépő, tartományi kormányok. A tartományi vezetőket a gyakorlatban csakis az „itt és most, azonnal“ sikerei foglalkoztatják. Ezen az alapon gondolják ugyanis biztosítottnak hatalmuk, befolyásuk meghosszabbítását és ezért nem érdekeltek a hosszú távú nemzetgazdasági reformokban, nem érdekeltek például egy átfogó, áttetsző statisztikai, mérési rendszer megteremtésében. Arra szerintem még legalább 5-6 évet kell várnia a világnak és Kínának.

zentuccio kina

Z. P.: Mindezt figyelembe véve, Ön szerint hogy áll most a kínai gazdaság? Szeretném tudni, mennyire súlyos helyzetet tükröz, amit látok a felszínen, mikor eladatlan lakások, kiadatlan irodák tömegével találkozunk.

P. C.: Nem tudhatjuk erre a választ teljes bizonyossággal. A központi hatalom: kormány és kommunista párt ugyanúgy blokkolja az eladatlan gazdasági készletekre vonatkozó teljes képhez való hozzáférést, ahogy a Facebookhoz, a Twitterhez, a Youtube-hoz való hozzáférést. Sok adatot tudatosan kozmetikáznak. Teszik ezt feltehetőleg azért, hogy segítsék stabilizálni a nemzetközi tőke, általában a külvilág bizalmát az ország iránt, hogy eloszlassanak minden esetleges kétséget a kínaiak jövőbe vetett hitének megalapozottsága körül.
Csakhogy a részben külföldi tulajdonban lévő cégek menedzsmentje és egy sor, válaszolni hajlandó, teljes egészében kínai magáncég vezetője körében végzett legfrissebb felmérés eredményei immár szabályos túltermelési válságot jeleznek. 2004, az első ilyen “fél legális” mérés (survey) sorozat kezdete óta most augusztusban érték el a csúcsot az eladatlan árukészletek. Az idei év legutóbbi három, négy hónapjában ez a folyamat szisztematikusan erősödött, jóllehet a menedzserek tavasszal még javulást vártak a nyári hónapokra. És ez nemhogy nem következett be, de a szituáció kimondottan tovább romlott. E mögött több tényező is meghúzódik: az euróválság nyomán történő, Európai Unióba irányuló exportvisszaesés, az amerikai gazdaság lassulása, ugyanakkor – amiről még keveset beszélünk egyelőre – a helyi fogyasztás emelkedési ütemének drámai lassulása is. A legkülönbözőbb ágazatokban dolgozó, megkérdezett vállalatvezetők egybehangzó válaszai szerint folyamatosan vesznek vissza a meghirdetett új munkahelyek számaiból, szűkül a korábbi robusztus álláskínálat. A tartós fogyasztási javak terén, főként a lakberendezési-, és háztartási cikkek piacán – ahogy ezt az e szektorban meghatározó kínai magáncégek menedzserei elismerik – feleződtek az eladások egy évvel korábbhoz képest a legerősebb kereslettel bíró keleti, déli, délkeleti területeken, eközben semmilyen fogyasztás-bővülés sem mutatható ki az elmaradottabb nyugati, északnyugati tartományokban.

Z. P.: Vadonatúj, hat-nyolc sávos, félelmetesen hosszú autópályákat láttam utam során. Ezeket folyamatosan és látványosan bővítik. Mindemellett mintha megállás nélkül korszerűsítenék, szélesítenék a városokat átszelő utakat. Nem is beszélve a ragyogóan szervezett tömegközlekedésről, a modern buszokról, az új metróvonalakról és persze a rengeteg, sok száz kilométeres szakaszon száguldó szupergyors vonatokról. A döntéshozók nyilván a jövőre gondolnak, azt várják, hogy további tízmillióknak lesz hamarosan autója, illetőleg pénze, hogy utazzon, hogy fogyasszon….

P. C.: Mint említettem, egy sor óriási beruházást helyi presztízsérdekek vezérelnek. Az autóeladások növekedési ütemének csökkenése látszik a legbrutálisabbnak az intő jelek között.
Ez egy rendkívüli fejezet a történetben: tíz év alatt a kínai autóipar a világ első helyére került, ezen idő alatt megtízszereződött (!) a termelése. Csupán az elmúlt két esztendő leforgása alatt annyi új autógyártó üzem nyílt, hogy mára a kínai (gépkocsi) gyárak teljes kapacitásuknak mindössze a 65 százalékát használják ki, holott nyereségességükhöz legalább 80 százalékos kihasználtságra lenne szükségük. Tudomásunk szerint a nagykereskedőknél tavaly december és idén július között hatszázezer új autót adtak el. Ugyanakkor összességében több, mint kétmilliósra hízott a készleten lévő autók száma. Csupán az említett fél év leforgása alatt mintegy kilencszázezerrel bővült a kereskedőknél eladásra váró gépkocsik száma.

Z. P.: De hát erről a külföldi autógyártók is tehetnek. Miért mentek bele ebbe az “őrületbe”?

P. C.: Azért, mert a tartományok vezetői kozmetikázott adatokkal szolgáltak a következő évek, évtizedek fogyasztás-bővülésére vonatkozólag. Másrészt, mert ha már letelepedett egy sor üzemmel a BMW, akkor a Mercedes, vagy az Audi-Volkswagen sem engedhette meg magának, hogy kimaradjon a reménybeli nagy üzletből. Őket követte természetesen a Volvo, a Porsche, a Nissan, a Hyundai, a General Motors és minden más jelentős amerikai, európai, japán, koreai márka. Egymásra licitáltak, hozzájárulva, hogy az ipari ingatlanok piacán is felfújódjék egy hatalmas lufi… Ráadásul több millió embert foglalkoztatnak a külföldi autógyártók Kínában. Az eredeti, kínai márkák piaci részesedése ugyanakkor nem képes 10 százalékosnál nagyobb hányadot kihasítani magának. Ez az egyetlen ágazat, ahol a kizárólagos kínai fejlesztés és gyártás nem konkurenciaképes.
Ezek alapján autópiaci lufiról is beszélhetünk, ami mögött – a korábban említett okok mellett – megint csak a tartományi vezetések öncélúságát, mohóságát lehet rajtakapni. Számukra alapvető volt mindig, hogy minél több nagy, lehetőség szerint külföldi beruházót tudjanak bevonzani és felmutatni az ország előtt. Márpedig ahhoz, hogy magukhoz csábítsák a külföldi gyártókat, grandiózus infrastrukturális beruházásokat kellett eszközölniük. Ehhez a pénzt egyre több és egyre nagyobb területek elárverezése révén szerezték. Az árakat egyre magasabbra és magasabbra verték fel, gondolván, hogy semmi sem drága az ingatlanbefektetőknek. A létrehozott iroda-, és lakóépületek bérleti díjainak, illetőleg a tulajdonjogoknak a drágulási üteme minden józan mértéket felülmúlt. Pekingben, Sanghajban, a tengerparti területeken és a többi nagyvárosban az átlagos négyzetméter árak az utóbbi években sokkal magasabbak voltak, mint a hasonló, vagy jobb adottságokkal bíró New York-i, londoni, moszkvai, tokiói ingatlanoké. Az új tulajdonosok, bérlők eközben, akárcsak maguk az önkormányzatok, olyan adósságokba verték magukat, amelyeknek visszafizetése csak folyamatos kereslet-, és árnövekedés mellett lenne reális. Mostanra kénytelen ráeszmélni ennek a játéknak minden résztvevője, hogy ez lehetetlenség. Az új lakástulajdonosok nem bírják a törlesztéseket, visszafogják egyéb fogyasztásukat, ráadásul az új lakásra vágyóknak eleve nincs annyi pénze, hogy fizessenek ilyen árakat, ilyen bérleti díjakat.
Ezért látni valóban egyre több befejezetlen építkezést, ezért hirdetnek meg egyre több lakást, ezért kezdődött meg a lassú, de várhatóan gyorsuló ütemű árcsökkenés. Nem kizárt egy nagyobb ingatlanár-zuhanás, ingatlanpiaci-összeomlás sem.
Hozzá kell tenni, hogy az ingatlanár-lemorzsolódást és az autópiac leállását megelőzte a központi kormány preventív akciója: hónapokkal ezelőtt bejelentették, hogy a spekulatív kereslet visszafogása céljából megtiltják a második és többedik lakás vásárlását, a környezet védelmére hivatkozva pedig korlátozzák az autótartási engedélyek kiadását. A központi politika ezen lépései egyértelműen jelezték a szembeszegülést a tartományi vezetések érdekeivel, valamint – akarva-akaratlanul – erősen megakasztották az ipari álláshelyek bővülését, hozzájárultak a lakossági fogyasztás emelkedési ütemének csökkenéséhez, és ahhoz, hogy a gazdag kínaiak elkezdjék külföldre menekíteni hatalmas megtakarításaik mind nagyobb hányadát. Ez a gyorsuló üteműnek tetsző, és a jüan árfolyam-stabilitását veszélyeztető tőkekivonási folyamat újabb rejtett bombát sejtet az amúgy is egyre robbanékonyabbá válni képes kínai gazdaság felszíne alatt.