Sze.
3
2018

Csapdában

A rettenetes genovai hídomlás után sorra jelentek meg a cikkek és nyilatkozatok arról, hogy egyáltalán nem volt ismeretlen a híd rossz állapota, egyáltalán „nem meglepetés” az, hogy ez történt, sőt, már kb. 6 éve a városi tanács ülésén szó volt a híd összedőléséről, mégis senki, de senki nem volt képes megállítani a helyzetből fakadó tragédiát, össze kellett dőlni ennek a hídnak.

Megrázó volt látni azt a jó néhány fotót és videót, amelyek a genovai hídnál készültek, és azt mutatták, hogyan dőlt le az a hatalmas építmény. A leomlott híd látványa megrendítő; nemcsak ipartelepek, egy patak meg vasúti vágányok felett ívelt át az építmény, hanem jónéhány lakóház is van a híd alatt, mostanra ezekből már kitelepítették az embereket. (Rossz belegondolni, hogy mi lett volna, ha a 4-5 emeletes házakra is rádől a híd.)

Több mint 40 ember halt meg, köztük teljes családok, baráti társaságok egyik pillanatról a másikra, akik öt perccel haláluk előtt még boldogan autóztak céljaik felé és nem gondolták, hogy percek múlva már nem fognak élni.

Hogyan történhetett ez meg Európában, egy fejlett vidéken, egy nagyvárosban? Szerintem úgy, hogy a „rendszer” működésének (a folyamatnak) ez volt a magából fakadó folytatása.

Nem, nem véletlenek szerencsétlen együttállása vezetett ide, és nem is „baleset” történt, hanem tudatos, megfontolt döntések sorozata vezetett ahhoz, hogy a híd összedőljön és emberek haljanak meg lezuhanó autóikban.

Ezekben az esetekben arról van szó, hogy a folyamatnak van egy meghatározó iránya (például nem lebontani, hanem javítgatni-felújítani, mert az sokkal olcsóbb) és erről az útról, erről az irányról nagyon nehéz letéríteni a folyamatot, ha nincsen egy nagy beavatkozó „erőhatás”, még akkor is, ha esetleg tárgyszerűen bizonyított, hogy az irány nem helyes.

Az ilyen esetekben igen kicsi az esély arra, hogy a folyamatban változás történjen (ilyenkor lenne nagyon hasznos a „jó diktátor”). Természetesen ez nemcsak a híddal történtekre, hanem másra is vonatkozik, például a tavaly leégett londoni toronyházra (ez az eset még tragikusabb), a történelmi eseményekre, a politikai rendszerek változtatására, diktátorok működésére és így tovább.

A látszólag különálló (de a folyamatot alkotó) események ilyenkor gyakorlatilag a teljes folyamat csapdájába kerülnek és a végkifejlet a „falnak ütközés” (a katasztrófák) akkor, ha nem a helyes irányba mutat a folyamat „vektora”.

Ezek a tipikus „a műtét sikerült, de a beteg meghalt” helyzetek, amikor kívülről úgy tűnik, hogy a dolgok „összességében” teljesen rendben mentek, hiszen a folyamatot alkotó és helyesen működőnek látszó részeseményekből nem lehetett egyértelműen hibás „összkimenetelre” számítani.

Jó példának gondolom erre a Titanic katasztrófáját, ahol a dolgok – az én nézőpontomból – valójában nem történhettek másként, mint ahogy megtörténtek, de ilyen a mostani török események láncolata is, amelyekről úgy gondoljuk, hogy érdemben az irányok (például Erdogan „eltűntével”) „bármikor” megváltozhatnak, szerintem azonban valójában nem, de még sorolhatnánk a már megtörtént példákat vég nélkül.

Vajon nem volt ismert az illetékesek előtt a híd rossz állapota? A közvélemény vajon nem tudta, hogy a híd rossz állapotban volt? A város vezetői nem hoztak döntést többször is arról, hogy nem építik fel újból a hidat és nem rombolják le? Dehogynem. Gyakorlatilag az összes szükséges információ rendelkezésre állt, ami ahhoz kellett, hogy elkerüljék a következményt, mégis megtörtént.

De hogy a piacoknál maradjunk, a török események szerintem például nem azért történhetnek meg, mert a török elnök tehet „mindenről”, hanem azért, mert a folyamat irányát befolyásoló erők többsége (tehát azok is, melyeket nem Erdogan befolyásol) egy irányba mutat. Ez azt is jelenti, hogy szerintem a török folyamatok irányának megváltozásához önmagában (mint egyetlen esemény) nem elég az, hogy Erdogan eltűnjön az élről.

Sajnos le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy ezek a rossz irányba tartó folyamatok könnyen (egyszerűen vagy egy csapásra) jó irányba fognak fordulni. A tőkepiaci szereplőknek ezzel együtt kell élniük, és az illúzióikat, ha ezekkel kapcsolatban még vannak, le kell építeniük, különben nagy veszteségeket tudnak elszenvedni.

Szerencsére életünkben sok-sok folyamat helyes irányba mozog (ezért ezeket természetesnek vesszük), mégsem emlékezünk meg róluk (vagy csak ilyenkor), pedig érdemes tudnunk arról, hogy számos dolgunk, számos folyamatunk jó irányba tart, ami valójában egyáltalán nem természetes, ezekért nap, mint nap emberek sokat tesznek.

Hasznos, ha az ilyen nagy súlyú esetek emlékeztetnek minket arra, hogy nem szabad közönyösnek maradnunk, sokkal érzékenyebbeknek kell lenni ügyeinkre. (Hogyha személyes érintettségünk is lenne ezekben a tragikus esetekben, nem pedig csak egy-egy hír, egy-egy cikk maradna meg számunkra ezekből, akkor biztos, hogy nem lennénk közömbösek.)

És hogyan tehetjük meg ezt? Tanuljunk belőlük.

Különösen azoknál a szervezeteknél komoly mértékű a folyamatok önirányítása, önmagáért létezése, ahol nagyon szigorú a döntési fegyelem. Ha alacsony a döntési szabadság, akkor a folyamatok szűk mederbe vannak terelve, nagyon kicsi a mozgásterük. Ilyenkor gyakorlatilag szinte biztos, hogy a folyamat uralkodik a rendszeren, a rendszert alkotó embereken. Ezekben a helyzetekben nagyon nagy a néhány nagy szabadságú döntéshozó felelőssége. (Ezért felelősségüket a folyamatokra pontosan ezekben az esetekben könnyű megállapítani.) Egyszerű megállapítani a felelőst, mint ahogy a hídomlás esetében is viszonylag egyszerű lehet megállapítani annak a néhány döntéshozónak a felelősségét, aki ténylegesen felelt „volna” a híd lezárásáért és elbontásáért.

(Csak emlékeztetőül: a genovai hídomlás esetében az autópályakezelő vezérigazgatója röviddel a baleset után jelezte, hogy nincs szándékában lemondani, hiszen nem volt semmi jele a várható eseményeknek és gyakorlatilag kizárta felelősségét a balesettel kapcsolatban.)

Minél nagyobb súlyú egy ilyen döntés, annál nehezebb meghozni, de a nagy súlyú döntések felelősei azért kapják óriási javadalmazásukat, hogy ilyen típusú döntéseket hozzanak, ezért elképesztő számomra az autópályakezelő társaság vezérigazgatójának nyilatkozata, melyben a lemondást elutasította és kizárta, inkább pénzbeli kártérítést ígért a családoknak és természetesen elutasította azt is, hogy államosítsák az autópályakezelőt.

Nagy szervezetekben a szereplők nagy száma és a munkamegosztás magas foka miatt egy-egy átlagos szereplő rendkívül kis hatással van a folyamat egészére, így a szereplő érezheti úgy, hogy nem fontos az, hogy a folyamat szempontjából helyes döntést hozzon, hiszen úgy gondolja (nem alap nélkül), hogy hatása rendkívül csekély, szinte mindegy, hogy mit tesz, a folyamat egészére cselekvése nincs hatással. Azonban ha a sok kis cselekvő így gondolkodik, hiába kicsi egyenként a szerepük, összesített hatásuk meghatározza a folyamat irányát (például politikai választások).

A kis döntési súlyú szereplők viselkedésére legnagyobb hatással a „kultúra” van, mely – mint egy láthatatlan kéz – meghatározza viselkedésüket, ezért van az, hogy például a céges kultúra nagyon fontos egy vállalat életében. (A céges kultúrát szerencsés esetben nem (!) a tulajdonos/vezető egymaga alakítja ki (de persze érdemi hatással van rá), hanem a munkatársak többsége.)

Az eddigiek alapján attól tartok, hogy a hídomlás „valódi felelősei” nem kerülnek majd elő, „érdemi” felelősségre vonások nem lesznek az ügyben, nem fognak emberek sok évre börtönbe kerülni, nem fogják a céget tönkretenni, államosítani, valószínűleg nem fog történni semmi „érdemleges”, ami úgymond valóban „kompenzál” az elhunytak családtagjai és a társadalom számára. (Persze, én is olvastam az üzemeltető cég fél milliárd euró értékű „felajánlásáról”, de azért azt érdemes tudni, hogy ez az összeg a cég tavalyi profitjának kb. a fele…)

És valójában konkrétan mit is kellene kompenzálni gyorsan (!) az anyagi és infrastrukturális veszteségen túl? A társadalmi szintű megrendülést (fájdalmat), a társadalmi szintű bizalomvesztést és az ezekből fakadó társadalmi szinten ható fékező erőket, mert ezek azok a károk, amelyek a társadalom egészére szétterülve idővel (ezért kellene gyorsan „büntetni”) jelentős negatív hatást érnek el.

Nem fogok meglepődni, ha a továbbiakban más „balesetekről” is hallok majd Itáliából, hiszen az olasz társadalom (közvetlenül) az autópályakezelő által alkotott folyamatcsapdában van, melynek érdemi alkotóeleme az országos és helyi olasz politika és így közvetve az olasz társadalom, aki megszavazza döntéshozó politikusait.

Persze, joggal lehet mondani, hogy utólag mindig könnyű belebeszélni a dolgokba, utólag könnyű okosnak lenni, sepregessen csak mindenki a saját háza táján is, ezért mindenkit arra biztatok, hogy tegye fel az alábbi kérdéseket:

Az én cégemnél ezzel kapcsolatban mi a helyzet? A folyamatok mennyire kontrollálhatók, mennyire önállóak? Mekkora hatásom van a folyamatokra és a folyamatok az általam kívánt irányba mutatnak? Egyáltalán, érzékelem azt, hogy a folyamatoknak mi az iránya, és vajon az a helyes irány?

Megrázó, de azt javaslom, hogy ha emlékezni akar arra, hogy mit jelent a folyamat csapdája, akkor tegye ki a falára a leomlott genovai híd, vagy a leégett londoni toronyház kinyomtatott fotóját, és ha majd rájuk pillant, azonnal érteni, érezni fogja, hogy mit jelent csapdában lenni, és tudja majd, hogy miért nem szabad a csapdahelyzetekbe belemenni, vagy csapdahelyzeteket teremteni közvetlen személyes közelségében.

+1:

Az alábbi cikkben jól látható, hogy hogyan reagáltak a Japánok, amikor Fukusimában atombaleset történt a szökőár miatt. Akkor röviden így írtam róla.

Most, hogy így visszagondolok, itthon legutóbb a vörösiszap katasztrófa volt az, ami hasonló ezekhez az esetekhez, remélem, nem sok példa jut majd eszünkbe 10 év múlva.