aranyaso

Csodaszerek gazdasági növekedésre

Megugrani könnyű, fenntartani nehéz

A 2008-as, majd a 2011-es válság utáni kilábalás meglehetősen erőtlenre sikerült Európában és ezen belül a régiónkban is. A gazdasági növekedés elmarad a hosszú távú átlagtól, a hitelezésben lassú leépülést figyelhettünk meg, a felesleges ka­pacitások megléte pedig deflációs félelmeket gerjeszt a gazdasági szereplőkben. Látszólag a legtöbb bajra gyógyír lehetne az erőteljes gazdasági növekedés. Nem meglepő módon szinte minden gazdaságpolitikai döntéshozó kutatja a „csodaszert”, ami elhozhatja a várva várt expanziót.

Manapság egyre több kommentben találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy nem kell feltalálni a spanyolviaszt, elég csupán lemásolni a legjobb megol­dást. A közelmúlt legfigyelemreméltóbb növekedési sztoriját pedig a fejlődő gazdaságok szolgáltat­ták. Így adja magát, hogy kövessük az ő példájukat. Azonban érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy egyáltalán használható-e bármelyik korábbi „recept” a hazai viszonyok között? Illetve valóban annyira sikeresek voltak ezek az országok, vagy pusztán a növekedés helyett érdemesebb lenne a fenntartha­tó növekedésre fókuszálni?

Fejlődés rohamtempóban

A fejlődő piacok eredményeinek taglalásakor a leg­többünkben kialakul egy kép: a semmiből kinőtt felhőkarcolók, egész iparágakat domináló országok, mérhetetlen tömegek kiemelése a mélyszegénység­ből. Ilyenkor titkon kicsit irigykedhetünk ezekre a folyamatokra, hiszen ki ne szeretné megtapasz­talni, hogy látszólag rohamtempóban fordul egyre jobbra a sorsa? Melyik vezető ne szeretne ilyen ered­ményeket felmutatni? Mielőtt azonban rohannánk átvenni egy (látszólag) sikeres ország megoldásait, érdemes elgondolkodni a következőkön.

A túlzott gondoskodás veszélyei

Az első nagy különbség a mai közép-európai hely­zethez képest, hogy amikor ezek az országok az igazán nagy eredményeket produkálták 10-20-30 évvel ezelőtt, még merőben más külső környe­zettel kellett szembenézniük. A maihoz képest még kevésbé volt globalizált a világ működése, nem voltak szabadkereskedelmi egyezmények, me­lyek betartását különböző szupranacionális szer­vezetek felügyelték volna, a pénzügyi piacok nem voltak ennyire szabadok. Így viszonylag könnyen megtehették ezek az országok, hogy erős állami támogatás és kontroll mellett a szabad versenyt semmibe véve felépítettek és megerősítettek jó pár nemzeti bajnok vállalatot. Később ezek az erős cégek már helyt tudtak állni a nemzetközi ver­senyben, de az erős állami befolyás továbbra sem szűnt meg. Ahol pedig nem működhetnek a piaci viszonyok, ott előbb-utóbb egyensúlytalanságok, és ennek nyomán különböző válságok alakulnak ki. Az egyik legtöbbet hivatkozott eset az 1990-es évek végi ázsiai pénzügyi válság, melyhez az ál­lam mindenhatóságába vetett hit vezetett. A döntéshozók nem vették figyelembe a közgazda­sági trilemma néven ismert jelenséget. Vagyis azt az egyszerű összefüggést, hogy egy országban egy időben nem lehet érvényes az alábbi három állítás: szabadon folyhat a tőke ki/be az országba; rögzített az ország devizaárfolyama; szabad a mo­netáris politika (vagyis a jegybank határozza meg az irányadó kamatszintet).

Az egy lábon állás veszélyei

A másik lényeges különbség a gazdaságok szerke­zete. A fejlődő országok jelentős része erősen függ valamilyen nyersanyag exportjától, illetve közvet­ve vagy közvetlenül az ezekre épülő beruházások növekedésétől. A pozitív visszacsatolás miatt ele­inte rendkívül gyors fellendülés következik be egy ciklus elején: nő a gazdaság, nő a kereslet a nyersanyagok iránt, ezek kielégítéséhez új beruhá­zásokat kell eszközölni, ami új munkahelyeket te­remt, javulnak az életkörülmények, amikhez újfent még több nyersanyag kell. Ilyen kedvező hátszéllel pedig látszólag könnyű hihetetlen fejlődést pro­dukálni. Természetesen, ahogy a fák sem nőnek az égig, úgy ebben a folyamatban is eljön a cikluste­tő, ami után már egyszerűen túl sok a kapacitás. Vi­szont a drágán kiépített bányákat és gyárakat mű­ködtetni kell, mert még így is kisebb a veszteség, mintha egyből bezárnák az egész üzemet. Így aztán már kevés túlkínálat megléte esetén is megindul az egymás alá licitálás, ami egyre rosszabb és rosszabb tőkemegtérüléshez vezet. Ezt láthatjuk a chilei rézbányák, az indonéz vasércbányák vagy a dél-afrikai aranybányák esetében. Hiába volt elké­pesztő növekedés, ha ez nem járt a gazdaság több lábra állításával együtt, a nyersanyagciklus végével pedig beköszönt a pangás. Ráadásul nem csak a ciklusvég okozhat kedvezőtlen helyzetet, hanem akár fontosabb strukturális változások is bekövet­kezhetnek, mint például az olaj piacán. Így a nagy olajtermelők, mint Oroszország vagy Szaúd-Arábia, a bevételeik jelentős részétől esnek el. Fontos te­hát látni, hogy hiába volt növekedés – a fenntart­hatóság kérdése legalább olyan fontos, mint a GDP-bővülés mértéke.

A pénzbőség kísértése

De nem csak a nyersanyagciklus jelentett rend­kívül kedvező hátszelet a fejlődő piaci országok számára. A kétezres évek – különösön annak is a második felétől kezdődően – soha nem látott hi­telezési boomot hozott el a fejlődő országok számára. Törökországban 2005 és 2015 között a magánszféra pénzügyi intézmények nélkül szá­molt adóssága a GDP 20 százalékáról 80 százalékra ugrott, Kínában pedig 125-ről 200 százalék fölé. Értelmezzük ezeket a számokat szélesebb össze­függésekben: ugyanebben az időszakban a túlzott eladósodottság miatt aggódó fejlett gazdaságok hasonló mutatója ugyan nőtt az első öt évben, de utána a hitelek leépülésének köszönhetően vis­szatért a 2005-ös értékre, körülbelül a GDP 150 százalékára. Persze a hitelezés nem ördögtől való, sőt, kifejezetten jó, ha általa olyan projektek valósulnak meg, melyek értéket teremtenek, elad­hatók a piacon, így a projekt működése ki tudja termelni a hitel árát – a kamatot. Viszont ha olyan termék fejlesztésére költik, amelyre nincs szüksé­ge a piacnak vagy egyenesen értéket nem teremtő presztízsberuházásokra megy a hitel, az magában hordozza a tőke elégésének lehetőségét. Nagy­jából ez utóbbi helyzetet tükrözi a 90 napon túl nem fizető hitelek, és az ezekre képzett céltarta­lékok emelkedése a helyi bankok mérlegében. De nem csak a rossz tőkeallokáció okoz feszültséget. A nemzetgazdasági szinten mért termelékenység – vagyis hogy egységnyi idő alatt mennyi GDP-t tud előállítani az adott ország – stagnálása vagy akár csökkenése szintén azt mutatja, hogy a körforgás­ba kerülő egyre több és több hitel már nem tud akkora növekedést generálni.

Előre mész? Előre nézz!

Így tehát érdemes egészséges fenntartással kezelni a rendkívül gyors növekedést vizionáló ígéreteket. A jövő ismeretének hiányában hajlamosak vagyunk a múltra támaszkodni, azonban ha ezt kellő kritika nélkül kivetítjük a jövőre, az leginkább ahhoz hason­lítható, mintha a visszapillantóból próbálnánk meg autót vezetni. Mint láttuk, érhetik a gazdasá­got olyan külső hatások, melyek rövidebb-hosszabb ideig kedvezőbb színben tüntetik fel az ország hely­zetét. Így visszafelé tekintve egy nagyon sima asz­faltutat láthatunk, és ha ez alapján döntünk, akkor bátran nyomjuk a gázt. Holott ha a volán felett néznénk ki, már láthatnánk, hogy a következő szakasz jóval buckásabb lesz.

Lassabban, de fenntarthatóan

Ráadásul a növekedési lehetőségek sajnos nem egy­formák a glóbusz minden pontján. A kiragadott pél­dák – állami intervenció, nyersanyag- és hitelboom – csupán apró részei a növekedést meghatározó rengeteg tényezőnek. Nem mondhatjuk azt, hogy létezne univerzális recept, amelyet átvéve mi is olyan mesés növekedést tudnánk produkálni, mint a kiválasztott mintaországok. A közgazdászok több­sége azonban egyetért abban a kérdésben, hogy van pár olyan faktor, amely szükséges, de nem elégséges feltétele a lassú, de fenntartható növekedés­nek. Ezek pedig meglehetősen nehezen számsze­rűsíthető fogalmak: az oktatás minősége, a stabil jogrendszer vagy a bevonó jellegű intézményrend­szer (vagyis hogy a szabályok nem felülről diktálva születnek, hanem az érintett közösség tagjai maguk is részesei lehetnek a szabályok kialakításának). Természetesen ezek megléte sem garancia semmi­re, de az esélyét mindenképpen javítja annak, hogy az adott ország vonzóbb legyen a növekedés szempontjából fontos pénz- és humántőke számára.