landesmann
márc.
23
2015

Dél-Európa le, Közép-Európa fel

Figyelemreméltó ütemben jön fel Közép-Európa, térségünk összeurópai gazdasági jelentősége nyolc év alatt öt százalékot erősödött, miközben Németországé csak két százalékot. S bár Írország gazdasága az utóbbi időben minden téren dübörög, mégis a nyugat-európai és dél-európai uniós országok együttes gazdasági-kereskedelmi produkciója – hozzánk képest – igen csak gyengének bizonyult: a nyugati és déli országok összességében négy és fél százalékot veszítettek gazdasági-kereskedelmi súlyukból az Unión belül.
Mindez a New York Times által idézett tanulmányból derül ki, amelyet a bécsi Nemzetközi Gazdasági Tanulmányok Intézetének tudományos igazgatója, Michael Landesmann, a linzi Kepler Egyetem professzora jegyez.
Az alapblog.hu-nak adott interjúban értésre adja, hogy Közép-Európa ipari vonzerejének emelkedése meghatározóan a német fellendülésnek köszönhető. Térségünk – bár országainak teljesítménye nem egyenletes, a magyar gyengébb a többiekénél –Európa ipari szívévé kezd válni. A rossz hír viszont az, hogy Dél-Európa leszakadását több egyéb tényező mellett az okozza, hogy nem képes bevonzani külföldi ipari tőkét.
A szegényebb vagy közepes jövedelemmel bíró uniós országok nem engedhetik meg maguknak, hogy – ahogy a britek – a szolgáltatási szektorból éljenek. Ipar nélkül nem megy… – mondja Michael Landesmann professzor.

Zentai Péter: Ön lényegében azt üzeni, hogy a világháború befejeződése óta most először a kelet-közép-európai térség lakói, államai vannak jobb helyzetben, mint a dél-európai államok, amelyek hagyományosan a Nyugat részei, amelyeknek népei hosszú évtizedeken sokkal jobban éltek, mint a mi.
Michael Landesmann: Ez is kiolvasható a tanulmányunkból, de Európa, az Európai Unió világban elfoglalt pozíciójának alakulása szempontjából nem elsősorban ez a fő üzenet. Inkább az, hogy a dél-európai országok, kezdve a sort Görögországgal, folytatva azt Portugáliával, részben Spanyolországgal, sőt immár Franciaországgal is – ők kezdenek kilátástalan gazdasági-pénzügyi helyzetbe sodródni és ez a folyamat alapjaiban kezdi ki az európai stabilitást. Mindazonáltal valóban az a kiindulási pontunk, hogy az elmúlt húsz évben – az utóbbi néhány évben kimondottan gyorsuló ütemben – radikálisan módosul Európa termelési „térképe”: egyre kevésbé Nyugat- és Dél-Európában és egyre inkább Kelet-Közép-Európában állítják elő Európa „ipari GDP-jének” java részét. A fő szereplő, aki ezt a folyamatot mozgatja Németország. A kontinens abszolút motorja lett ez az ország. Az ő „agglomerációja” profitál leginkább a németek motor szerepéből. Ezt az agglomerációt Ausztria mellett Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország alkotja és lassan, de biztosan beépül ebbe az ipari tömbbe Románia is. A nyugat-európai és dél-európai klasszikus nagy- és kisipari vidékek kihaltak.

A korábban kiváló életszínvonalú déliek kezdenek zuhanni, mi keletiek, közép-kelet-európaiak pedig tartósnak tetsző módon beindulunk?
Ez alapvetően így van. Ami mögött meghatározó körülmény nem csak az, hogy a németek rettenetesen kilőttek és ebből Közép-Európa természetszerűen és komoly mértékben tud profitálni. Hanem az, hogy Dél-Európa csak a turizmusban, de szinte semmi egyéb területen nem tud felmutatni konvertibilis, külföldön értékesíthető produktumot.
Görögország, Portugália, Spanyolország és Olaszország, más összefüggésben és másként, de évtizedeken át szüntelenül többet fogyasztott, mint amennyit termelt, mindig tetemesen többet importált, mint amennyit exportált. Olaszország esetében a felelőtlen, átláthatatlan gazdálkodás és politika volt mindig inkább a fő probléma. Ezen országok fizetési mérleghiányai állandósultak. Ahol volt ipari termelés, az elavulttá vált, az ázsiai, kisebb részben a kelet-európai konkurensek versenyképesebbnek bizonyultak: ez utóbbiakkal szemben Dél-Európát viszonylag magas bérek, ugyanakkor alacsony termelékenység jellemezte. Végül beütött a válság, ami mindent lemeztelenített, a felelőtlen játék folytatódását ellehetetlenítette. A tragikussá vált, már leplezhetetlen adósság problémáik nyomán bevezetett, az EKB és Németország által szigorúan megkövetelt, megszorító intézkedések komolyan legyengítették Dél-Európában a belső vásárlóerőt is, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy kipukkadjon az ezekben az országokban – legalább az építőipart fenntartó – ingatlanlufi is. A megszorítás, kényszer takarékosság, hitel-undor együttese ugyanakkor nem teszi lehetővé új ipari, exportorientált beruházások beindítását. 

A gazdag, nem nagy bajban lévő nyugat-európai államokban sincs komoly ipari termelés.
Nincs. Jó példa erre Nagy-Britannia. De ez az angolok számára mégsem nagy ügy, mert van helyette a világ bármely részén eladható, alkalmazható pénzügyi és egyéb magas színvonalat képviselő szolgáltatási infrastruktúrájuk. A brit gazdaság nem ipari, hanem szolgáltató karaktere globálisan keresett, kiemelkedő, versenyképes „árucikk”, ők megengedhetik maguknak az ipar hiányát. Ott van baj, ahol nincs se konvertibilis, exportálható szolgáltatás, se ugyanilyen kézzelfogható ipari termék, tudományos eredmény. Ilyen Dél-Európa.

Franciaország hol helyezkedik el Európa újraformálódó gazdasági térképén?
Nagy bajban van. Az elmúlt évtizedekben milliószor hallhattuk francia vezetőktől, hogy ilyen-olyan iparpolitikát indítanak be, hogy Franciaország az éppen aktuálisan következő évtized gazdasági csillagává fog válni. A szép szavakból soha nem lett semmi, Franciaországnak az ipari termelése a GDP-jéhez viszonyítottan épphogy eléri a 10 százalékot, vagyis alacsonyabb a britnél! Ugyanakkor a britekkel ellentétben Franciaország nem versenyképes erő a világban a globálisan keresett gazdasági-pénzügyi és egyéb szolgáltatások terén. Fizetési mérleg hiánya a déliekhez hasonlatosan állandósult. Franciaország az életmentő strukturális reformokat nem meri meglépni.

Nem úgy, mint mi, közép-európaiak?
Közép-Kelet-Európa valóban jobb bőrben van, különösen a csehek, lengyelek, szlovákok, szlovének, valamelyest a baltiak, de a magyarok is a válságot követően stabilizálni tudták makrópénzügyi helyzetüket, kereskedelmi mérleg hiányuk eredendően (még a válság előtti időkben) sem volt jelentős. A német fellendülés legújabb fordulója – 2010-től kezdődően – előbb lassacskán, utóbb gyorsított ütemben terjedt át a közép-európai régióra. Olyannyira, hogy most már elmondható, hogy Európa fő iparvidéke ez a térség. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyformán jól teljesítenek az érintett országok…

Magyarország például hol áll?
Ezen államok között sereghajtó. Ennek meghatározóan belső, részben belpolitikai okai vannak. Míg a kilencvenes években Magyarország éllovas volt, példát mutatott megújulási képességből, munkaerő-minőség javításból, pénzügyi-gazdasági reformokra való nyitottságból, ipari parkok létesítéséből, addig egy évtizeddel később mindennek az ellenkezője zajlik. Hanyag, felelőtlen fiskális, részben monetáris intézkedések, a gazdasági szereplők elbizonytalanítása…, ez a kép alakult ki az utóbbi időben Magyarországról. Holott az ország objektív és történeti adottságait a környezethez képest kiemelkedőnek is lehetne nevezni…

De azért ugye nem tagadható, hogy Magyarország is részese a nagy közép-európai fellendülésnek?
Persze, hogy részese, az utóbbi másfél év GDP-növekedési rátája is erre vall. De rányomja a bélyegét a jelenre és óvatosságra int, hogy előzőleg viszont hosszú éveken át Magyarország messze a közép-kelet-európai szomszédok többségének szintje alatt teljesített, stagnált, recesszióban volt, miközben Csehország, Szlovákia, Lengyelország szinte dübörgött, a baltiak is stabilabban teljesítettek az utóbbi négy évben. Románia kevésbé, viszont ott látványos és kiszámítható a javulás minősége és üteme. Azokban az országokban nem, Magyarországon viszont igenis okoztak fejfájást a külföldi befektetőknek, egy részük elbizonytalanodott és nem tudni, mi lesz ennek a kifutása… Magyarország külfölditőke-vonzási képessége továbbra is alacsonyabb, mint legtöbb szomszédjáé.

A Mercedes, az Audi kiválóan érzi magát Magyarországon
Ez bizonyos. Minden értelemben óvatosnak kell lenni a Közép-Európán belüli magyar teljesítményt illetően, mert maguknál precedens nélküli modell alakult ki a tőkével való bánásmódot illetően: a magyar kormány egyes külföldi befektetőket előnyben részesít, másokat hátrányos helyzetbe sodor. Az Audi és a többi autógyártó illetőleg termelő, ipari befektető semmit nem érez azokból a büntető intézkedésekből, amiket a külföldi kereskedelmi láncoknak és külföldi szolgáltatóknak kell elszenvedniük. Ilyen differenciálást nem ismerünk a térség többi országában, de ez nem jelenti azt, hogy ez a magyar modell nem lehet akár sikeres is. Meglátjuk.
Kritikus jelentőséggel bír a magyar gazdasági jövő alakulása szempontjából, hogy a külföldi pénzügyi tőke, a bankok kiszorítása a végén nem hozza-e magával az ipari beruházók távozását, mindenesetre komoly beijedését. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai szerint a nagy multinacionális gyártók következetesen szoktak ragaszkodni saját, úgynevezett házi bankjaikhoz: általában a nemzetközileg tekintélynek örvendő ugyancsak multinacionális pénzintézetekhez. Mármost, ha Magyarországon kiszorítják a külföldi bankokat, akkor annak késleltetett hatásaként erősen is elbizonytalanodhatnak a külföldi ipari beruházók, pláne, ha a távozni kényszerülő külföldi bankok helyébe lépő új magyar bankok esetleg rosszul „muzsikálnak”, nem képesek kielégíteni a külföldi befektetők pénzügyi szolgáltatási igényét. Képlékeny a helyzet e tekintetben Magyarországon, ilyesfajta képlékenységet a külföldi ipari tőke nem tapasztalhat a közép-kelet-európai térség legtöbb más országában.

S mi van, ha a németek továbbállnak a térségünkből? Mert feltételezem, hogy Közép-Európa aktuális előretörése mögött az olcsó munkaerő húzódik meg.
Ez a nemzetközi ipari tőke természetéhez tartozik. A nagy európai ipari átrendeződés Közép-Kelet-Európa javára a térség alacsony bérszínvonalával is magyarázható. Korábban ide a németek és más nyugat-európaiak főként alacsony képzettséget igénylő munkafázisokat telepítettek. Idővel és fokozódó mértékben azonban egyre igényesebb, minőségileg mind magasabb szintű termelést. Most ott tartunk, hogy minőségi, magas értéket előállító, magasan kvalifikált embereket viszonylag alacsonyan fizetnek meg a németek Közép-Kelet-Európában. Ettől függetlenül a bérszint folyamatosan emelkedik önöknél is. Persze az még mindig messze elmarad az ugyancsak a német iparból profitáló osztrákhoz vagy skandinávhoz képest. Az osztrákoknak, svédeknek, hollandoknak kiemelkedően magas és tartósított termelékenységet és nagyon magas színvonalú, gazdaságilag és pénzügyileg kiszámítható biztonságos politikai környezetet kell felmutatniuk a nagyon magas bérekért cserében. A külföldi (főként német) ipari kapacitások benntartásáért, netán bővítéséért folyamatosan meg kell küzdenie mindenkinek, és ez különösen így van az osztrákokhoz képest képlékenyebb állapotban leledző keleti szomszédjainknál.
Azt kell megérteni, hogy a nagy nemzetközi ipari döntéshozók számára a bérszint eleve egyre kevésbé – az automatizáció, robotizálás erősödésével pláne nem – meghatározó szempont. A produktivitás a lényeg. És az, hogy a környezet potenciálisan mind kiszámíthatóbbá váljon, illetve hogy az a bizonyos környezet fenntartható életszínvonal-emelkedést is produkálni tudjon, mert a külföldi beruházóknak az is célja, hogy a helyben létrehozott ipari terméknek, például autóknak legyen bővíthető belső piaca – az adott országban, az adott térségben is. Lengyelország, Szlovákia, Csehország, pláne Szlovénia és a Baltikum e téren megnyugtató eredményeket produkál, Magyarország és Románia náluk jóval bizonytalanabb, Horvátország pedig egyenesen ugyanazokkal a bajokkal küszködik, mint Dél-Európa. Horvátországnak sincs a turizmuson túlmenően konvertibilis terméke, szolgáltatása, nem keletkeznek új termelő beruházások. Az Unió perifériáján Bulgáriában és az Unióhoz nem tartozó Ukrajnában pedig e téren egészen tragikusnak látszik a helyzet.

Dél-Európa romlásához hozzájárul Közép-Európa feljövetele?
Alapvetően mások a dél-európai problémák kiváltó okai, mint a közép-európai országok orvoslás alatt álló problémáié. Hogy mást ne említsek: Görögországnak a GDP-jéhez az export mindössze 15-20 százalékban járul hozzá, Magyarország esetében ez az arány 60-70 százalékos.
Ugyanakkor az a fő üzenetünk, hogy Európában csak egyes gazdag országok engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak az ipari termelésről és erőiket a szolgáltatási szektorra fókuszálják. Az európai szegényebbek számára életmentő a termelő ipar telepítése és bővítése, annak versenyképes szerepeltetése a világpiacokon.
Azt mondom, hogy az Európai Unió tervezett európai beruházási projektjeire, beruházások finanszírozására szánt több száz milliárd eurót szinte kizárólag az ipari termelés elősegítésére és az annak megágyazó célzott logisztikai, infrastrukturális innovációra szabadna fordítani. Ilyen beruházások nélkül Dél-Európa totálisan le fog süllyedni, sőt magával ránthatja az egész európai politikai rendszert is. Közép-Európa, beleértve Magyarországot is azonban önmagában véve tényleg jobb bőrben van, biztonságosabb pályára került, e térség közeli jövője miatt kevesebb az aggódni való.