DaniRodrik
jan.
21
2014

Demokrácia nélkül nincs jövője a gazdasági sikernek

Ha nem alakulnak át az európai nemzeti demokráciák összeurópai demokráciává, akkor az EU gazdasági-pénzügyi értelemben is el fog halni. Ez az egyik fő mondandója az alapblog.hu-nak adott interjúban a világ egyik legismertebb közgazdászának, a Princeton egyetem Nobel-díj várományosnak tartott professzorának, Dani Rodriknak. A török-amerikai tudós szerint súlyosan tévednek azok, akik a tekintélyelv mentén működő társadalmakat eredményesebbnek gondolják a liberális demokráciáknál. Eleven és aktuális példa ennek ellenkezőjére mindaz, ami hazájában, Törökországban történik. Például csak annak révén vált Dél-Korea vagy Brazília, Tajvan fenntartható folyamatos növekedést produkálni képes országokká, hogy itt felszámolták a csak rövid időn át eredményekre képes diktatórikus rendszereket.

Dani Rodrik meggyőződése, hogy hosszabb távon egyaránt súlyos kudarcra van ítélve Törökországban, Magyarországon, Oroszországban, Kínában mindaz az erőfeszítés, amit az autokratikus rend erősítése érdekében tesznek. Nyugat-Európa országait eközben belső radikalizálódás fenyegeti, mert nem tud a gazdasági egységesedés folytatódni politikai egységesedés nélkül. Azonban a politikai integrációt az európai emberek elutasítják.

Zentai Péter: A globális gazdaság hősei – ezt a kifejezést használja a 2011-ben megjelentetett, akkoriban óriási szenzációt és vitákat kiváltó művében (The Globalization Paradox, A globalizáció paradoxona), melyben egészen pontosan előre jelezte, hogy hamarosan bekövetkezik egy világválság. Ma kik, mely országok, mely kormányok a globális gazdaság hősei?

Valójában ma csak olyanokról beszélhetünk, amelyek kevésbé csinálják rosszul a dolgukat. Amelyek képesek megfelelni a következő feltételeknek: 1. nem építik le a demokráciát, nem mozdulnak tekintélyelven működő rendszer irányába; 2. nem halmoznak fel hatalmas külső adósságot és túlzott költségvetési hiányt, illetve ezeket az anomáliákat szisztematikusan leépítik; 3. folyamatos, építő jellegű párbeszédben vannak az üzleti, befektetői körökkel.
Ebben a tekintetben Dél-Koreát nevezném meg, valamint – növekvő problémái dacára – Brazíliát, talán még Uruguayt, és jó úton halad Mexikó is.

Európa közepén egyre inkább feltételezi az elit és a közvélemény, hogy – mindent egybevéve – a gazdasági siker és minden egyéb területen való eredményesség szempontjából lejáratta magát a liberális demokrácia, valójában az állam, a kormány, illetve az első számú politikai vezető erőpolitikája által uralt autokratikus szisztéma az optimális. Az új példaképek errefelé: Oroszország vagy éppenséggel az ön szülőhazája, Törökország, Szingapúr, Thaiföld és főként Kína…

Azt hiszem, nagyon nagy hibát követnek el azok, akik a siker hosszú távú zálogát az autokratikusan irányított társadalomban látják. Kétségtelen, hogy néhány tekintélyelven működő kelet- és délkelet-ázsiai ország éveken át óriási gazdasági növekedést produkált, de ezekben az országokban – szinte kivétel nélkül – egy idő után törvényszerűen felszínre kerül a paradoxon, vagyis képtelenség demokrácia szélesítése nélkül továbbvinni a gazdasági sikert. A fenntartható gazdasági sikertörténet ezen országok közül éppenséggel ott alakult ki, ahol felszámolták, felszámolják a diktatórikus irányítást: Dél-Koreában vagy Tajvanon. Azok az autoriter országok, amelyek ellenben nem akarják ezt a nyitást és ragaszkodnak a tekintélyuralom fennmaradásához vagy tekintélyuralmat kívánnak kiépíteni, ott inkább előbb, mint utóbb, egyre terebélyesedő politikai, társadalmi krízisekkel kénytelenek szembenézni. Lásd napjaink Törökországát, lásd Venezuelát, Argentínát és leginkább Kínát. Az utóbbi országot gyorsuló ütemben gyötri – és ez súlyos globális válságot is okozhat –, hogy a gazdaság további komoly növekedésének egyre masszívabb gátjává válik a politikai diktatúra fenntartása.
A demokrácia tartós hiánya vagy annak leépítése – úgymond a gazdaság hatékonyságának növelése végett – hosszabb távon súlyosbítja az adott ország helyzetét és a végén beláthatatlan következményekkel járó drámákat képes okozni.

A nyugati típusú demokráciákkal szemben egyre gyakrabban felmerül a kritika, hogy a korrupció melegágyai. Az autoriter rendszerek nem jobbak e tekintetben?

A valóban demokratikus rendszerek természetüknél fogva minden téren kerülik a szélsőséget, a túlzások nem férnek bele a szisztémába.
Nem létezik persze abszolút korrupciómentes demokrácia, mégis – mivel ezek a társadalmak, országok átláthatóak, érvényesülnek a lényegi szabadságjogok, a független bíróságok, a független sajtó, létezik igazi politikai és gazdasági verseny – a korrupció elburjánzásának komoly természetes korlátai vannak. Ezzel szemben a tekintélyelven alapuló modell keretei között elvileg és gyakorlatilag bármit megtehet a hatalom. Nincs valóságos korlátja a korrupciónak, az totálissá válhat.

És Szingapúr? Autokratikus hatalom, mégis az egyik legkevésbé korrupt ország a világban.

Alkalomszerűen, néhol magukhoz ragadhatják olyan vezetők is az abszolút hatalmat, akiknek éppenséggel az a személyes szenvedélyük, hogy kiirtják a korrupciót. Ilyen Szingapúr esete. Mégis az a nyilvánvaló, hogy – ha valami természetellenes, életszerűtlen egy diktatúrában – az éppenséggel az igazságos, a tiszta hozzáállás, hiszen az ilyen szisztéma csak saját, a hatalom által kiépített gazdasági klientúrára támaszkodva képes fenntartani magát, következésképpen igazából a korlátlan korrupció a valószínűbb jellegzetessége, mintsem a korrupciómentesség. Egy tekintélyelvű ország éppúgy válhat egy „Kongóvá”, mint esetlegesen egy „Szingapúrrá”. Ebbe azonban a benne élő polgárnak semmiféle valós beleszólása sincs, folytonos bizonytalanságban kell élnie. Ehhez képest sokkal előnyösebb a demokrácia.

Ehhez képest növekszik azon országok száma Európában is, amelyek mélyíthetnék, erősíthetnék ugyan a demokráciájukat, mégis – a nép felhatalmazásával – menetelnek az egyre autokratikusabb rend irányába. Mivel magyarázza ezt?

Ez így van Oroszországban, Törökországban, Magyarországon. Ezen országokban nem kérdőjelezhető meg a hatalom legitimitása, mégsem igazi demokráciák, még ha magukat demokráciáknak nevezik is. Csakhogy a hatalomgyakorlási folyamatban a lényegétől, a liberalizmusától fosztják meg a demokráciát. Szóval az egész álságos, mivel megszűnik vagy felszámolják a hatalmi ágak különállását, gazdasági és más kényszerítő eszközökkel gyengítik a sajtó szabadságát, még akkor is, ha létezik ellenzék és létezik ellenzéki sajtó. De ez utóbbiak mozgásterét drámaian leszűkítik. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a hatalmat gyakorlók rendszeresen tartatnak választásokat és ezek eredményeként – látszólag teljesen legitim, demokratikus alapon – folytatják és terebélyesítik ki az autoriter hatalmukat. Nagyon aggasztó fejlemények ezek.
A nagy kérdés ennek kapcsán, hogy vajon mindez a világgazdaság átrendeződésével áll-e kapcsolatban és tényleg csak a hatalom koncentrálása révén képes az adott ország a végén nagyobb teljesítményekre, versenyképessége növelésére. Erre vonatkoztatva nagyon gyenge lábakon állnak az autoriter rendszer melletti érvek, ezt most jól megtapasztalhatjuk Törökország esetében. Mindenesetre látnivaló, hogy az autoriter vezetők – az őket ellenőrző hatalmi ágak gyengítése révén – egyre korlátlanabbul aknázzák ki a maguk hasznára az emberek, a választók széles tömegeinek elégedetlenségét, a globalizációval szembeni frusztrációit, azt, hogy széles rétegek csúsznak le, a globális szabad verseny veszteseinek érzik magukat. A hatalom erre úgy reagál, hogy visszavezeti a tömegeket a vallási és/vagy a nemzeti mítoszok világába. Illetőleg úgy, hogy ellenségképeket kreál, az emberek bajainak forrásaként a hatalommal szembeszegülő belső erőket és külföldi hatalmakat, országokat, befektetőket jelöli meg. Ez a minta érvényesül Törökországban mindenképpen, tudomásom szerint Magyarországon is, de ott kevésbé eredményesen, mint az én szülőhazámban.

De hiszen magukban a fejlett demokráciáknak számító nyugati országokban is előretörnek a szélsőségesen jobboldalinak tartott pártok, amelyek ugyancsak a globalizációban, pontosabban az Európai Unióban látják hazájuk vagy népük viszonylagos gazdasági lesüllyedésének legfőbb okát…

Az Európai Uniót, egészen konkrétan az eurózónát egy rendkívüli belső ellentmondás gyötri, egy hosszúnak ígérkező politikai válság. S ez az alapvető oka annak, hogy erősödik az eurószkepszis, az Unió illetőleg az eurózóna elleni „lázadás”. A paradoxon lényege, hogy bizonyos politikai intézmények és a jóléti, társadalmi stabilitást, szolidaritást, szociális ellátást biztosító struktúrák, amelyek jól működtek, néhol továbbra is jól működnek egy-egy országon belül – összeurópai szinten azonban nem fejlődnek. Ugyanakkor eközben felgyorsult a pénzügyi integráció mélyülése. Hatalmas szakadék tátong ma a politikai és a pénzügyi-gazdasági egységesedési folyamat között.
Ami a nyugat-európai nemzeti politikai színpadokon történik, az ennek az ellentmondásnak a következménye. A nemzeti politikusok azt állítják odahaza, hogy Brüsszel megköti a kezüket, ezért nem tudják hatékonyan kezelni a globalizációból származó új gazdasági problémákat: a növekvő munkanélküliséget, a bevándorlást, hogy – úgymond – minden fölött a brüsszeli bürokrácia rendelkezik. Valójában az a helyzet, hogy Brüsszelnek nincs is semmilyen eszköze, hogy politikát csináljon, hiszen az ehhez szükséges alapvető intézményei nem is léteznek. Hatalmi űr tátong, amelybe befurakodnak opportunista, populista politikusok, ebben a vákuumos helyzetben könnyen terjednek az idegen-, külföldellenes és erősen nacionalista nézetek.

Ez a hatalmi űr márpedig nem szűkül. A kétség az euró és az EU körül fennáll, ezzel párhuzamosan a nemzeti önzés pedig erősödik. Ebből nem származhatnak nagyon súlyos konfliktusok, netán háborúk jelenlegi EU-s tagállamok között? Mindenesetre az európai nemzetek nem akarják a politikai uniót. Ebből nem lesz irtózatos baj?

Csak remélni merem, hogy nem származnak. Mindenesetre az Európai Unió mutatta fel a világ vezető régiói közül a leggyorsabb, legeredményesebb belső gazdasági, pénzügyi egységesedést, és most Európában mutatkoznak meg a legerőteljesebben az egyensúlyvesztés jelei: reménytelenül lemaradt a gazdasági szférához képest a politikai egységesedés. Roppant naggyá vált a feszültség.
Európa – ahogy ezt igyekeztem korábbi munkáimban is kifejteni – két út közül választhat. Vagy felvállalja a politikai unióvá válást: ez azt jelenti, hogy az európai államok nemzeti demokráciákból átmennek összeurópai demokráciává. Ennek érdekében azonban az érintett nemzeteknek fel kell vállalniuk a szükséges engedményeket, áldozatokat kell hozniuk. Ennek eredményeként helyreállna a belső egyensúly Európában és egy erős, nagyon fejlődő- és versenyképes Európa jönne létre. A másik választási lehetőség viszont csak az lehet, hogy az európaiak lemondanak a politikai egységesedésről, de ehhez meg kell érteni, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik a gazdasági unió szétbomlása.

Hol tartunk most?

Versenyt futunk az idővel. Egyelőre látszik, hogy az eurózónán belül folytatódik a fiskális és banki integráció. Ugyanakkor sokan elfogadják, de nagyon sokan viszont elutasítják a politikai integrálódás némely elemeit. Eközben egymással párhuzamosan a különböző európai országokban kialakulnak más és másféle „válságtúlélési modellek”. Ilyen módon Európában minden roppant képlékennyé vált.
Önnek igaza van: a legtöbb európai nemzet, a közvélemény egyelőre nemet mond a teljes unióra. Arra, amit megkövetelne egyébként a gazdaság, hogy valóságosan fejlődhessen. Nem felmérhető, hogy meddig bírják tovább az európai emberek a fejlődés stagnálásából fakadó növekvő munkanélküliséget, ezzel párhuzamosan a szociális helyzet romlását, és ennek következtében a nemzetállamokon belüli politikai radikalizálódást.
Tehát a válaszom: igen, nagyon-nagyon hatalmas kockázatokat rejt magában a jelenlegi európai helyzet.