Simon Johnson
jún.
25
2015

Devizamanipuláció – áldás vagy átok?  

A budapesti olimpia megrendezésének lehetősége önmagában véve is fel tudja nyomni a forint árfolyamát – mondja Simon Johnson, az IMF volt főközgazdásza, az amerikai MIT tanára. Az alapblog.hu-nak adott interjújának lényege azonban a következő: szerinte nem szabad hagyni, hogy átfogó szabadkereskedelmi megállapodás szülessen Európa és Amerika, illetve Ázsia és Amerika között, ha ezen dokumentumokba nem építik be a devizamanipulációt tiltó kötelezettségeket. A professzor ugyanakkor nem emel kifogást a jegybankok mennyiségi könnyítései, hazai kötvényvásárlási programjai ellen. A QE-ket nem tartja a tiltandó devizamanipulációs eszköztár részének, azt viszont igen, amit Kína vagy Japán művelt éveken át, vagyis hogy külföldi devizák felhalmozásával, speciális vámokkal és más trükkös eszközökkel, mesterségesen és tartósan alacsonyan tartotta a jüan illetve a jen árfolyamát. Ezáltal kiszorította piacairól a külföldieket, más országoknak pedig súlyos munkaerő-piaci és egyéb gazdasági gondokat okozott.

Zentai Péter: A világgazdaság egyik legpusztítóbb jelenségének tartja azt, hogy rengeteg állam mesterségesen gyengíti fizetőeszközét. Ezt hívja devizamanipulációnak. A magyar jegybank és a kormány egyaránt igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy lejjebb nyomja a forint árfolyamát. Eszerint a magyar illetékesek kárt okoztak a szabad kereskedelemnek?
Simon Johnson: Amíg egy jegybank nem vásárol szisztematikusan és nagy összegben külföldi eszközöket saját devizája gyengítése végett és nem célja, hogy másokkal szemben devizaháborút, kereskedelmi háborút vívjon, addig nem beszélhetünk devizamanipulációról. A nem szokványos jegybanki beavatkozások Európa-szerte nem mások gyengítését, hanem a saját gazdaság erősítését, közvetetten a globális gazdaság erősítését szolgálhatják.

Mit szól ahhoz, amit QE-nek, mennyiségi könnyítésnek neveznek? Szerintem, ha az nem devizamanipuláció, akkor semmi sem az…
Márpedig a QE nem az. Sem a Fed (USA jegybankja), sem az EKB (Európai Központi Bank) nem azért ment bele az óriási kötvényvásárlási programjaiba, hogy keresztbe tegyen másoknak. Alapvetően az a QE-k célja, hogy lendületbe hozzák a gazdaságot, és hogy hitelezésre bátorítsák a kereskedelmi bankokat. Ugyanezt teszik kisebb országok jegybankjai is. Ebben semmi kivetni valót nem találok.
Nem lehet szót emelni az ellen sem, amikor egy ország jegybankja – ahogy az MNB is és vele egyidejűleg sok tucatnyi más jegybank is (szerk.) – a nemzetközi pénzügyi-gazdasági helyzet alakulásának megfelelően folyamatosan csökkenti az irányadó kamatokat. Ezen lépéseknek ugyanakkor természetes velejárója a nemzeti fizetőeszköz árfolyamának csökkenése.

Ezt mi most alaposan megtapasztaljuk. A forint árfolyama nem gyengül, jóllehet hogy történelmi mélységbe nyomták már a kamatokat…
Mert mindenütt ez megy végbe. És ahol – mint Magyarországon például – stabilan jól alakul a fizetési mérleg és különösen magas a kereskedelmi többlet (jóval több jön be az exportból, mint amennyi kimegy az importra), ott mindez stabilizálja a fizetőeszköz árfolyamát, sőt akár még erősítheti is azt. Egy csomó egyéb tényező akkor is erősíthet egy fizetőeszközt, ha a kormányzati, jegybanki szándék és a hozzá fűzött retorika éppenséggel az ellenkezője: ha például Magyarországon belátható időn belül valóban olimpiai játékokat rendeznének, akkor az országuk fizetőeszköze a következő években tendenciaszerűen erősödne. Az ilyen események alaposan meglökik az adott ország gazdaságát, nagy a beruházási kedv, következésképpen megnövekvő külföldi tőke áramlana abba az országba, felnyomva a helyi pénz árfolyamát.

Mit tart illegálisnak a devizamanipulációk körében? Mit nevez devizamanipulációnak?
Nincs olyan nemzetközi szabályozás, amely kétségbe vonja a jegybankok, a kormányok devizapolitikájának törvényességét. Az IMF (Nemzetközi Valutaalap) ugyanakkor kidolgozta azokat az irányelveket, amelyek mentén tisztességes verseny keretei közé lehetne terelni az egész világkereskedelem deviza problematikáját.
Csakhogy a gyakorlatban egy-két nagy „játékos”, például az ezredforduló tájékán Kína és mostanság Japán – sajátságos helyzetükre hivatkozva – figyelmen kívül hagyták ezeket az ajánlásokat. Kína (és részben Japán) egyre kiterjedtebb módon és módszerekkel, külföldi pénzeszközök begyűjtésével és felhalmozásával mesterségesen lenyomta és a világgazdasági erejéhez képest alacsony szinten stabilizálta saját devizája árfolyamát. Ezáltal nem csak hogy növelte versenyelőnyét, de üzemek, ágazatok felszámolásához és munkahelyek százezreinek megszűnéséhez járult hozzá – például az Egyesült Államokban.

 Kína fizetőeszköze időközben negyven százalékkal erősödött. Japáné szintén, bár az utóbbi időben a Bank of Japan QE-je alaposan lenyomta a dollárhoz képest a jent. Az imént mondta, hogy a kötvényvásárlási programnak nevezett pénzhígítás nem számít manipulációnak.
Ezt továbbra is fenntartom. De Japán, pláne korábban Kína, nem elsősorban a jegybanki tevékenységekkel, hanem más bürokratikus, kereskedelemi, protekcionista akadályok felállításával gátolta például az amerikai importot, s közben olyan exportösztönző kedvezményeket nyújtott saját országának vállalatai számára, amelyek az Egyesült Államokban vagy az Európai Unióban illegálisak.
Amerika és Európa jegybankjai nem gyengítették a dollárt és az eurót olyan eszközökkel, mint a külföldi devizák és más eszközök központi, irányított felvásárlása, ahogyan azt egy sor ázsiai ország tette – élükön Kínával. Ez a nagy különbség köztünk és köztük.
Míg az egyik hozzáállást a tisztességes gazdaságélénkítés szándéka vezérelte, addig a másikat az, hogy az ellenfél legyőzése érdekében bármilyen eszköz megengedett.

Miért vált ennyire közbeszéd tárgyává a devizamanipuláció ügye az amerikai pénzügyi, gazdasági döntéshozók és véleményformáló közgazdászok körében?
Nyilvánvalóan azért, mert az Egyesült Államok, a csendes-óceáni és az egész távol-keleti térség között készülnek tető alá hozni minden idők leghatalmasabb szabad kereskedelmi övezetét. Nagyon nem mindegy, hogy milyen alku köttetik…

Mint ahogy az sem mindegy, hogy hogyan fog kinézni a másik hatalmas alku, a TTIP (Észak-Amerika illetve Európa közötti szabadkereskedelmi, vámmentes övezet létrehozása).
Az Egyesült Államokat egyelőre jóval inkább foglalkoztatja az előbbi, hiszen annak az amerikai nemzetgazdaságra gyakorolt hatása robusztusabb, mint az Európával kötendő szerződésé. Mindazonáltal, ha létrejön mindkét megállapodás, az komoly lökést ad a globalizációnak. A kis Magyarország és a nagy Japán, elméletileg, azonos esélyekkel kelhet versenyre az Egyesült Államok piacán.

Akik ezt az egész devizamanipulációs formulát fölöslegesnek tartják, azzal érvelnek, hogy Kína nincs az első körös aláírók között, vele nem is tárgyalnak. Az is kifogás, hogy a kínaiak már régóta nem is manipulálják a jüant, egyébként is léteznek az IMF-nek devizaszabályozásra vonatkozó irányelvei.
Akik fölösleges időhúzásnak, okoskodásnak tartják az általam hangoztatott követelést, azért tévednek, mert nem veszik figyelembe, hogy Kína egy napon csatlakozni fog a globális szabadkereskedelmi megállapodáshoz, és az abban foglaltak kötelezőek lesznek rá nézve is. Az utóbbi néhány évben a kínaiak hagyták ugyan felerősödni a jüant,  de ez a jövőre nézve semmiféle garanciát sem jelent, hiszen bármikor, amikor gazdaságuk lassulásba megy át – és ennek kezdenek már a jelei kirajzolódni –, visszatérhetnek a devizamanipulációs technikához. Ha Kína ezt megint megteszi , akkor más ázsiai országok is követnék a kínai példát.
Az IMF irányelvekről pedig annyit, hogy azok nem kötelező jellegűek, csupán ajánlások.
Olyan megállapodásokat kell tehát létrehozni mind Ázsiával, mind Európával, amelyek a devizamanipulációt tiltják.

A világ országai egyre rafináltabb eszközök bevetésével harcot vívnak önző kereskedelmi-gazdasági érdekeik érvényesülésért – kerül, amibe kerül? Ha devizájuk manipulálásával nem érhetik el céljukat, akkor adó- és vámkivetés által próbálnak versenyelőnyöket biztosítani saját vállalataiknak a külföldiekkel szemben. Ez nem annak az előjele, hogy komolyabb háborúskodás vagy káosz felé tart a világgazdaság?
Matematikai értelemben káosz uralja a világot. A mindennapokban az egymástól eltérő érdekek között újra és újra kompromisszumok jönnek létre. Minél komplexebben fejlődik a technológia, a kereskedelem, annál inkább rendeződni tudnak a dolgok – mégpedig azért, mert a verseny résztvevői megértik, ha versenytársaik megsemmisítésére törekednek, akkor önmagukat is megsemmisíthetik. Ez igaz a világgazdaság, kereskedelem, politika viszonyaira egyaránt.
Az érdekek mögött meghúzódó józan ész ereje egyre nagyobb, ezért manapság a konkrét viszályok – országok, vállalatok, kontinensek, régiók között – nagyobb valószínűséggel végződnek kompromisszumokkal, átmeneti és folyamatosan megújuló részmegállapodásokkal, mint korábban valaha.
Biztos válaszom azonban nincs a kérdésére, nem akarok felelőtlen jóslatokba bocsátkozni.
Szerintem olyan kölcsönös és rendkívül erős függőségi helyzetek alakultak ki a világban, hogy azok akadályozzák a keményebb, globális háborúskodások kialakulását.