Egy alapos ok

A napokban látott napvilágot a következő év központi költségvetéséről szóló törvényjavaslat. A számomra egyik legérdekesebb tétel a társadalombiztosítási és jóléti szolgáltatásokra szánt kiadások. A keret a költségvetés negyedét, a magyar hazai össztermék közel 15 százalékát teszi ki átlagban.

Ahogy korábban már írtam, nem újdonság, hogy a nyugati berendezkedésű államok jóléti politikát folytatnak. A második világháborút követően a kommunizmus térnyerése elleni küzdelem és a háború utáni szociális biztonság megteremtése volt a cél; mára inkább a megszokás és a politikai tőke lehet a fő mozgatórugó. A gyökerek azonban sokkal távolabbra nyúlnak a kommunális támogatás és jóléti intézmények történelmében.

A takarékoskodó skót teóriát erősítve talán nem annyira meglepő, hogy a szociális védőháló története is a Brit-szigetek északi részéről származik. Természetesen a modern biztosítási rendszerek előtt is léteztek módszerek a mindennapi betevő biztosítására, például sokszor ezért házasodik száz kilométerekre egymástól a vidéki indiai családok nagy része még ma is. Ez az időjárás viszontagságai elleni biztosítás többezer éves formája. Azt is túlzás lenne állítani, hogy a modern biztosítási rendszer teljes egészben Skócia komor vidékén látta meg a napvilágot, részben mivel a napsütéses órák száma statisztikailag elenyésző. Blaise Pascal valószínűségszámítási elmélete, John Graunt várható élettartammal kapcsolatos számításai és alapelvei, Jacob Bernoulli bizonyosság teóriája, Abraham de Moivre nominális eloszlással kapcsolatos munkája, Daniel Bernoulli közgazdasági hasznosság elmélete, avagy Thomas Bayes inferencia (esélyekkel súlyozott várható érték) tanulmánya épp úgy szerepet játszott a rendszer kidolgozásában, mint a három skót úriember, akik végül meg is valósították azt.

Az első, modernnek nevezhető rendszer Robert Wallace lelkipásztor, Alexander Webster matematikus és tiszteletes, valamint Colin Maclaurin edinburghi matematikaprofesszor nevéhez fűződik. Mindhármuknak meggyűlt a baja a felföldi pápistákkal, akik még a XVIII. század derekán is rendszeresen üldözték a protestáns délieket. Habár csupán Maclaurin esett valóban áldozatául egy ilyesféle atrocitásnak, Wallace és Webster is átérezte a korai halál társadalmi következményeit. Révén mindketten a skót egyház tagjai voltak, elhalálozás esetén családjuk csupán fél évre elegendő ellátásra volt jogosult egy 1672-es törvényt követve, melyet minden bizonnyal a mélyszegénység évei követtek volna családjaik számára. Habár az edinburghi püspökség jóvoltából egy felosztó-kirovó rendszer is életben volt már ekkor, annak természete miatt az ellátás igen bizonytalan volt.

A fent felsorolt matematikai és gazdasági innovációkat alkalmazva Wallace és Webster új tervvel álltak elő. Létrehozták az első biztosítási alapot. Lelkésztársaikkal havidíjat fizettettek, amelyet aztán az özvegyek és árvák ellátására és kifizetésére fordítottak. A begyűjtött összeg azon részéből, melyre a statisztikák alapján nem volt rövid távon szükség, pénzügyi alapot hoztak létre. Az alap jóvoltából a biztosítási költség csökkent (a jelenérték számítás szabályainak megfelelően), az ellátás biztonságosabbá, a kifizetések egyenletesebbé váltak. Az már csak hab a tortán, hogy a tőkealapnak köszönhetően az edinburghi befektetési és beruházási élet is pezsegni kezdetett.

A következő évszázadokban az európai birodalmakban sorra bukkantak fel a társadalombiztosítás első csírái. A nagy számok törvénye alapján logikusnak tűnhet, hogy a legbiztonságosabb rendszer az, amely minden egyes állampolgárt magába tömöríti. Ezen felül az iparosodó európai államok számára még egy szempontból jó befektetést jelentett a szociális védőháló létrehozása: egy testileg és szellemileg egészségesebb társadalom jobban termel, valamint kevésbé hajlamos a rend megbontására.

Magyarországon még a Monarchia ideje alatt elkezdődött a társadalombiztosítási rendszer korai formájának kialakítása. Elsőként a középkorban is használatos ’bányatársládák’, azaz korai bányászati biztosítási rendszerek használata állami rendeletbe lett foglalva. Habár ez még mindig csupán a munkaadókat kötelezte, a kiegyezés évei után sorra jelentek meg az állami szerveket és kamarákat ellátásra kötelező rendeletek és törvények. A rendszer azonban viszonylag rövidéletűnek bizonyult, az első  világháború és az azt követő gazdasági nehézségek mind intézményileg, mind pénzügyileg szétzilálták az osztrák rendszert. Az 1920-as évek végén talpra álló, már önálló magyar gazdaság újfent képes volt a társadalombiztosítás megszervezésére, azonban pár évtized után egy újabb világháború ezen rendszernek is véget vetett.

A szocialista időkben a felosztó-kirovó rendszer került alkalmazásra. Miután amúgy is minden állami kézben volt, valamint ideológiailag sem volt támogatott külön pénzügyi alap létrehozása, a népköztársaság a Ponzi megoldás mellett döntött. Azt fizetem ki, ami épp befolyik. Habár ez a huszadik század második felében a növekvő demográfiai trendek mellett még kevés problémát okozott, mára a helyzet jelentősen megváltozott. Ahogy azt a skót példából is láttuk, valamint a világ egyik legnagyobb réz készletén ülő Chile is belátta az 1970-es években a chicagói paradigma alkalmazásával, jobb az ilyen helyzetekre effektíve félrerakni.

A dél-amerikai ország kvázi egyik évről a másikra váltotta le a korábbi kommunista nyugdíjrendszert 1980-ban. A rendszer José Piñera munkaügyi miniszter nevéhez fűződik. A reform a munkásoknak lehetővé tette a személyi jövedelemadó saját nyugdíjszámlára történő befizetését, miközben a korábbi állami nyugdíjrendszert továbbra is állami közpénzből finanszírozták. Az eredmény magáért beszélt, az állami szerepvállalás a gazdaság életében kétharmadára csökkent, a tőzsde szárnyalni kezdett a magánberuházásokkal együtt, a gazdasági növekedés a teljes reformcsomag hatására húszszorosára növekedett (a Pinochet előtti időket leginkább stagnálás jellemezte). A növekvő gazdasággal együtt növekvő adóbevételekből a régi rendszer finanszírozása sem jelentett komoly problémát.

Demográfiailag a latin-amerikai gazdaság egész más képet festett, mint a mai Magyarország, ez tény. A munkaképes lakosság bővült, a népesség stabil növekedést mutatott. A ma Magyarországában épp ellenkező a helyzet. Nekünk vannak azonban más adottságaink, a ránk zúduló EU-s pénzektől kezdve a külföldön dolgozó „idegenlégió” milliárdos hazautalásáig komoly hátszelet élvez a makrogazdaság. Változni sosem lenne késő, azonban személy szerint attól tartok, hogy pénzügyi kultúrájában nem tart ott a lakosság széles rétege, hogy ilyen szinten önellátó legyen.

Újfent Wallace és Webster példájával élve, nem kell megvárnunk, hogy központi változás álljon be. A legjobb, ha minél előbb mi magunk elkezdünk takarékoskodni, felállítani egy saját nyugdíjalapot, hátha a „felföldi pápisták minket is utolérnek”. Szerencsére a megtakarítók nincsenek teljesen magukra hagyva. Idősebb kori megtakarításhoz már most is sokat segítenek például az államilag támogatott, adókedvezményekkel járó önkéntes nyugdíjpénztárak.