Egy elrettentő példa arra, hogy nem érdemes az államot kiépíteni

Acemoglu és társai szerint a szegény országok legnagyobb problémája az állami kapacitások hiánya, ami miatt nem képesek kontrollálni az erőszakot, de még a legalapvetőbb közszolgáltatások nyújtására sem képesek. Friss kutatásukban Kolumbia példáján keresztül szemléltették, mennyire káros lehet a felülről építkező állam, ahol gyengék az intézmények és katonai célok kerülnek előtérbe.

Az intézmények teszik sikeressé a nemzeteket?

Acemoglu és Robinson 2012-es Miért buknak el nemzetek című munkájában már kifejtette, hogy az országok fejlődésében nagyon fontos tényezőt játszik a kialakult államberendezkedés és a létrejövő intézményrendszer. Így lehet befogadó és kizsákmányoló intézményekkel rendelkező országokról beszélni, melyek nagymértékben meghatározzák a gazdaság, de a társadalom fejlettségét is. Az olyan intézményi berendezkedés, mely a tulajdonjogok és jogállamiság szerepét erősíti, az országok prosperitását is elősegíti, míg a fejletlen intézményrendszer a bukás záloga lehet.

Számos országban még manapság is fő problémának számít, hogy az állam kapacitásai nem elég erősek, vagyis nem tudnak hatékony jogi, fiskális és bürokratikus környezetet fenntartani. Így ezek az államok nem képesek kontrollálni az erőszakot vagy a törvényeket érvényesíteni, de a gazdasági aktivitást sem tudják megfelelően szabályozni, illetve az adókat hatékony módon beszedni. Ami még fontosabb, az állam létéből eredő alapvető feladat teljesítése is sokszor akadályba ütközik, mint a közbiztonság, vagy egyéb szükséges közszolgáltatások biztosítása.

A legszegényebb országokban ezen jellemzők hiánya mindennapos lehet, ami a fennálló zűrzavart, de az esetleges polgárháborúkat is magyarázza. Ezek az országok nem képesek arra, hogy a fennálló rezsim elnyomása alól felszabaduljanak, és így a szükséges állami kapacitások fejlesztése sem tud megtörténni annak ellenére, hogy az számos előnnyel járna. Az is súlyos erőforrásokat emészt fel, hogy a fennálló állami irányításnak a saját pozícióját is fent kell tartania, mivel a bizonytalan politikai helyzet miatt bármikor bekövetkezhet egy hatalomátvétel. Ráadásul az egyéb fél-katonai, katonai szervezetek aránya is magas ezekben az országokban, amelyek szintén nagy befolyást gyakorolhatnak az irányításban.

Felmerülhet a kérdés, hogy ezek az országok hogyan lehetnek képesek leküzdeni ezeket a gyengeségeket, valamint hogyan erősíthetik az állam szerepét. Acemolgu és társai Max Weber államelméleti gondolataira építenek, így szerintük a legfontosabb a „legitim erőszak monopóliumának” megteremtése (vagyis az államot minden állampolgár elismeri, és az állam által fenntartott törvényeket is), ami a modern állam működésének alapfeltétele kell, hogy legyen. Az erőszak monopóliumának elérésére a legtipikusabb módszer a katonai állam kiépítése, annak érdekében, hogy kiszorítsák az egyéb hatalomra törekvőket a rendszerből.

Így az elsődleges cél az állami biztonság és irányítás megalapozása, ami a történelem során is többször előfordult, amikor is erős vezetők ágyazták meg az államalakulat alapjait (például Nagy Péter orosz cár, XIV. Lajos, Kemal Atatürk, Park Chung-Hee). De az ilyen fentről lefelé haladó megközelítések (a társadalom hozzájárulása nélkül) során a katonai célok minden más elé kerülnek, így számos negatív következménnyel járnak. Gyakran nemcsak, hogy az állami kapacitások fejlesztései maradnak el a kritikus területeken, hanem a már meglévő kapacitások is romlásnak indulnak és az irányító elit is mindent megtesz a hatalom megtartásáért.

Kolumbia, a sikertelen intézkedések mintapéldája

A szerzők egy friss tanulmányukban Kolumbia helyzetét vették szemügyre, mivel az ország életét már hosszú évek óta jellemzi politikai bizonytalanság, erős bűnözés és különböző fegyveres csoportok jelenléte, ráadásul a katonai rezsimek sem szokatlanok (ahogy egész Latin-Amerikában sem). Alvaro Uribe elnök 2002-es megválasztását követő időszakban azonban javulni látszódtak a feltételek, mivel komoly erőfeszítések zajlottak az „állami erőszak monopóliumának” megalapozására, ami a katonaság megerősítésével járt, de egyben jelentős túlkapásokkal is a hadsereg részéről. Uribe tipikusan felülről lefelé próbálta az állam szerepét megerősíteni, így felvállalta az összecsapásokat a baloldal nem állami katonai szereplőivel.

„Demokratikus biztonságpolitikája” is két fő elemet tartalmazott: bővíteni a hadsereg méretét, és növelni a katonák ösztönzőit a gerillaellenes harcokban. Az ösztönzők bevezetése egészen odáig terjedt, hogy az elkövetett harci gyilkosságokat egyenesen jutalmazni kezdték a katonaság körében (több szabadsággal, előléptetéssel, tanfolyamokkal, felettesi dicséretekkel és más egyéb díjakkal).

A legfőbb következménye ezen ösztönzőknek az lett, hogy a hadsereg egyre több olyan civil ellen is fellépett (téves riasztások), akiket tévesen gondolt az ellenség oldalán álló gerillának. Ráadásul ez egészen 2008-ig így ment, amíg a média fel nem fedte a civil lakosság ellen elkövetett merényleteket.

A szerzők egyszerű elméleti keretbe is foglalták, mi lehetett a kapcsolat az ösztönzők és az állami kapacitás dimenziói, valamint a felülről irányított egydimenziós (katonai) államépítési erőfeszítések között. Először a katonai személyek az erősebb ösztönzők hatására több gerillamerényletbe fogtak bele, aminek civilek is áldozatai lettek. Másodsorban megnőtt a katonai vezetők hatalmi és előrelépési törekvése is, és a civil áldozatok száma olyan körzetekben nőtt meg leginkább, ahol az igazságszolgáltatási intézmények a leggyengébb lábakon álltak, így kevésbé tudták elszámoltatni a katonai egységeket és azok vezetőit is.

A szerzők következtése alapján a felülről lefelé való államépítés Kolumbiában nem csak emberi tragédiát szült, de még a tervezett célok szempontjából is visszafelé sült el. A katonai merényletek ösztönzése a gerillák visszaszorítása érdekében jelentősen csökkentette az igazságszolgáltatási intézmények hatékonyságát, és paradox módon még a biztonsági viszonyokat is erodálta. Az eset legfőbb tanulsága, hogy az állami hatalom legitimitását csak a megfelelő intézmények megteremtésével párhuzamosan lehet létrehozni, továbbá a különféle ösztönzők az elszámoltathatóság hiányában és gyenge intézményrendszerrel együtt különösen hátrányosak lehetnek.