Turkey flag map

„Egy év múlva sehol, senki sem beszélhet már török modellről”

Teljesen befellegzett az éveken át komoly gazdasági eredményeket felmutatni képes politikának Törökországban. A maga Erdogan miniszterelnök nevével fémjelezhető tekintélyelvű irányítás vált ugyanis a fejlődés gátjává. Erdogan ezt nem értette meg, s ahelyett, hogy visszaállítaná a jogállamot, koholt vádak alapján üldözi a külső és belső ellenfeleit. A dráma másik oldala, hogy legfőbb ellenfele egy cseppet sem különb nála.

Az alapblog.hu-nak Törökországról külön is interjút adott a török származású világhírű amerikai gazdaságpolitikai tudós, Dani Rodrik. (Az előző interjút itt találja.) Mostani fő mondanivalója: nincs, nem lehetséges jó szcenárió a közeljövőben Törökország számára. Ugyanis az egész török elit szinte helyrehozhatatlan károkat okozott önzőségével, korruptságával, szűklátókörűségével. Rodrik a válság folytatódására és mélyülésére számít.
A téma már csak azért is roppant tanulságos a számunkra, mert a török helyzet alakulása minden feltörekvő ország piacaira is egyre komolyabb hatást gyakorol, közvetve-közvetlenül nagyon is érinti Magyarországot, annak tőkepiacát, aktuálisan a forintárfolyam alakulását.

Zentai Péter: Ha valahol gazdasági, bel- és külpolitikai sikereket egyaránt fel tudott mutatni egy kormány az utóbbi öt-hat évben, az éppenséggel az Ön hazájának, Törökországnak a kormánya volt, élén annak karizmatikus és határozott jövőképpel bíró miniszterelnökével, Recep Erdogannal. Ám a szép kis jövőkép hirtelen széttöredezni látszik. Ez eleve benne volt a pakliban?

Dani Rodrik: Először Törökország előnyeiről: az 1920-30-as évek úgynevezett kemalista (Kemal Atatürk) forradalma nyomán ebben az országban nyugati jellegű demokratikus intézményrendszert hoztak létre. Sikerült érdemben elkülöníteni egymástól a világi államot és a vallást, egy olyan köztársaság jött létre, amelyben működött, működik a parlament és működnek politikai pártok.
A hátrányokról: ez a demokrácia nem teljesedett ki. Bárki, bármely csoport, párt, világi vagy vallási indíttatású politikai erő vagy éppen a hadsereg került is hatalomra az utóbbi években, mindig, mindenki – kivétel nélkül mindenki – abból a feltételezésből indult ki, hogy időtlen időkig fenn tudja tartani a hatalmát. Hogy nem kell aggódnia a kisebbségbe került többi csoport miatt. A hatalmon lévők mindig feltételezték, hogy uralmukat annyira be tudják betonozni – korrupciós mechanizmusukon, a többségi média feletti ellenőrzésükön keresztül –, hogy végeredményben egyszerűen nem lehet rájuk nézve veszélyes a kisebbségbe került többi parlamenti párt vagy bármely más olyan érdekcsoport, amely nem az ő oldalukon áll.
A Törökországban hatalmon lévők újra és újra ismételték ugyanazt a mintát: formálisra szűkítették a parlamenti rendszert, nem vonták be a döntésekbe az ellenzéket, a másik oldalon lévők jogait gyakorlatilag semmibe vették. Ez a „játék” nem folytatódhat a végtelenségig.
Remélhetőleg eljutunk egy ponthoz, amikor is ráébrednek a politikai szereplők – saját jól felfogott érdekükben –, hogy akármekkora is a parlamenti többségük, akkor sem tehetnek meg bármit, amit csak akarnak. Nem foszthatják meg jogaiktól az ellenfeleiket.
Nem azért, mert illik tisztelni a másik véleményét, a másik jogait, hanem azért, mert – jó lenne egyszer végre belátnia mindenkinek – senki sem maradhat örökké hatalmon. Nagyon gyorsan nagyot fordulhat a kocka, és akkor az éppen hatalmon lévők kerülnek ellenzékbe.

A válság mélyül, a török líra iránti nemzetközi bizalom totálisan megrendült, a tőzsde zuhan, az utca népe lázadozik, eközben offenzívába lendült Erdogannal szemben a saját oldalát Amerikából irányító rivális és ugyancsak karizmatikus vallási-politikus, Fethullah Gülen… Kettejük közül ki a „jó fiú”?

Egyik se „jó fiú”: egyik veszélyesebb, mint a másik. Semmi okunk sincs rá, hogy bármilyen összefüggésben is optimisták legyünk Törökországot illetően – legalábbis a közeljövőben.
Két mozgalom harcol egymással, s mindkettő folyamatosan, masszívan sértette meg és építette le a jogállamot az elmúlt évtizedben, közben pedig gazdagította saját klientúráját – a török nép kárára. Most ott tartunk, hogy Erdogan tisztogatásokat hajt végre a rendőrségen, a minisztériumokban, olyan vezető emberek és hivatalnokok körében, akiket puccsistáknak nevez, pontosabban a konkurens Gülen beépített embereinek. Az a probléma, hogy bizonyos tekintetben igaza is van, mert a gülenisták ténylegesen blokkolhatták a hatalmi gépezet működését. Csakhogy erre Erdogan nem tud igazi bizonyítékokkal szolgálni, kreált vádak alapján cselekszik. Gülen pedig eközben iszlamista hangvételű gyűlöletkampányt folytat, igyekszik mindenkit megfélemlíteni, bosszút ígér, miközben – ez a dráma másik része – igaza van abban, hogy Erdogan egy velejéig korrupt szisztémát épített ki.

Nincs pozitív játékos a politikai színpadon?
Akikben és amiben bízhatunk, hogy a nép nagy részének mindebből elege lesz és sem Erdogan, sem Gülen mellé nem hajlandók letenni a voksukat. Abban reménykedhetünk, hogy azon fiatal függetlennek, tisztességes szándékúnak tetsző százezrek mögé állnak, akik nemrég Isztambul legnagyobb terén, a Gezi téren a hatalmi önkény, a korrupció ellen és hazájuk modernizálásáért, ha úgy tetszik „nyugatosodásáért” demonstráltak heteken át.

Mindenkinek, aki arra jár, észlelnie kell, micsoda fejlődésen ment át az az ország. A gazdaság hosszú időn keresztül jóval gyorsabban fejlődött, mint a környezet bármely másik állama. Hatalmas a külföldi befektetések aránya, az ország a nemzetközi kereskedelemből, tulajdonképpen a globalizációból él… Mindez mégiscsak gátja az önkényeskedésnek. Ha valaki teljesen fel akarja ott számolni a jogállamiság alapjait, akkor hozzájárul a gazdaság összeomlásához. Vagy nem?

Látunk/láttunk példákat máshol is arra, hogy egy nemzetgazdaság képes fejlődni, képes profitálni a globalizációból annak ellenére, hogy az adott helyen egyfajta önkény vagy zsarnokság uralkodik. Tulajdonképpen Törökországot is megnevezhetjük ezt prezentálni képes példának. Csakhogy újra és újra bebizonyosodik, hogy az ilyen minták előbb-utóbb megbuknak, mert mindig eljön az a pont, amikor a rendszer, a vezetés beleütközik egy áttörhetetlen akadályba, és már nem tud továbbhaladni. A tekintélyelvű irányítás lehetetleníti el a végén a további gazdasági fejlődést és ebből társadalmi feszültségek alakulnak ki. Törökország nagyon közel került a kritikus ponthoz…
Biztosíthatom magát, hogy egy év múlva már sehol, senki sem fogja siker-modellként, mintaországként, egyáltalán sikeres gazdaságként emlegetni Törökországot.