Elárvult Itália: se Dolce Vita, se Berlusconi…

Olaszország javában és intenzíven dolgozza fel a letűnt Berlusconi korszakot, de homály fedi még, milyen jelleget kap a „post-Berlusconi”-éra. Közben lassan milliónyi olasz, főként fiatal, hagyja el megint a hazáját, akárcsak negyven-ötven évvel ezelőtt, hogy máshol keressen szerencsét, legalábbis munkát. Az otthonmaradó tízmilliók többsége – mondja az alapblog.hu-nak adott interjúban Fabiano Schivardi közgazdász professzor, a Banca d’Italia kutatóintézete, az Einaudi intézet munkatársa, a LUISS egyetem tanára – teljesen kiábrándult a csalásnak bizonyult a Berlusconi féle nemzetcentrikus propagandából.

Olaszország javában és intenzíven dolgozza fel a letűnt Berlusconi korszakot, de homály fedi még, milyen jelleget kap a „post-Berlusconi”-éra. Közben lassan milliónyi olasz, főként fiatal, hagyja el megint a hazáját, akárcsak negyven-ötven évvel ezelőtt, hogy máshol keressen szerencsét, legalábbis munkát. Az otthonmaradó tízmilliók többsége – mondja az alapblog.hu-nak adott interjúban Fabiano Schivardi közgazdász professzor, a Banca d’Italia kutatóintézete, az Einaudi intézet munkatársa, a LUISS egyetem tanára – teljesen kiábrándult a csalásnak bizonyult a Berlusconi féle nemzetcentrikus propagandából.

Azt várja ellenben, hogy konszenzus alakul ki az egymással versenyző politikusok és pártok között arról, hogy miként tegyék ismét versenyképessé az országot, miáltal megszűnhet a húsz éve tartó gazdasági stagnálás.
Itáliát egyidejűleg sújtja a GDP százharminc százalékára rugó államadósság, a gazdasági növekedés hiánya és a politikai-kormányzati bizonytalanság. De az interjúalany szerint a helyzet korántsem reménytelen: az országban alapvetően nyugalom honol, az emberek többsége hisz a demokráciában, és hisz az Európai Unióban, a vállalatok lassan, de biztosan megpróbálnak alkalmazkodni a globális kihívásokhoz, igyekeznek nemzetköziesedni, az ország pedig ugyanezt csinálja „nagyban”. Az elmúlt évek szigorúbb költségvetési poltikája következtében úgy tűnik, hogy sikerül kordában tartani az adósságállományt. Még akkor is így van ez, ha sokak körében természetesen még mindig nagyon népszerűtlenek a nemzeti kincsként számon tartott óriásszolgáltatók tervezett privatizálásai, hiszen nem csekély részük várhatóan külföldi ellenőrzés alá fog kerülni.

 

Zentai Péter: Az alapblog.hu-n közreadott legutóbbi interjúmban a Princeton Egyetem professzora, Harold James azon félelmének adott hangot, hogy az Európai Unió valószínűsíthető fellazulását, esetleg szétesését Olaszország kettészakadása követheti. Reális ez a veszély?

Fabiano Schivardi: Szinte egyedülállóan hatalmas az európai államok körében az országunk két része között tátongó fejlettségbeli, magatartásbeli és minden egyéb jellegű szakadék. Észak-Itália tulajdonképpen mindenben olyan, mint Ausztria, Németország, Hollandia. Hozzájuk képest a Mezzogiorno (a déli régió) viszont még mindig egy teljesen másfajta világot képvisel: sokkal elmaradottabb, szegényebb, feltűnően gyengébb az állami szolgáltatások minősége.
Mindezt előrebocsátva mégis az a határozott véleményem, hogy az olasz politikai, közéleti, gazdasági színpadon – beleértve a széles közvélemény hozzáállását is – az utóbbi időben kimondottan gyengült a kettészakadást, mondjuk így: az Észak leválását szorgalmazók hangja. Az Északi Liga nevű párt, amely még hét-nyolc évvel ezelőtt is komoly, országos politikát formáló, sőt kormányon lévő erőként hirdette meg az olasz egység felszámolását, mára önmaga árnyékává vált: legyengült, népszerűségét elvesztette…
Tehát én nem érzékelem a kettészakadás reális veszélyét. Inkább azt, hogy nagyfokú a politikai bizonytalanság és ez aggasztja igazából az olaszokat. És persze a külföldi befektetőket is.
De a témánál maradva: ha körülnézünk Európában, akkor szerintem Olaszországhoz képest Spanyolországot sokkal inkább fenyegeti, hogy némelyik régiója leszakadhat a központi államtól, hogy függetlenné válhat.

 

Akárhol találkozom olaszokkal, s bizony mostanában nagyon sokkal találkozik az ember külföldön: Németországban, Amerikában, Angliában, mert ugyebár megint – ahogy negyven-ötven éve – százezrével „menekülnek” külföldre, pontosabban munkát keresnek a nagyvilágban, főként a fiatalok, szóval nekem mindig és kivétel nélkül minden olasz szó szerint azt mondja, hogy hazája „egy nagy kupleráj”….

Ezen nincs mit szépíteni: tényleg ilyen az olaszok közérzete itthon és külföldön egyaránt. Azért, mert folyamatosan rengeteg a bizonytalanság ebben az országban: véget ért egy korszak, a Berlusconi nevével fémjelzett éra, ugyanakkor senki sem tudja, hogy mi jön ezután. A közbeszéd, a média megállás nélkül ugyanakkor szinte csak Berlusconi személyével foglalkozik: jó volt-e vagy valóságos katasztrófa volt-e ő hazánkra nézve. Szerintem azonban elérkezett az idő, hogy továbblépjünk, fel kellene már hagyni ennek a Berlusconi szindrómának az agyontárgyalásával. A mindennapok életének megjavítására, illetve a közélet megtisztítására kellene végre fókuszálni. Tudjuk, hogy a Berlusconi-féle „nemzetcentrikus” szólamokon alapuló központosítási kísérlet kudarcot vallott. Ennyi. Rájövünk végre mindannyian, hogy a decentralizálás a követelmény, mert ez hatékonyabban szolgálja a célt, hogy korszerűsödjön, nemzetköziesedjen és ezáltal megint világszínvonalúvá, versenyképessé váljék Olaszország.

 

Az olasz néplélekben mégis roppant nyomot hagyott ez az ember. Szerintem e témának óriási a jelentősége és nem csupán Olaszországban. Szinte mindenütt a világban, ha nagyobb bajok támadnak a társadalomban, akkor az emberek elég nagy hányada igazi vezetőre kezd vágyódni, olyanra, aki hitet olt a népbe, erősíti a nemzeti érzést, egységbe kovácsol és így nagy nemzeti sikerek érhetőek el.

A háború előtt Olaszország népe évtizedeken át megpróbált egy ember hatása alatt egységbe kovácsolódni, kiemelkedni a nemzetek sorából. Mint köztudott a (fasiszta) kísérlet nem bizonyult túlzottan sikeresnek. Ezzel azért tisztában van a mai olaszok többsége. Mára, a Berlusconi-érát követően, a csalódást némileg feldolgozva, az olaszok többsége a felmérések szerint nem is akar a jövőben túlzott hatalommal felruházott állami vezetőt. Jó vezetőkre persze szükség van, ezt senki sem vonja kétségbe, de hogy egyetlen ember vélt okosságába, bölcsességébe, Berlusconi esetében egyúttal egyetlen ember üzleti érzékébe kapaszkodjon egy nép nagy része – ez a szinte biztos kudarchoz vezető recept. Olaszország most arra vár, hogy a lehető legszélesebb bázissal jöjjön létre olyan politikai kormányzás, amelynek alapja a konszenzus az egymással vetélkedő erők között, az ország legnagyobb problémáinak megoldása végett. Amíg nincs meg ez a konszenzus, addig marad a bizonytalanság: az, amit az olaszok casinonak (kuplerájnak) tartanak, legalábbis annak érzékelnek.

 

A Financial Times egy nemrégiben megjelent szerkesztőségi cikke szerint – mindent egybevetve: a politikai-, gazdasági-, pénzügyi kockázatokat számba véve – Olaszország az eurózóna leggyengébb láncszeme. „Aláírja” ezt?

Nem. Persze tagadhatatlan, hogy létezik amolyan toxikus, egymást mérgező kombinációja nálunk a rendkívül magas adósságnak – hiszen a GDP 130 százalékát teszi ki az adósság –, a gazdasági növekedés hiányának és a nagy politikai kockázatnak. Ez riasztónak tűnik fel, ám az utóbbi egy évben mégis tendenciaszerűen javulnak a makroadatok, az adósságszint fenntartható pályára került. A politikai bizonytalanság megoldódása azzal függ össze, hogy meghatározó pártok, vezetők – még ha egymásnak konkurensei is – a gazdaságösztönző, a gazdaság strukturális megújulását szolgáló, ugyanakkor lemondással, fájdalommal is járó reformokban egyet értsenek.

 

A politika bűne az, hogy Olaszország lemaradt, hogy korábbi teljesítményeihez képest most sokkal rosszabbul szerepel?

Ezt túlzás lenne állítani. Olaszország rosszul alkalmazkodott, pontosabban nem alkalmazkodott az utóbbi két évtized globális kihívásaihoz. Húsz-harminc évvel ezelőtt a gazdaság fejlődése szempontjából lényegtelen volt a megannyi kormányválság, vagy hogy félévente cserélődtek a miniszterelnökök. Valójában mindig ugyanaz a politikai elit maradt hatalmon, hívhatták bárhogy a kormányzó pártokat és a kormányfőket. Ez mára jóval árnyaltabbá és bonyolultabbá vált. Ahogy a világ is körülöttünk. Mindenesetre az itt a tényállás, hogy Olaszország durván 15 éve stagnál. Míg más dél-európai országok az utóbbi két évtizedben hallatlan növekedéseket produkáltak, addig Itáliában ennek semmi nyoma nem volt. De annak sem, hogy az utóbbi négy-öt évben a legtöbb dél-európai ország hatalmasat zuhant. Ebből is kimaradtunk. Nekünk tehát viszonylagosan még a nagy krízis is kevésbé fájt. (A GDP alakulását figyelembe véve, ezek a különbségek nem olyan nagyok, kivéve Görögországot – szerk.)
Az egy helyben topogás azzal magyarázható, hogy veszik is, meg nem is az olasz ipar és mezőgazdaság termékeit – itthon és külföldön egyaránt. A kilencszáz hetvenes-nyolcvanas évekre olyan, a főként kis- és középvállalatok teljesítményére, hatalmas forgalmára, hazai és külföldi eladásaira alapozott struktúra alakult ki, amely a maga nemében nagyon jó volt. A mennyiség, a minőség és az ár közötti arány ragyogónak mutatkozott, felettébb versenyképesek voltunk elég hosszú időn át. Csakhogy eközben elfelejtettük észlelni, hogy a kínaiak lassan de biztosan kezdenek meghatározó szerepre szert a biztosnak hitt piacainkon – és utóbb már itt, Olaszországban is. Ők ugyanazokban a feldolgozóipari ágazatokban zárkóztak fel, amelyekben addig mi voltunk a legjobbak. A kínaiak megértették az idők szavát, mi pedig nem. Néhány kivételtől eltekintve a gazdaság alapjait még mindig ugyanazok és ugyanúgy, a régi módon gazdálkodó kis- és középvállalatok képezik, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Ahogy ők sem, úgy a nagy országos ellátórendszerek, például a nyugdíjrendszer sem tudtak megújulni rendesen. Minden megy valahogy, de egyre gyengébben és csak takaréklángon. De azért szaporodnak a kivételek, a Fiat és társai maximálisan igyekeznek versenyképességüket növelni.

 

Mennyire erős az olaszok körében a külföldi bűnbakokra mutogatás? Szavai alapján következtetek arra, hogy sok olasz a globalizációt, netán Brüsszelt, az Európai Uniót okolhatja a problémák mélyüléséért…

Ez így nem igaz. Olaszországban erős kötődést mutatnak a felmérések az Európai Unióhoz. Annak létében, létrehozásában egy olasz álom megvalósulását is látják a legtöbben, hiszen az alapok lerakásában, megalkotásában nagyon aktívak voltak az olasz politikai-, gazdasági-, pénzügyi emberek, akik maguk mögött tudták ebben az olasz népet is.
Más kérdés az euró ügye. Nem tekinthető egy elhanyagolható kisebbségi vélekedésnek, hogy túl korán „hozták ránk” a közös európai pénzt. Hogy nem lett volna szabad ugyanakkor bevezetnünk az eurót, amikor a teljesen más gazdasági struktúrával bíró Németországban vagy Hollandiában, Ausztriában. Amíg a líra létezett, annak árfolyamát – az olasz gazdasági főszereplők érdekeinek megfelelően – szinte tetszés szerint befolyásolhattuk. Az euróra viszont nincs hatásunk, annak jelenlegi rendkívüli ereje bizonyosan hátrányos ránk nézve. Viszont gyorsítja, mert elengedhetetlenné teszi, a gazdasági szereplők megújulását, Olaszország általános termelési struktúrájának váltási folyamatát.

 

Ez a váltás egyúttal az olasz vagyon kiárusításával is együtt jár. Legalábbis egyre több olyan cikket olvasok a német és a brit sajtóban, hogy az olaszok felháborodva utasítják vissza a „nemzeti kincseik” külföldi kézre kerülését. Ez igaz?

Az olasz média – természetszerűleg – óriási publicitást ad annak, ha egy-egy ikonikus jelentőséggel bíró olasz cégben többségre tesznek szert külföldiek. Felzúdulást vált ki mostanság, hogy az olasz Telecom minden jel szerint a spanyol Telefónica kezére kerül. Mindezt az emberek többsége nem érti, de az Alitalia (az olasz nemzeti légitársaság) hányattatott sorsa és a vele kapcsolatos hírek alapján egyre többen kezdik „kapisgálni”, hogy nagy kár ér mindenkit, ha újra és újra mentőövet dobnak egy olyan cégnek, amely valójában menthetetlen. Nemzeti büszkeségből, presztízs okokból fog ez a mentés is minden olasznak sok pénzébe kerülni. A társaságot 2008-ban a francia Air France révén – a vele való fúzió erőltetésével – próbálta az olasz állam gazdaságossá tenni. Mégsem ment a rentábilissá tétel, mire a Berlusconi kormány egy nemzeti kincs megőrzésének jelszavával ismét államosította a céget. Az se jött be. Itt és most ott tartunk, hogy – piaci, szakmai befektetői érdeklődés teljes hiányában – az Olasz Postával fizettetnek be háromszázmillió eurót az Alitaliába. Mondván: ezáltal egy komoly tőkeerővel bíró, modern, nagy jövő előtt álló olasz nemzeti vállalat lesz az Alitalia stratégiai tulajdonos partnere. Ez persze nyilván újabb csodavárás, a pénzzel legfeljebb néhány hónapra elegendő levegőt biztosítottak csupán az olasz betegnek.
A dolog ironikus oldala: az Olasz Posta stratégiai terve, hogy privatizálja magát, kimegy a tőzsdére. A végén senki sem fogja tudni megakadályozni, hogy akár külföldiek vásárolják fel a nagy olasz nemzeti vállalat részvényeit.